A Barabás-effektus

A Barabás-effektus
Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy mostanában graffitik tömkelege csúfítja el a Margit híd aszfaltját. Nem gyerekes firkák ezek, hanem durva és egyértelmű politikai üzenetek, egytől egyig a hatalmon lévő pártot ostorozzák, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, meg minden. A járókelő ezeken tapos, és mert anatómiailag olyan a szerkezete, hogy a feje inkább a földet, mint az eget kémleli, akarva-akaratlanul olvassa a krétával felvitt olvasnivalót.

A cél világos és egyértelmű: minden létező eszközzel gyalázni kell a hatalmon lévő pártot, hogy annak bűnözői mivolta beégjen az emberek tudatába, hogy az országgyűlési választások idején eszerint a pavlovi-reflex szerint cselekedjenek.

Az okoskodás logikája primitíven egyszerű, de mint egy rossz légpuska, félrehord. A politika ugyanis hiába tartja kétbites automatáknak az embereknek, azok mégiscsak bonyolult lények. Sokféle furcsa beidegződés működik bennük, például van egy olyan moduljuk, hogy ha valakiről azt látják, állandó támadások kereszttüzében áll, egy idő után meg fogják sajnálni. Ennek okát talán meg is lehet magyarázni. Az emberek abból indulnak ki, hogy őket is mindig cseszteti valaki, hol a főnök, hol a szomszéd, hol a családtagok, így ösztönösen rokonszenvezni kezdenek azokkal, akiket a sors az övékhez hasonló pályára kényszerített. Nem rögtön és automatikusan, hanem lassan, észrevétlenül. Eleinte lehet, hogy elmosolyodnak a kormánypártot befeketítő grafittik látták, de egy idő után eluralkodik bennük a közöny. Bármennyire is tiltakoznak ellene, legbelül, a tudatalattijukban munkálkodni kezd a kisördög, hogy igen, ezek bizony lopnak, de hát ki nem! Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be: mi is lopkodunk, ha mást nem, akkor a napot – például a melón stikában facebookozunk, miközben ezt határozottan tiltják –, ha pedig tehetjük, zsebre is vágunk ezt meg azt. Igaz, hogy mindez kófic ahhoz képest, amit a kormány kivesz a közösből, de hogy a két dolog evolúciós rokonságban áll egymással, ahhoz nem férhet kétség.

Jön tehát a közöny, aztán meg a beletörődés, amiből annyira nehéz a kimozdulás, hogy szinte lehetetlen. A járókelő átcsoszog ezeken a krétával felvitt üzeneteken és arra gondol, ha lopnak, hát lopnak, nagy ügy. De legalább rend van az országban, és a mai, fölbolydult világban ez már maga a boldogság. Jobb a komisz, de kiszámítható bizonyosság, mint a délibábosan csillogó, ám kiismerhetetlen jövő.

Aztán, amikor eljő a döntés napja, és felkínáltatik számára a választás lehetősége, nem azt fogja kiabálni, hogy Jézus, hanem hogy Barabás. Ennek okát még nem fejtette meg a tudomány, pedig ez a téma is megérne egy EU-s pénzekből finanszírozott kutatást. Vajon miért az alávaló brigantit tette szabaddá a nép, a szeretetről prédikáló, betegeket gyógyító, jóságos Megváltót helyett? A tudomány jelenlegi állása mellett erre nem létezik megnyugtató válasz. Lehet, hogy a nyilvánvaló gazemberség ismerősebbnek és megszokottabbnak tűnik az éterikus magasságú, ám rejtélyes erőkkel sáfárkodó prófétánál? Az rendben van, hogy Jézus képes gyógyítani, meg vízen járni, de aki lop, csal és hazudik sokkal inkább hasonlít ránk, mint a  Megváltó által képviselt földöntúli hatalom, amelynek sem a valódi természetéről, sem a motivációjáról nincs elképzelésünk. Ezért okoskodik úgy a közember, hogy maradjon meg inkább az elménk számára kevesebb titkot jelentő bűnöző, mint a makulátlan Jézus.

Mindezt a történelmi példa logikája mondatja velem, úgyhogy azt üzenem a firkálóknak: ha komolyan le akarják járatni a kormányt, akkor becsmérlések helyett ódákat zengedezzenek róla.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.