Werther a metróalagútban

Werther a metróalagútban
Valaki beajánlhatta K. Józsefet, mert noha semmi érdemlegeset nem tett, egyszer csak kitüntették. Előre bocsátom, ez a történet arról szó, hogy a politika öl. Sem többről, sem kevesebbről. A kitüntetés előzményeként pedig érdemes tudni, hogy K. József a gimnazisták átlagos életét élte: megpróbálta megúszni a feleléseket, különösen matematika és kémia órán, heti több délutánon kosárlabdázott az iskolát patronáló nagyüzem klubjában, egy zenekarban zenélt, szerelmes volt egy évfolyamtársnőjébe, szerette a mozit, a szombat estéket pedig azzal töltötték, hogy a társasággal bebuszoztak a belvárosba, és korzóztak a Váci utcában vagy a Nagykörúton.

A mozgalmi élettel kapcsolatban nem voltak ambíciói. Noha egy évvel korábban, amikor a feje megtelt azzal a sok történettel, amelyet a tankönyvek, a televízió és az állami ünnepségek közvetítettek számára, és kifejezetten sajnálta már, hogy nem a tanácsköztársaság vörös katonái vagy a jugoszláv partizánok közé vetette a történelem, kedvese családja körében öntudatosan kijelentette, hogy ő kommunista, de a lány apja a térdét csapkodva nevette ki, amiért is ő megszégyenülten elvonult, és észrevétlenül letett hősi terveiről. Szülei egyébként a rendszer csendes támogatói voltak. Mivel a Kádár-éra lakást, biztonságot, tanulási lehetőséget biztosított számukra, úgy gondolták, viszonozniuk kell valamivel. Beléptek a pártba, fizették a tagdíjat, és havonta elmentek a helyi alapszervezet gyűlésére, de azt már nem nagyon értették, hogy ott mit kéne csinálni. K. József is így volt a mozgalommal. Amikor az első gimnáziumi év közepén az egyik tanárnő bejött az osztályba, és megkérdezte, ki szeretne a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja lenni, ahogy a többiek, ő is csendben maradt. Aztán amikor a tanárnő azt kérdezte, hogy na, jó, akkor ki nem szeretne tag lenni, nem volt azon három osztálytársa között, aki felemelte a kezét, így hát ő is tag lett. Úgy gondolta, a dolog ezzel le is van tudva. A politika azonban túlságosan is falánk és követelőző ahhoz, hogy egy jó kádernek minősíthető fiatalt hagyjon parlagon heverni. És K. József elindult a veszte felé.

A Kiváló KISZ-tag kitüntetést, amely pénzjutalommal is járt, tulajdonképpen büszkén vitte haza, mert végre ő is a felnőtt, pénzkereső emberek között érezhette magát, de hogy miért kapta, azt nem tudta volna szüleinek megmondani. Nem is volt rá szükség, a szülők nem kérdezték, úgy gondolták, a szervezet kitüntet valakit, annak pontos oka van, nem kell azt firtatni.

Az elismerés átvételét követően jó ideig nem történt semmi, kivéve egyetlen eseményt, amelyre Kiváló KISZ-taghoz méltatlan volt, és amelyre K. József ennek ellenére, vagy éppen ezért mégis büszke volt utólag. Sikerült kijárni, hogy a zenekar előadhasson három dalt egy őszi iskolai rendezvényen a közeli művelődési házban. Tulajdonképpen nem lehetett meglepő, a banda mégsem számított rá, hogy néhány nappal a fellépés előtt bekérik az elhangzó dalok szövegét áttekintésre. Egyik sem tartalmazott semmiféle politikai utalást, egy sort mégis kiszúrtak enyhén pornográf színezete miatt. Schultz elvtárs (az iskolában: Béla), csak annyit mondott:

– Ehelyett énekeljetek valami mást!
1.megpróbálta tréfára venni, úgy válaszolt:

– Ne már, ez most komoly?

Erre a KISZ-titkár is tréfára vette:

– Figyelj, K., mi van itt nálunk? Proletár micsoda? Diktatúra. Na, ehhez tartsátok magatokat!

A fellépés előtt öt perccel a zenekarnak még sejtelme sem volt, mit fognak a kihúzott sor helyett énekelni. De a helyzet végül is megoldódott magától. Az orgonista ugyanis az ominózus és utolsónak következő dal közepén a színpad elejére pattant, és elkiáltotta magát:

– Ezt nektek!

Talán ismerős az a mozdulat, amikor az ember egy lópikulát jelképezvén a jobb karját előre lendíti, egyúttal bal tenyerével jókorát csap a jobb bicepszre, hogy a lendítés közben egy hangos csattanás is hallassék. Az orgonista azzal egészítette ki a mutatványt, hogy jobb markában egy almát tartott, amelyet a csattanás pillanatában elengedett, így az egyenesen a közönség közé repült. Ezután egy szatyorból még néhány gyümölcsöt hajított a lenti széksorok közé. Ezt könnyen megtehette, hiszen az egész iskola azon a péntek délelőttön fejezte be az egyhetes őszi önkéntes szüreti munkát, így mindenkinél egy fél télre elegendő alma állt betartalékolva. Feltehetőleg a közönség tagjainál is, bár az is lehet, hogy csak nem voltak restek lenyúlni a székek alá hullott darabokért, mert a zenekar egyszerre arra lett figyelmes, hogy szemből érett, kerek és mindenekelőtt jó kemény starkingok meg jonatánok zuhognak rájuk. K. eleinte nem tudta eldönteni, szégyenkezzék, vagy büszkélkedjék, hiszen bár csúfosan megbuktak, de a nagy zűrzavarban automatikusan elénekelték a letiltott szövegsort. Végül a büszkélkedés mellett döntött, még provokálta is baráti közönségét: na, és az a szöveg, milyen volt, amikor…? Az iskolai és KISZ-vezetés közben ez egészből semmit nem vett észre, mert a hangosítás eleve annyira esetleges és csapnivaló volt, hogy a dobon kívül senki nem hallott semmit.

Tavaszig nyugalom volt, akkor egy forgalmas hétközepi napon Schultz elkapta a folyosón siető fiút, és csak ennyit mondott neki:

– K., te mehetsz a jövő héten a kerületi küldöttgyűlésre.
1.József gyomra összeszorult. Kongresszus? Ilyesmin még nem vett részt, de látott már elképzelhetetlenül hosszú vitaesteket, amelyek úgy zárultak, hogy még a vita tárgyát sem értette meg, hallgatott már zsúfolt teremben rendezett politikai előadásokat olyan témáról, amely magát az előadót sem érdekelte – egy kongresszus gondolata a legrosszabb gondolatokat ébresztette benne. De miért? Miért én? Mit vétettem? Ezeket a kérdéseket ismételgette magának.

A kongresszus pont olyan volt, amilyennek képzelte. A kerület külső részére kellett kutaznia, az ottani, kissé kopottas művelődési házba. Szakadtnak érezte magát az alpakka öltönyös vezetők között (érettségi előtt állt, ő még nem szerezte be első öltönyét), és egész nap majd meghalt a szomjúságtól, de nem mert felbontani egyet sem az asztalra helyezett üdítők közül, nehogy a nyitó zörgésével, a pohár és az üveg összekoccanásával vagy a szénsavas ital felszisszenésével megzavarja az előadót. Általában véve megpróbált észrevétlen maradni. Így aztán nem is villám-, inkább atomcsapásként érte, amikor vasárnap délután, a kongresszus második, záró napján a levezető elnök a zárszóban közölte:

– Most felolvasom azok névsorát, akiket a kerület delegál a budapesti küldöttgyűlésre.

És köztük volt az övé is.
1.egyre erősödő gyomorgörccsel készült a háromnapos hétvégi eseményre. Utálta az egészet. Sejtelme sem volt, hogyan fogja megírni az arra az időszakra esedékes házi feladatatait, arról nem is beszélve, hogy 1986 késő tavasza volt már, bármi jobban érdekelte volna, mint napokig üldögélni az orvosi egyetem nagyelőadójában. Pedig pontosan így történt. A második napon felmerült benne, hogy ha delegálták, talán hozzá kellene szólni valamihez, megszolgálni a bizalmat, képviselni azokat, akik küldték. De aztán megnyugtatta, amikor megértette, hogy itt nincsenek spontán hozzászólások, mindent már a küldöttgyűlés előtt le kellett volna adni. Így hát ült, és várt.

Vasárnap délután a KISZ-titkár közölte: mindenkit meghív egy italra a Paracelsus sörözőben. K. ettől még jobban megriadt, mint korábban a kongresszustól. Soha nem ivott még alkoholt, és nem tudta, milyen hatással lehet rá. Tiltakozott, mindenáron ki akart bújni a dolog alól, de a titkár nem tágított.

– Mindenki jön, gyere te is. Később majd mész magadtól is, meglátod – mondta.

És leterelte őt a többiekkel együtt a szuterén helyiségbe. K. próbálta azzal csökkenteni a kockázatot, hogy a legkisebb mértékegységet választotta. Piccolót itt nem szolgáltak fel, ezért kénytelen volt egy pohár (3dl!!!) sört kérni magának. Az íze nem volt ismeretlen, mert apja italába belenyalintott már korábban. Talán most nem tűnt annyira keserűnek. A televíziós propagandaműsorok, a tanárok és a szülők állandó okítása miatt már az első korty után úgy képzelte, most aztán dől belőle az alkoholszag, undorodott az egésztől. És várta a részegséget. El sem tudta képzelni, milyen az. Valami nagy szédülést várt, rettegett, hogy esetleg el is ájul, vagy elalszik. De csak valami könnyű fátyol terült rá úgy a pohár közepén járva, valami fura könnyedség, amelynek határain túlról távoli, idegen világként tűnt fel minden, ami az agyán kívül volt. Sőt elkezdte saját magát is kívülről látni.

Végre elindulhatott haza. A Nagyvárad tér metróállomásának lépcsőjén minden lépést meggondolt, úgy érezte, mindjárt kiszalad alóla a lába. Nem tudta, tántorog-e vagy csak képzeli, de félt. És szégyenkezett is, mert biztos volt benne, hogy az emberek részegnek látják. Egyre türelmetlenebbül várt a peronon: nem csak szédült, vizelnie is kellett már, és a metrók vasárnap, bizony, ritkábban jártak. Érezte a huzatot, amikor előre hajolt, hogy megnézze, tényleg a szerelvény érkezik-e. Egészen távolról látta magát, amikor elvesztette az egyensúlyát.

Hétfőn két újságcikk jelent meg a történtekről. Az Esti Hírlap szerzője a Wether-effektusról értekezett: a pszichológusok nevezik így, amikor egy meghökkentő öngyilkosság híre egész hullámot indít el. A cikk tételesen sorolta az elmúlt évek vasútnál és metróban elkövetett öngyilkosságait. A Népszabadság újságírója ugyanakkor azt írta: ez az eset is megmutatja, hogy az alkoholizmus milyen súlyos probléma a szocialista táradalomban, különösen a csellengő és kallódó fiatalok körében.

2 Megjegyzés ehhez a témához: "Werther a metróalagútban"

  1. easy   2017-09-29 at 12:13

    Üt! Nagyot!

    Válasz
  2. riverina55   2017-09-26 at 13:07

    Kemény!

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.