A nagy jugoszláv áramszünet hiteles története – I.

A nagy jugoszláv áramszünet hiteles története – I.
November vége volt, de lehet, hogy csak a közepe. A nyálkás, ragacsos idő – amit az még Igmanról fújó metszően hideg szél is súlyosbított –, elvette a kedvünket a kafanák látogatásától, inkább otthon  régi partizánfilmeket bámulva heverésztünk, vagy a konyhában a hozzánk hasonlóan kedvetlen szomszédokkal kortyolgattuk a híg feketét. Apám a velünk szemközt lakó Mujo bácsival pálinkázgatva a népfelszabadító háborús időkről nosztalgiázott. Egymással versenyezve emlegették, hogy ki, mikor ette meg a fák kérgét és járta be a farkasok csapásvonalát, miközben a rájuk vadászó németek elől rejtőzködött. Egyikük sem gondolt arra, hogy ezzel bizony fölébresztik a régi idők kísérteteit, mert pontosan ez történt. Azok a régi, dohos kísértetek pedig ránk szabadították a bajt.

A sokadik pálinka után apám – ahogy ilyenkor szokta – szapulni kezdte a rendszert. Ezek a maiak mind puhapöcsűek, mondta. Csak a lopáson jár az eszük. Bezzeg az öreg idejében rend volt meg fegyelem: egy rosszkor, rossz helyen kibökött mondat is elég volt ahhoz, hogy a Goli Otokon találja magát az ember. Amikor idáig jutott a fejtegetésben a villanykörte pislant egyet a fejünk fölött – mintha Tito marsall szelleme incselkedett volna velünk –, aztán sötét lett.

Nem lepődtünk meg, mert máskor is előfordult ilyesmi, de amikor apám fölkelt, hogy a függönyt félrehúzva beengedje a maradék világosságot, észrevette, hogy sötétbe borult az egész város. Biztosan kitört az atomháború, szellemeskedett Mujo bácsi, aztán eszébe jutott, hogy Hászó néni egyedül volt otthon, ezért inkább hazament.

Anyám ekkor bújt elő a nappaliból – a Twin Peaks-et nézte volna a tévében –, és zsörtölődve kihúzta a kredenc fiókját, hogy a kanalak közt megkeresse azt a gyertyát, aminek meglétére tisztán emlékezett, de apám rászólt, hogy ne kapkodjon, ez a dolog nem tarthat tovább néhány percnél. És valóban: a villany meg is pislant, de mintha csak a halálhörgése lett volna. Most márt tényleg ránk borult a hamisítatlan szarajevói sötétség. Az ablak mélykék négyszögén csak az Óváros felől ereszkedő kocsik fényei bújtak keresztül.

Közben visszajött Mujo bácsi, ezúttal Hászó nénivel. A szomszédunk egy ideig villanyszerelő volt a vagongyárban, így pontosan tudta, mit jelent az a villanás. Ha lekapcsolódik egy szakasz, az automata néhány perc múlva megpróbálja visszaállítani. Akkor nagy a baj, ha ez nem sikerül, mondta.

Mi az, hogy nagy a baj?, méltatlankodott apám. Elszakadt a távvezeték? Az is megeshet, okoskodott Mujo bácsi, és az üveget kitapogatva töltött magának egy pálinkát. Én arra vetek, folytatta, hogy egy magasfeszültségű trafó ment tönkre. Te Hászó, szaladj már haza a tranzisztorért, mondta a feleségének, aki rendes asszony lévén azonnal engedelmeskedett.

Bármibe mertem volna fogadni, hogy azon a rádión csak egy állomás létezik, és az éjjel-nappal népzenét nyomat, de meglepetésre egy kis tekergetés, csavargatás meg ütögetés után híreket kezdett mondani. És hogy a csodálkozásunk még nagyobb legyen, a helyzetjelentést az áramszünettel kezdték. Kiderült, hogy súlyos meghibásodás érte az ország teljes energia-ellátó rendszerét, és bár az illetékesek mindenkit igyekeztek megnyugtatni, arra a megállapításra jutottunk, hogy fogalma sincs senkinek, meddig fog tartani a káosz.

Abban reménykedtünk, hogy reggelre kelve minden a legnagyobb rendben lesz, és ez részben be is igazolódott: a nyúlós, ragadós ködöt elfújta a szél, és a nap is kisütött, de az áram nem jött meg. Apám hideg vízben, sziszegve borotválkozott, anyám meg gondterhelten tapogatta a jéghideg radiátorokat, de mielőtt még belelovalhattuk volna magunkat a tájékozatlanságból fakadó kétségbeesésbe, megjött Mujo bácsi, és azt mondta: a helyzet nemcsak súlyos, hanem egyenesen tragikus. Tegnap az egész jugoszláv energiahálózat darabjaira hullott, mert miután túlterhelés miatt az egyik szakaszoló lekapcsolt, az automata átdobta annak terhelését a következőre, ami szintén lekapcsolt, ugyancsak átdobva a terhelését a hozzá legközelebbire. Úgy szakadtak le a hálózatról az átjátszók, ahogy a sorba rakott dominók hasalnak el az asztalon. A téma szakértői is megszólaltak, de minden óvatoskodás ellenére tovább rontották a közhangulatot, mert nem tagadhatták le azt, hogy egy ilyen galibát nem lehet rövid idő alatt helyrehozni. Az átjátszók visszakapcsolása egészen addig nem jöhet szóba, amíg a kiváltó okot meg nem szüntetik, ami pedig nem más, mint a túlterheltség. Az a rengeteg fogyasztó, ami a hálózatot terheli, egész egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy a visszakapcsolás napokon belül megtörténhessen.

Nekem minderről rögtön az a történet jutott eszembe, amikor Banja Lukán, a páncélosok kiképzőközpontjában több száz kék-fehér csíkos vascsövet kellett gyártanunk. A több kilométer hosszú, ovális tanpálya mellé szánták őket útjelzőnek. A csövek alját három helyen – 120 fokban, nagyjából 200 milliméter hosszan – bevágtuk, és a bevágásokat szétfeszítettük, hogy a befestett, lelakkozott kész darabok megálljanak a lábukon. A kihelyezésre váró póznákat szorosan egymás mellé állítgatva tároltuk a műhely végében, amivel csak az volt a gond, hogy a munka vége felé alig maradt mellettük hely. De egyikőnk sem gondolta, mekkora tragédia származhat mindebből. Már az utolsó darab is elkészült, amikor egy fiatal hadnagy véletlenül megbillentette az egyik csövet. Rögtön utánakapott, ám a cső addigra már behanyatlott a lábon állók közé. Úgy tűnt, éppen annyi helyet talált magának, hogy szépen lefeküdjön, de közben megmozdított egy másikat is, ami rövid billegés után szintén eldőlt, miközben újabb póznákat billentett ki az egyensúlyából. Eztán már láncreakciószerű volt az összeomlás: a csövek majd egy órán át dőltek és gabalyodtak, kibogozhatatlanul kaotikus vas-egyveleggé. A festés olyan csúnyán lepattogzott róluk, hogy nem csak a szétválogatásukkal, hanem a javításukkal is jócskán meggyűlt a bajunk. Majd’ egy hónapig kínlódtunk, mire ezt a gordiuszi csomót megszüntettük és az eredeti állapotot visszahoztuk. Így aztán, ha valaki, hát én teljes valóságában fölfogtam, mi mindennel jár egy sorozatos vészlekapcsolás.

(Majoros Sándor fordítása)

 

(folytatása következik)

2 Megjegyzés ehhez a témához: "A nagy jugoszláv áramszünet hiteles története – I."

  1. Cipurka
    Cipurka   2017-06-16 at 11:58

    Nem, csupán 3 részre bontott elbeszélés 🙂

    Válasz
  2. yugo   2017-06-15 at 19:08

    Folytatásos regény lesz?

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.