Vállfájásom, mint közügy

Vállfájásom, mint közügy
Aki kisvárosban él, és sokan ismerik, annak már csak alanyi jogon is segíteni akarnak, ha valami bajt sejtenek. S ha a sejtés valósággá válik, az hamar közhírré tétetik, s akkor már jön csőstül a segítség jó tanács formájában. A hír meg gyorsabban terjed a fény-és hangsebességnél, nem kell hozzá sok, csak egy-két ismerős mondjuk az orvosi rendelő várójában. Mi a baj? – hangzik az érdeklődő kérdés, és attól kezdve menthetetlenül megtudja mindenki. Az is, akit érdekel, az is, aki aztán a háta közepére nem kívánja.

Maradva a címnél, történt, hogy egy egyszerű, hétköznapi, sőt mondhatnám, banális mozdulat következtében tropára ment a jobb vállam. Nem tört el, nem zúzódott, de eredeti funkcióját, miszerint mozgassa a kezem, emelje magasra, esetleg tegye csípőre, szóval ezeket már nem vállalta. Lógattam magam mellett, és olyan voltam jellemileg, mint a nagy erejű Toldi Miklós, tűrtem, ameddig tűrhettem. Aztán már nem.

Bejártam, amit az egészségügyi protokoll diktál: házi orvos, injekciók, reumatológus, injekciók, váll specialista, injekció, röntgen, ultrahangos felvétel, fizikoterápia, gyógytorna, ez utóbbi speciálisan vállra építve. Otthon is, óvatosan, már amilyen mozdulatra emlékszem. Sose voltam egy éltornász, de ennyire kriplinek még soha nem éreztem magam. Sorstársak valamivel hamarabb kezdtek, ők már otthonosak voltak a szakzsargonban, most a második hét végére már én is. Úszás, mert az jót tesz, még szerencse, hogy úgy-ahogy tudok.

Persze leírva folyamatosnak tűnik, de azért tudjuk, hogy időpontot kérni kell, várakozni meg türelmesen, ahogy a csillag megy az égen, költőileg.

Az ortopédia előtt magamba roskadva várakoztam, amikor saját bevallása szerint egy 92 éves idős hölgy ül le mellém, s barátságosan megpaskolva fájó vállamat, imigyen szól:

– Hát bizony így van ez már kedveském, a mi(!) korunkban már hol itt fáj, hol ott fáj.

Te jó ég, tényleg ramatyul festhetek, pedig fodrásznál is voltam, fél kézzel még hajat mosni se nagyon lehet. Egyáltalán, fél kézzel kevés mindent lehet. Barátságos farkas ábrázatú volt iskolatársam, aki amúgy rémhírterjesztéssel foglalkozik önszorgalomból, megtudva, mi a problémám, kapásból felsorolt fél tucat ilyen esetet, ami sajnos elhalálozással végződött. Látva sápadttá váló arcomat, meg is jegyzi, hogy én is elég rosszul nézek ki. Más viszont tud pozitív példát, amikor meggyógyult az illető, persze műtét után, és persze nem itthon, hanem az ország, esetleg a világ túlfelén. Rám tukmál címeket, maszek klinikáét és még maszekabb csontkovácsét, telefonszámmal, és lelkemre köti, hogy feltétlenül. Volt kolléganőm közli, hogy nem kell nyafogni, fejben dől el minden, gondoljak arra, hogy nem fáj, sőt mondogassam. Fő a pozitív hozzá állás. Persze vannak, akik konkrét gyógymódot ajánlanak, mert titokban, lelke legmélyén orvos itt mindenki, vagy vajákos asszony, füves ember, népi gyógyász.

Úgyhogy – a teljesség igénye nélkül – közlöm, hogy legjobb a borogatás, éjjel vagy nappal, esetleg feszt, vagyis állandóan. Hideg, illetve meleg, mustáros, ólom- vagy almaecetes, káposztalevéllel, mézzel, mustárral, rozmaringgal, túróval, félbe vágott hagymával. Pihentessem, nehogy már pihentessem, mert ellustul, elsorvad, és aztán annyi. Tűréshatárig mozgassam, meg még azon is túl, de van, aki ezt ellenzi.  Kössem fel a nyakamba, vagy csak úgy szabadon.

Kora reggeli sétámat a vállfájás nem befolyásolja, mondjuk, az öltözködés nem könnyű, de megoldható, közben félhangosan nyomdafestéket nem igen tűrő kacskaringós mondatokkal lehet csökkenteni a villámcsapásként előtörő fájdalom mértékét. Az utca néptelen, a határ meg teljesen. Ostorát pattogtatva ismerős fuvaros nógatja lovait – mint említettem az elején, kisváros vagyunk, itt még vannak lovas kocsik, folklorisztikusan –, s megpillantva szerény személyem, rám kiabált:

– Hallám, hogy fáj a válla! Nékem a térdem vacakolt, ráraktam egy jó nagy marék meleg lótrágyát, hát másnapra elmúlt.

Legyintettem, és visszakiabáltam, hogy már próbáltam, sőt fekete kutya szőrét is, de nem használt. Sajnálkozva megemelte a kalapját, hogy akkor már ő se tud rajtam segíteni. Abban maradtunk, hogy megkérdezni a tanyán lakó keresztanyját, mert az minden bajra tud gyógyírt. Egy hét múlva felülvizsgálat. Addig még kipróbálom a macskagyökér teát meg az ördög öreganyja kenőcsöt.

Sose lehet tudni!

9 Megjegyzés ehhez a témához: "Vállfájásom, mint közügy"

  1. Vajda Kata   2017-10-03 at 15:56

    Nagyon tetszett a hangulata, meg az, hogy ráismertem a saját városomra! Nálunk is mindenki mindenbe beleüti az orrát, és kiokosítja a másikat. Még jó, hogy vannak, akik humorosan fel tudják dolgozni, legközelebb én is megpróbálom mérgelődés helyett .Köszönöm a tippet!

    Válasz
  2. P.Laura   2017-10-03 at 06:27

    Drága Anikó néni! mielőbbi gyógyulást kívánok és sok jó írást. A regénynek mikor jelenik meg a következő fejezete?

    Válasz
  3. Bélleyné   2017-10-02 at 22:45

    Jobbulást,Anikó!Engem meggyógyított az írásod:-)))

    Válasz
  4. Kelemen Margit   2017-10-02 at 20:19

    Ó, de igaz Anikó néni!

    Válasz
  5. Névtelen   2017-10-02 at 18:44

    Nagyon tetszett. Ismét egy pár perc felüdülés! Köszönöm!

    Válasz
  6. Névtelen   2017-10-02 at 18:19

    Ha így tudnék írni, akkor az 53. résznél tartanék! Remek írás, kár, hogy realitás alapja van!

    Válasz
  7. zazira   2017-10-02 at 11:05

    Egyetértek, kedves K. Lajos! Utánozhatatlan stílus, leheltnyi öniróniával fűszerezve. Ezer közül is felismerném. PE

    Válasz
  8. easy   2017-10-02 at 10:57

    😀 😀

    Válasz
  9. K.Lajos   2017-10-02 at 09:13

    Kedves Anikó! Jót nevettem az írásán, bár tudom, hogy annyira nem humoros maga a téma, de az egyéni stílusa azzá tette. Jobbulást!

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.