Kicsi a világ

Kicsi a világ
A „kispiros”-nak, meg „Piroská”-nak is becézett Bzmot bedöcögött a nagyvárosi vasútállomásra. Némi ácsorgás után áttolják majd egy másik vágányra, aztán irány a kedvelt Balaton-parti üdülőhely.

Az út átvezet több gyönyörű erdőn, a lankák közt megbúvó falvakon, virágokkal teleszórt mezőkön és a hol megáradt, hol kiszáradt patakok fölött.

A néhány utasból csak egy házaspár marad a vagonban kiskamasz fiukkal. Az asszony felállt, nyújtózott egy nagyot. Derekát egyengetve a férje is felemelkedett a kemény ülőkéről. A kényelmetlen padon töltött órák még az edzett fiút is megviselték – mégis csendesen, fegyelmezetten szenvedett a hőségben.

A nő elgondolkodva bámult ki a peron nyüzsgésébe. Jó pár tíz éve már annak, hogy utoljára ezen a vonalon utazott. Akkor még üzemeltek a kályhás, fapados kocsik. Telente a kalauz jól megpakolta a vaskályhákat, amitől szinte családias melegség uralkodott a kocsikban. Akkor még ő volt gyerek. Nővérével együtt egy kis faluban töltötték a nyári szüneteket, a szülői felügyelet rabláncát ledobva, majdnem három hónap szabadságban tobzódva. Két nagyváros közt félúton, a hosszú utcájú falucskában egészen fent, a domb utolsó házainak egyikében.

Gondolataiból a vasúti kocsiba felszállók hangos nevetése, a meleg miatt elégedetlenkedők morgása riasztotta fel. Visszaült a helyére, férje mellé telepedett, és a napsütéstől hunyorogva kissé hasznosabbá akarta tenni az ablak mellett csüggedten lógó, függönyi mivoltában megalázott rongyot.

– Kár bajlódni vele, kedves – szólt át egy munkásruhában izzadó bácsika a szomszédos ülésről – Azok a neveletlen huligánok ezt is tönkretették.

A nő – hallgatva a jó szóra – feladta a küzdelmet a jobb napokat is látott firhanggal. Elmosolyodott. Milyen régen hallotta már ezt a kifejezést: huligánok! Eszébe jutottak gyerekkorának hosszú hajú suhancai, akik már odáig jutottak a nagy tiltakozásban, hogy nyíltan bagóztak, káromkodtak, pofátlanul füttyögtek a lányok után, de azért egy-egy atyai pofont követően kissé elcsendesültek. Ők még – bármennyire „menők” voltak is – átadták az ülőhelyüket az időseknek a buszon. Rég volt…

A vonat apró rántással elindult.

– Hova utaznak?  Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet.. – vette a bátorságot az öreg a beszélgetéshez, miután látta, hogy az asszony nem hagyta figyelmen kívül a függönyre tett megjegyzését.

– Siófok az úti célunk – válaszolt kedvesen az asszony.

Alaposan megnézte az öreget. Kortalannak látszott, de figyelmesebben szemügyre véve olyan nyolcvan körülinek tippelte – vagy kicsit azon innen, vagy kicsit azon túl. Ezeken a munkában edzett embereken valahogy nehezen látszik az eltelt idő.

– Akkor egy darabig még zötykölődnek – sajnálkozott az öreg – Én csak Felsőmocsoládig megyek. Nem is bírnám tovább az üldögélést.

A nő felfigyelt a falu nevére.

– Oda valósinak tetszik lenni? – kérdezte barátságosan, miközben úgy vizslatta a barázdás arcot, mintha ismerőst keresne benne.

– Igen – bólintott a kérdezett  – Oda születtem, szegény feleségem is falubéli volt, már a szüleink is ott éltek. Nem is tudnám elképzelni máshol az életemet – válaszolt az öreg, majd folytatta a kérdezősködést – Maguk honnan jöttek? Úgy látom, már elég hosszú út van a hátuk mögött.

– Tapolcáról indultunk, bizony, már kora reggel – igazolta az asszony a bácsika feltételezését.

Az öreg egyik kérdést tette fel a másik után, élvezve azon ritka alkalmak egyikét, amikor idegen városból érkezettekkel cserélhet szót. A vonaton utazókkal nap mint nap találkozik, újat ők nem mondhatnak neki.

– Néhány éve kocsival jártunk a faluban. Láttam, milyen szépen rendbe tették a kastélyt – mondta a nő, mire az öreg felkapta a fejét.

– Csak nem a kastélyból származott el Tapolcára? – nevetett a nőre.

– Nem, dehogy – kuncogott az asszony is, értve a tréfát– Nagyszüleinknél töltöttük ott a nyarakat.

– Akkor hát maga ismerős a faluban! – derült fel a bácsi arca.

– Igen, ismertem néhány felnőttet a nagyszüleim környezetében, meg néhány korombéli gyereket és az ő családjukat. Úgy jártunk át egymáshoz, mint aki haza megy – mosolyodott el a nő  – A falu sem olyan nagy, hogy eltévedtünk volna benne. Csak enni mentünk haza, estig a környéken csavarogtunk.

– Hol laktak a nagyszülei?

– Fent, az Újvárban.

Az idős ember bólintott. Nem kellett ehhez kommentár – mindenki tudta, hogy a falu melyik részéről van szó. A kocsiban ülők időközben elhallgattak, és ki úgy tett, mintha az untig ismert tájat figyelné, ki maga elé bámult, más a lehunyt szeme mögé igyekezett rejteni a kíváncsiságát. Mégis, észrevehető volt, hogy valamennyien az öregember és a nő beszélgetését hallgatják.

– Ott lakott a Tera néni és a Pali bácsi – mélázott el az öreg – Meg emlékszem a Juliskáékra…, és azt hiszem, a Jóska, a vadász is az ő Mariskájával – Kicsit gondolkodott még a bácsi, aztán felcsillant a szeme  – Meg az Újvárban lakott az erdész Hajdu bácsi a feleségével. Hajdu bácsit még az erdőről ismertem, de miután kiköltöztek az erdészházból, csak hallomásból tudtam róluk.

A nő elmosolyodott.

– Igen, így volt. Náluk vakációztunk minden nyáron. Ők voltak a nagyszüleim.

– Nahát, de kicsi a világ! – csapott a térdére az öreg. Olyan örömmel nézett a nőre, mintha egy rég látott rokont üdvözölhetne személyében – Nahát, nahát… – mondogatta –, de régen is volt…!

A vonaton ülők közül néhányan örömmel mosolyogtak a  két, térben és időben egymástól oly távoli embert összekapcsoló véletlenen.  A „kispiros” már csak egy rövidke megállóra volt az öregember falujától. A kamasz kiegyenesedett a kényelmetlen padon. Mintha érezte volna, hogy ez a beszélgetés még nem ért véget. A bácsika szedelőzködni kezdett. Nem azért, mert az időközben levett munkászubbony és a zörgő nejlonszatyor összevadászása különösebb előkészületet igényelt – csupán megszokásból.

– Tapolca, Tapolca… – motyogta szinte maga elé az öreg. – Ott nem katonák állomásoztak?

– De igen, két laktanyája is volt. Édesapánk is ott szolgált hivatásosként.

– Azokon kívül, akiket sorkatonai szolgálatom alatt ismertem, egyetlen katonatiszttel találkoztam civilben is – emlékezett az öreg – Vőlegény volt. Lacinak hívták… a menyasszonyát Katónak, ha jól emlékszem. Én vittem őket lovas hintóval az esküvőjükre.

Az asszony megdöbbenve nézett az öregre.

– …és a hintóban ült egy gyerkőc is, aki a barátaik kisfia volt. Gyuszikának hívták – a történetet immár a nő folytatta álmélkodó arccal.

– Igen! – lepődött meg a bácsi – de maga ezt honnan tudja? A világon se volt még akkor.

– Az a katona az apukám volt, a menyasszony pedig az anyukám – mosolygott a nő – Maga pedig az a bácsi a bakon. Még megvan a fotó róla.

A vonat nagy döccenéssel állt meg a falu kicsinyke állomásán, mintegy kitéve a pontot a beszélgetés végére. A bácsi kissé párás szemmel, kézfogással búcsúzott a nőtől és családjától. Az utasok megilletődve, csendben figyelték a jelenetet.

A kiskamasz segített a bácsinak a leszállásban, aki egyfolytában azt motyogta: „Kicsi a világ! Milyen nagyon kicsi ez a világ…!” Még akkor is a sínek mellett állt, amikor a vonat az integető, újdonsült ismerősökkel eltűnt az erdőbe vezető kanyarban.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.