Diktatúra forevör

2017-05-19
554 olvasó
Érdekes cikkre bukkantam az egyik hírportál kínálatában. Az írás Brazíliával foglalkozott, ahol gyakorlatilag elszabadult a pokol, miután az ország egy éve elmozdított elnöke helyébe lépő államfő vesztegetés gyanújába került. A dél-amerikai ország e nélkül is egy politikai nitroglicerintartály, ám ezzel a válsággal úgy tűnik, meglesz a robbanáshoz szükséges lötyögtetés.

Nem vagyok Brazília szakértő, ezért erről a vonalról most inkább lekanyarodnék, és a szóban forgó hírportál egyik mondatába akaszkodnék bele. A cikk írója azt állítja, eljöhet az az idő, amikor majd diktatúrát akarnak az emberek. Első hallásra, látásra nem létezik ennél nagyobb szentségtörés, mert hát ki az a marha, aki önként mondana le a demokráciáról csak azért, hogy eltűnjön a közéletből a korrupció?! Még szép, hogy ez a kórság a diktatúrában sem szűnik meg, csak ott nem tudunk róla. Nincs ez a csapongás az oknyomozó újságírással, minden fésülten kerül az olvasó elé.

Jelen állás szerint ez elfogadhatatlan, de gondoljunk bele, mint nyerünk és mit veszítünk azzal, hogy lemondunk a jól informáltságunkról? Őszintén szólva, csak az illúziót, mert most, amikor széltében és hosszában demokrácia van, és egymás után pattannak ki a korrupciógyanús vagy korrupcióbizonyos ügyletek, azon kívül, hogy halálra idegeljük magunkat, semmi beleszólásunk sincs a dolgok menetébe. Tüntetni persze lehet, de az kétélű fegyver. A környező országok példája mutatja (lásd: Ukrajna), hogy a békés demonstrációkból egy idő után mindig zavargások lesznek, a zavargásokból pedig erőszak és anarchia. És ha már egyszer elszabadult a pokol, nem lehet csak úgy megnyomni a reset gombot, ahogy a számítógépen.

De ha diktatúra van, és a reggeli kávénk mellé csupa semleges hírt kapunk, megadatik számunkra a lehetőség, hogy a saját boldogulásunkra koncentráljuk. Ez a fejlemény már rövidtávon is össze fog kovácsolni bennünket azokkal, akik velünk hasonló cipőben járnak. Aki megpróbál fellépni a diktatúra ellen – mondjuk úgy, hogy összeesküvéseket meg különféle demonstrációkat szervez –, lényegében maga ellen dolgozik. Részint azért, mert a diktatúra oroszlánként fogja rávetni magát, részint mert ha ki is vívja a demokratikus jogokat, csak a nyugtalanságot és a boldogtalanságot fogja erősíteni.

A lényeg ugyanis az, hogy a politikusok lopnak. Mindig, mindenütt, mindenkor. Ez alól sajnos nincs kivétel, mert Machiavelli óta tudjuk, hogy ilyen a hatalom természete. Még ha egy bizonyos párt vagy pártvezető a kampánya során őszintén is hitt abban, hogy a népért és az országért tesz majd mindent, a körülmények egyszerűen belekényszerítik abba, hogy ne így tegyen. Mihelyst elfoglalja a pozícióját az ország élén, rádöbben, hogy akik ellene törekednek, akkora pénztengeren úsznak, hogy ehhez képest az ő vagyonkája csak egy kacsaúsztató. Meg kell hát kezdenie a saját végvári rendszerének kiépítését, amit most megint csak képletesen kell érteni, mert ugyebár a védelem ez esetben is csak pénzzel lehetséges. Aztán meg ott van az a jelenség, hogy amikor zsebben van a kassza kulcsa, az ember könnyen megszédül, és benyúl, hogy vegyen magának egy fagyit.

A brazilok tehát lassan eljutnak odáig, hogy elegük lesz a mindenki mindenki ellen típusú demokráciából. A favelák csöndes nyugalmában elfogyasztott kávé mellett biztosan arról elmélkednek, hogy Vargas idejében mennyivel szebb és csöndesebb volt az élet. Az ember reggel kiment a Copacabanára és napestig csipázta a nőket meg rúgta a lasztit, mert ami ehhez a nyugalomhoz kellett az megvolt. Most meg demokrácia van, de golyóálló mellény nélkül tejért sem lehet lemenni a sarki vegyesboltba.

De ne foglalkozzunk most a brazilokkal, inkább nézzünk szét itthon, mert nekünk, idősebbeknek is vannak dikatúraközeli élményeink. A Kádár korszakról beszélek, amiről mindnyájan tudjuk, akik benne éltünk, hogy egyáltalán nem volt szörnyű. Akkor is teljes életet éltünk, és egy kis humorérzékkel még fogyaszthatóvá is varázsolhattuk magunknak. Erről meg a szoci világon belüli korrupcióval kapcsolatban még csak az jut eszembe, hogy azokban az időkben gyakorlatilag Kádáré volt az egész ország, mégsem lopta magát degeszre. Talán, mert amikor minden a miénk, ez a sport már nem érdekes. Csak az lop, aki a diktatúra bukásában meg az utána következő demokráciában reménykedik.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL