Nagyvárosi Éposz

Nagyvárosi Éposz

Érckövi hazafelé baktatott a munkahelyéről. Az utca zaja, amely amúgy is idegtépő néha, még külön is irritálta feszült idegrendszerét. Az erős hanghatású zajok, zörejek, mint például autótülkölések, kolompok, dudák, csörömpök emberi érzékszervekkel tapintható burkolatot vontak köréje, sőt…! Bizony nem ugrándozott, mint a zerge, semmi oka nem volt rá. Hosszú ideje gondterhelt volt és nyugtalan. Aggódott. Hogy mi volt lelki egyensúlytalanságának és látszólagos boldogtalanságának az oka? Hát ez, ez járt szegény Érckövi fejében.

… Nehéz volt a mai nap … a főnök sokat molesztált … az árak az égbe szöknek … kevés a pénz … no, meg a környezetszennyezés … a szmog lassan eltakarja a Napot. A világvárosi füst és korom a sejtjeibe ivódott (szomorú a sejtés, de igaz, a piszok áthatol akár a röntgensugár). Földhözragadt, korlátolt valója miatt nem gondolhatta, hogy a magafajta kis ember is mi mindent adhat a világnak. Miközben így bandukolt, gondolataiba feledkezve… nos, ne kerteljünk, úgy érezte, hogy valami éles, hideg, fémes szerszám hatol testébe. – Talán Marduk – villant szinte megvilágosodásként agyába a felismerés. Eltalálta. Menthetetlenül kettévágatott, alantasabbik feléből lett a Föld, a nemesebbikből az Ég, és a felaprózódás folytatódott. Kiömlő véréből lettek a folyók, fogaiból a kövek, hajából az erdők, könnyeiből az eső és harmat, agysejtjeiből az emberek, atomjaiból világegyetemek. És dobogó szívéből Budapest.

 

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.