A békéskálnoki gyilkos disznó

A békéskálnoki gyilkos disznó
A következő, tragikus kimenetelű történet még utólag is szedett két áldozatot. Igaz, az ő szenvedésük semmi ahhoz az iszonyatos csapáshoz képest, ami a Bánki családra zuhant. Az egyik a Békés Megyei Népújság tudósítója volt, aki engedélyt kapott, hogy a helyszínelés lezárultával kérdezősködjön a házban és Békéskálnokon, és aki a jegyzőkönyv, valamint a zokogó Bánkiné tanúvallomása hallatán hosszú percekig tartó röhögőgörcsöt kapott. A térdét csapkodta, a hóra görnyedve kapkodott levegőért, harákolt és köhögött, annyira rázta a nevetés. A másik a még a helyszínen tartózkodó Bíró Ferenc körzeti megbízott, a Bánki család barátja, aki felindulván ezen a mérhetetlen pimaszságon egyszerűen állcsúcson verte az újságírót. Amazt agyrázkódással kezelték, Bírónak pedig egészen a megyei kapitányságig felmenő kínos belső eljárás során szorulnia kellett felettesei előtt, de végül természetesen elsikáltak mindent. Feljelentést tenni ezzel kapcsolatban senki nem mert.

A Bánki család az év legszebb ünnepére készült december elején: a disznótorra. Imre bácsi már november közepén egyre növekvő elégedettséggel tért vissza a házba reggelente az óltól, és hamarosan megalkudott Krizsánnal is. A mészárosnak különös keletje volt ebben a szezonban, mert sikerült beszereznie egy nagy teljesítményű elektromos sokkolót, ami lényegesebben megkönnyítette a férfiak dolgát: nem volt szükség már a szíven szúrt, és kétségbeesetten visító malac lefogására, kockáztatva, hogy a haláltusáját vívó állat utolsó erejével még kitépi magát a pálinkától a havon bizonytalanul billegő emberek kezéből, és elkezd körbe-körbe rohanni az udvaron, esetleg még meg is sebesítve valakit. Volt olyan ház, ahol Krizsán egyedül leölte a disznót: csak benyúlt az ólba a sokkolóval, és a feszültség egyszeri ráadásával simán agyonvágta. A hatvanötöt már betöltött Imre bácsi örült, hogy nem kell majd ezzel a jókorára nőtt kocával birkóznia, bízott a modern technológiában.

Bánkiéknak ebben az évben nem volt saját pálinkájuk, valami elvitte a barackfákat, Imre bácsi bosszankodott is miatta eleget. Szelezsántól vásárolt, mert az – vállalva minden szóba jöhető retorziót – otthon főzött, így a vegyese jóval olcsóbb volt, mint a főzdét megjárt párlat. Azzal kínálta meg az érkezőket, majd két perccel később az udvaron abból töltött újra, hogy legyen egy kis ihlető erő a cselekvési terv pontos kidolgozásáig. Krizsán a második pohárral a kezében szemrevételezte a disznót. Amint benézett az ólba, hirtelen hátrahőkölt.

– A k..va anyját, ez tényleg nagy! – szalad ki a száján.

– Baj van, Gyuszikám?

– Dehogy van, Imre bácsi, csak már rég láttam ekkorát.

Hosszas tanakodás után úgy egyeztek meg, hogy nem az ólban ölik le az állatot, mert a vasalt kerítés veszélyes, ha elektromos árammal dolgozik az ember. A terv az volt, hogy négyen kihúzzák az ól elé, ott a két Bánki gyerek (huszonéves, erős fiatalemberek voltak) lefogja egy pillanatra. Imre bácsi kezeli a tápegységet, amikor Krizsán jelt ad, az öreg ráadja a feszültséget, a fiúk elengedik a malacot, a mészáros pedig egy lökettel agyonvágja. Kicsit bonyolultan hangzott, de értette mindenki. Egyedül a nagyobbik Bánki fiú húzódozott egy kicsit. Nem mondta ugyan senkinek, de ő nem nagyon bízott a sokkolóban, inkább a hagyományos módszert részesítette előnyben, amiben már szerzett is gyakorlatot. Három alkalommal segédkezett már idegen háznál, főleg olyanoknál, ahol fiatal lány volt, és ahol ezért érdemesnek tűnt imponálni, továbbá ahol nem akartak külön pénzt szánni a böllérre. Mindhárom alkalommal Bánki István szúrta le a kocát, és mindhárom alkalommal sikerült kivívnia a helyiek elismerését. Ezért ő titkokban ezen a reggelen is kifente azt a bizonyos kést, és elrejtette a katonai gyakorló alá, melyet az ilyen alkalmakon viselt.

– Mindjárt jövök, Imre bácsi – mondta hirtelen Krizsán, aki dörgedelmes szellentések közepette elindult a kerti budi felé, hogy könnyítsen a hólyagján.

Az öreg a tornác felé indult, hogy töltsön még egy kört mindannyiuknak, de annyira nem nézett már a lába elé, hogy felrúgta a sokkoló tápegységét, sőt két kábelt is sikerült kirántania a helyéről. Gyakorlatias ember lévén nem sokat pöszmögött  a dologgal, visszadugta a két kábelt, felállította a tápegységet, és kitöltötte az italokat. Ekkor lépett ki a tornácra Bánkiné.

– Na, mi van már?

– Mi lenne? – kérdezett vissza a ház ura. – A Gyuszi elment pisálni.

– Nem lehet rátok bízni semmit – rázta a fejét az asszony, és még hozzátette. – Ne igyál annyit!

Ekkor jött vissza Krizsán, a lelkendezve köszöntötte őt.

– Csókolom, Marika néni!

– Gyuszikám, mindjárt dél van, mire várnak még?

– Meglesz mindjárt, Marika néni, egy perc, és megvan.

Az asszony nem válaszolt, a fejét rázva visszahúzódott a hajnali fagy elől a házba.

A harmadik kört természetesen megitták a férfiak, majd az ólkerítés elé állva tanakodni kezdtek, ki melyik részén fogja meg a kocát. Abban maradtak, hogy az egyik fiúnak mindenképpen a fülét, a másiknak a hátsó lábát kell majd fognia, mert így biztosan meg tudják akadályozni a mozgásban addig a tizenöt másodpercig, amíg Krizsán felkapja a sokkolót, és jelez a tápegységhez ugró Imre bácsinak. István vállalta, hogy bemenjen az ólba, és elkezdje kifelé hajtani az állatot.

Nincs malac, amely meg ne érezné veszte óráját. A tapasztalt disznóölő tudja, az állat ilyenkor kiszámíthatatlanná válik, dobálja magát, ha teheti fut a világnak, némelyik zavarodottságában az embernek is nekimegy. Imre bácsinak készülődés közben eszébe jutott az öt évvel korábbi eset, amikor még ő ment be az ólba terelni, Piroska pedig (így nevezték el a jószágot, a tekintete miatt különösen megkedvelték, Marika néni két héten át tiltakozott is a vágás ellen, amikor pedig végre mégis elérkezett a feldolgozás ideje, vastag könnyeket hullatott a kolbásztöltelékbe) nem a kijárat felé próbált elinalni, hanem egyenesek nekirohant az öregnek, felszorítva őt a belső falra. El se kellett mennie Zilahy doktorhoz, hogy megállapítsa, legalább két bordája megrepedt. Hónapokig káromkodott, ha a cigarettától rájött a köhögés, és a budin is trágár üvöltözés közben adta ki magából, amit ki kellett adnia.

– Várjál! – szólt rá Istvánra, aki már nyitotta volna az ólajtót.

– Mi van, fater? – kérdezett vissza a fiú.

Az öreg nem válaszolt, csak visszacammogott a tornácra a pálinkásüvegért, és intett, hogy mindenki tartsa a poharát.

– Elég lesz már, Imre bácsi – tiltakozott Krizsán, de az öreg leintette.

– A következő van: ezt még megisszuk, aztán mehet.

Ivás után végre nekifeszültek a feladatnak. István besurrant az ólba, a többiek nyitásra készen tartották a kaput. A nagyobbik Bánki fiú rendkívül ügyesen kerülte a kocát, sőt, hogy tudja, kivel van dolga, már meg is ragadta az egyik fülét. Amaz visítani kezdett, de István nem engedte. Imre bácsi kitárta a kaput, és hátra ugrott a tápegységhez. István már a disznó mindkét fülét fogta, Krizsán és Péter pedig kirántották alóla a lábát, úgy húzták ki. Minden terv szerint ment. Ekkor Krizsán felkapta a sokkolót, István pedig – miközben Péter tartotta a disznó lábát, ő pedig az egyik fülét – gyorsan elővonta a kést a gyakorló alól.

Ekkor azonban fordult a kocka, és bekövetkezett az, amire senki nem számíthatott. Imre bácsi ráadta a feszültséget a tápegységre, de mivel vagy rosszul kötötte vissza a felrúgás után a kábeleket, vagy valami más hibásodott meg a készülékben, az áram nem a sokkoló felé haladt, hanem egyszerűen agyonvágta a gyanútlan öreget. Mindhárom másik férfi keze megremegett, ezt használta ki a disznó, amely felpattant, és magával rántotta a meglepődött Istvánt. A fiú lába kiszalad alóla, a kitaposott havon megcsúszott, előre dőlt, és egyszerűen májon szúrta magát a nagykéssel, mely beletépett a gyomorba és a belekbe is. Bánki István saját vérében bugyborékolva vergődött a havon.  A malac ezalatt őrült rohanásba kezdett, visszafelé futva megtámadta Péter is. A fiatalember próbálta kivédeni a rohamot, és talán éppen ez okozta a vesztét. Ugyanis a nagy kapkodásban végül is félig háttal került az állatnak, amely a bal térdhajlatába fejelt. Péter hátra zuhant, fejjel csapódott az ólkerítésnek, a nyaki gerince azonnal eltörött, már halott volt, mire a földre került.

Kizsán úgy állt középen kezében a sokkolóval, mint a rajtakapott tolvaj az álkulccsal. Lehet, hogy a disznó vele is végzett volna, de erre már nem volt idő. Az István haláltusáját meghalló, és a tornácra siető Marika néni azt látta, hogy kiesik a kezéből a sokkoló, a szívéhez kap, és elterül.

A megkergült disznót végül is a szomszédban lakó vadász, Jánosi terítette le, akit a házban rekedt asszonyok jajveszékelve hívtak át.

Bíró Ferenc körzeti megbízott nyugállományba vonulása után békés alkoholizással töltötte napjait, két éve temették. A Népújság tudósítója szép karriert futott be, ma lovas tanyát vezet a közelben.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.