Az emberi élet relativitása

Az emberi élet relativitása

A filozófia egyik megválaszolatlan – és minden bizonnyal megválaszolhatatlan – alapkérdése, hogy mennyit ér egy emberi élet. 1886. május 1-én Chicagóban egy tüntetésen meghalt 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető), aminek következtében ez a dátum a munkások, azaz a munka ünnepe lett szerte a világon. Némely országokban grandiózus fölvonulásokkal, másutt csak titokban, szinte már látens módon, de több mint száz éven keresztül mindenhol megemlékeztek ennek a 11 embernek a haláláról – még ha sokan nem is tudták, hogy valójában ez áll az ünneppé válás hátterében.

Azóta sok ezer ember vesztette életét sok ezer tüntetésen, de egyikük halálából sem lett ünnep. Jobb esetben az ilyen gyászos események csak helyi, azaz legföljebb országos szintű megemlékezést eredményeztek – mint például az 1972-ben Londonderryben történt véres vasárnap, amikor 13-an haltak meg –, de az egész világra kiterjedő mementó egyik vérengzésből sem kerekedett.

Vajon miért van így? Miért nem hatódott és hatódik meg a világ a több tucat, vagy több száz ártatlan emberéletet követelő rendőri – hatalmi – vagy polgárháborús túlkapásoktól, és ami még ennél is furcsább: miért nem rendülünk meg az egyre szaporodó terrorcselekményektől sem, legalább annyira, hogy az egyik sok tucat áldozatot követelő merényletet mondjuk, a terrorizmus elleni küzdelem emléknapjává emeljük?

A magyarázat talán az emberi viselkedés alapjaiban rejtőzik: a borzalom, a fenyegetettség állandósulása egy idő után közönyt vált ki belőlünk, ha pedig azt látjuk, hogy valaki sokat panaszkodik, az iránta tanúsított kezdeti részvétünk átalakul megvetéssé. Lehet, hogy mindez a túlélés egyik fontos feltétele, és talán evolúciós örökség, de furcsa ellentmondásban van a kulturált emberi viselkedés és a civilizáció általánosan elfogadott törvényeivel. Ebből következik az a hipotézis, hogy az ember fennmaradásának nem is annyira az empátia, meg a szolidaritás a legfőbb feltétele, hanem az, hogy bizonyos helyzetekben közömbösek tudunk-e maradni vagy sem.

Az emberi élet relativitásának taglalása közben kanyarodjunk vissza a közelmúlt történéseihez, és vegyük sorra azokat a terroreseményeket, amelyek a maguk idejében megrendítették Európát. A sor elején a Charlie Hebdo elleni akció áll, aztán következett a párizsi mulatóban végbevitt, száznál is több áldozatot követelő mészárlás, majd a nizzai, a londoni tömeggyilkosságok – nem sorolom fel mindent –, míg elérkeztünk a barcelonai gázoláshoz, ami már a közösségi médiában sem okozott semmilyen rezonanciát. Emlékezzünk csak: a párizsi terrorakciók idején valóságos mozgalom keletkezett abból, hogy az emberek trikolóros fátyol alá rejtették a profilképüket. Ez most nemcsak hogy elmaradt, de senki egy szót sem ejt a barcelonai eseményekről.

Úgy tűnik, Európa feladta a harcot, mintegy beletörődve abba, hogy a terrorizmus a mindennapjai része lett. Nincs már empátia vagy szolidaritás csak a túlélési ösztönből fakadó közömbösség. Abban reménykedünk, hogy ha kimegyünk az utcára, a nagy számok törvényei alapján nem mi leszünk azok, akiket leterít a majdan törvényszerűen bekövetkező akció. Nem sokban különbözünk a vágóhídra terelt barmoktól, mert nekünk, velük ellentétben hiába adatott meg az értelem és a cselekvés képessége, semmit sem teszünk az ellen, hogy az életünkre törő őrültek ellen védekezzünk. Hagyjuk magunkat sodródni a jóléti politika langymeleg folyamában, ami még mindig sokkal kényelmesebb, mint önvédő, felderítő, bajmegelőző szervezetekbe tömörülve azok fáradozni, hogy megtaláljuk és megsemmisítsük a közöttünk rejtőzködő banditákat.

Abban bízunk, ami a vesztünket fogja okozni, hogy sokan vagyunk és a tömeg, mint valami védőmassza megóv bennünket a támadásoktól. Miért pont mi legyünk azok, akiket leszúrnak, elgázolnak vagy felrobbantanak, hiszen annyi mindenki járkál még körülöttünk. Ahogy a lottó ötös, talán a veszély is elkerül majd bennünket.

Az emberi élet relativitását a túlnépesedésből fakadó infláció teljesíti ki. Hétmilliárdnál is többen élünk a földön, és mindannyian gépkocsira, fürdőszobára, légkondicionált vagy kellemesen fűtött otthonra vágyunk, a többi járulékos apróságról nem is beszélve. Még a terroristák sem vetik meg ezeket a javakat, pedig ők – ha a pusztítás lobogó őrületét lehátjuk a viselkedésükről – éppen ezek ellen fenekednek. Nem lehet hát tudni, hogy a jelenlegi árfolyamon számítva mennyit is ér egy emberi élet, de ahogy körbenézünk, és látjuk, halljuk a híreket, az a sejtés érik bizonyossággá bennünk, hogy nagyon keveset.

 

Megjegyzés ehhez a témához: "Az emberi élet relativitása"

  1. Tündéri Lala   2017-08-18 at 15:01

    Minden szava igaz.

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.