A nagy jugoszláv áramszünet hiteles története – II.

2017-08-23
786 olvasó

Az előző rész ezen a linken olvasható

 

A tragikus események másnapján a munkahelyemen siralmas kép fogadott: a gépcsarnokban síri volt a csönd, egy árva motorzúgás vagy présgép-dörrenés nem sok, annyi sem hallatszott. A melósok félkörbe állták Avdiját, a munkavezetőnket, aki fontoskodva tartott eligazítást.
Egy darabig nem lesz áramunk, de az elvtársak már intenzíven dolgoznak az ügyön, mondta, aztán hozzátette, arról ne álmodjon senki, hogy kényszerszabadságra megy, mert most végre megejthetjük az évek óta esedékes üzemi nagytakarítást. A seprűhöz meg a lapáthoz nem kell villamos energia.

Nagy kelletlenül nekiláttuk a több évtizedes vasreszelék fölkaparásához, de csak ímmel-ámmal dolgoztunk. Bojana, a begyes-faros konyháslány tíz órakor megfőzte a kávét, amit most jóval tovább szürcsöltünk, mint általában, mert mi sem természetesebb, mint hogy az áramszünetről témáztunk. Aztán a politikára terelődött a szó. Valaki azt mondta, ez is biztos csak itt, Boszniában jön elő ilyen drámaian, mert hogy a szlovéneknek van áramuk arra mérget lehet venni. Ott duruzsol nekik a krskói atomerőmű, fogják magukat leválasztják a Horvátország meg Bosznia felé vivő távvezetéket, és annyit melegednek, világítanak meg fúrnak-faragnak, amennyit akarnak. Ha ez mégsem menne, átlasszóznak egy drótot a szomszédba, az osztrákokhoz, rá a kétszázhúsz kilovoltos távvezetékre és máris megoldódott a keleti kérdés. Ezen jót röhögtünk, mármint a lasszózáson, de a politika, mint valami tüske, bennünk maradt.

Otthon meglepve tapasztaltam, hogy az öregeim is politizálnak. Apám egyre makacsabbul hajtogatta, hogy nemes vezetőink valamit durván elbarmoltak ezzel az összeomlással. A mi Fikret Abdityunk például Pazinban olyan élelmiszeripari kombinátot teremtett, amelyhez nem volt meg tőke, ezért fedezetlen váltók tömegéből kaparta össze a szükséges összeget. Apám szerint mindez legalább húsz százalékkal nyomta meg az inflációt, nem csoda, hogy a szlovének berágtak és eljátszották ezt a trükköt az áramszünettel.

Azt hittem, megint csak az indulat beszél belőle, de aztán átjött Mujo bácsi, és elújságolta, hogy ez intő jel arra, hogy az önállósodás útjára kell lépnünk. Nem politikai magasságokban, hanem privátilag, mert a politika útjai ugyebár kifürkészhetetlenek. Biztos, ami biztos alapon ők máris gyertyaöntésbe kezdtek Hászó nénivel. A konyhában rendezték be a manufaktúrát és abból a parafinből fedezik a gyártáshoz szükséges alapanyagot, amit a fiuk, Tyamil lop haza a hordógyárból. Tyamil eddig már két zsák parafint tolt haza biciklin, ami Mujo bácsi számításai szerint egy hétig elég lesz, hacsak nem növekszik meg a kereslet. A kész gyertyák arra várnak, hogy eljussanak a vevőkhöz, ám ehhez ők hárman kevesen vannak, ezért húsz százalékért hajlandók bennünket is bevenni az üzletbe. Mielőtt még kiderült volna, mi ebben számunkra a biznisz, apám ráalkudott még öt százalékot. Ezután megmondták, mi lesz a tennivalóm: hagyni kell a csavargyárat a fenébe, és az utcán, a piacon meg a kávéházakban kabát alól kell teríteni a gyertyát.

Kelletlenül bár, de engedelmeskedtem. A nagykabátom belső zsebébe begyömöszöltem néhány tucat gyertyát, amit a mutogatós bácsik stílusában tártam föl a járókelők és a kocsmavendégek előtt. Meglepetésemre gyorsan szétkapkodták a cuccot. A magyarázat végtelenül egyszerű volt és cseppet sem meglepő: amikor a rádió hírül adta, hogy tartós válsággal kell számolnunk, a boltokból eltűnt minden világításra alkalmas eszköz. Laposelemet például mutatóban sem lehetett találni, de a pletykák szerint több csapat is túton volt már Trieszt felé, utánpótlásért.

Alig maradtam ki két napot, Avdija máris bizottságot küldött értem, hogy ha nem jelenek meg azonnal a gépcsarnokban, fegyelmit kapok. A legújabb fejlemények szerint a gyárak ugyanis kaphattak néhány órányi áramot, de ennek az volt a feltétele, hogy minden nap össze kellett írnunk a mérőórák állását és az eredményt be kellett telefonálnunk a diszpécserközpontba.

Avdija rám testálta az óraállások beolvasását, ami azért volt orbitális kitolás, mert vagy harminc mérőnk volt különféle, egymástól távol lévő telephelyeken. A bajt tetézte, hogy az adatokat reggel nyolcig be kellett diktálni, így már ötkor fel kellett kelnem, hogy az ócska, viharvert vállalati Renault 4-essel – ez is szlovén gyártmányú volt – körbejárhassam a várost. Minden porcikámmal gyűlöltem ezt a munkát, pedig ez hozta el számomra azt, ami idáig hiányzott az életemből, az igazi, lángoló szerelmet.

(folytatása következik)

(Majoros Sándor fordítása)

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Hajrudin Meraklija

(Szarajevó, 1989. ) Író, publicista, esztéta, jelenleg Tuzlán él, a városi vízművek óraleolvasója. Rendszeresen publikál a bosnyák irodalmi portálokon és netes periodikákon. Jellemző rá a finoman abszurd humor és az enyhe túlzás. Kötete, Tájkép ostrom után kiadás előtt áll.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL