Örökség

Örökség
Mindannyian bevallhatnánk, igen, mi, mindannyian kedves embertársaim, hogy nagyon szeretnénk az elmúlásunk után még egy csöppet elidőzni ideát és betekintést nyerni, mi történik „azután”, legalábbis közeli hozzátartozóinkkal, így leszármazottainkkal, szeretteinkkel – illetve a nagy halom lommal, amit örökségként hagy maga után földi porhüvelyünk.

Úgy képzelhetnénk, hogy a Szaturnusz körgyűrűjének peremén ülve hintáztatjuk lábunkat és közben lenézünk – fájdalmasan – cuccainkra, hogyan civakodnak rajta azok, akik majd csak később kerülnek az átmeneti állapotba, itt, kint, az Univerzumban, félúton a végső béke áldott megnyugvása felé. De mondjuk, itt várhatnánk be párunkat is.

Van-e vajon ilyen lépcső még, ahonnan visszanézhetünk?

Bízom benne, hogy igen, mivel hallottam egy szép történetet arról, miként esett meg egy minta testvérpár örökségének elosztása.

Ezt szeretném elmesélni néhány bővített mondatban, úgy érzem, nem minden tanulság nélkül.

Éva és Edit, vagy ahogyan szüleik becézték őket kicsi koruktól fogva: Vica és Ditke; két rendkívül élénk és fogékony pici lány volt, a legnagyobb egyetértésben és szeretetben nevelkedtek egy községben, közel a fővároshoz. Szüleik arra tanították őket, hogy mindenben osztozzanak egyenlően, s ezt odáig fokozták ők maguk, hogyha mondjuk a nagyobbik, Vica leütötte a térdét, s kapott a sebecskéjére egy kis kötést, Ditke, a kicsi is odatartotta apró lábát: „Nekem is páj!” mondta, sírásra görbülő szájjal. Természetesen ő is kapott egy szép ragasztást oda, ahova képzelte a betegséget. Utána elégedetten leültek a kispadra és elfogyasztották a mindkettejük számára fájdalomdíjként kiutalt fél-fél édes almát. Csócsálás közben összemosolyogtak, mert már nem „páj”, ugye.

De mindig mindenben támogatták és segítették, bátorították egymást. Ahogyan cseperedtek, az iskola, gimnázium sem jelentett számukra mumust – kitűnő tanuló volt mindkettő, majd természetesen következett az egyetem, melyet szintén rátermetten, kiváló eredményekkel végeztek.

Pedagógusok lettek, férjhez mentek, gyermekeik születtek, de a közöttük működő testvéri szeretet mindenben megmutatkozott, sok apró, sőt nagyobb örömöt is szereztek egymásnak. Talán a családban lévő görög, déli vérvonal tette, de a szeretet és lelkesedés, amellyel a másik iránt viseltettek, soha nem tette őket kimértté, viszont mégsem ösztönözte őket egyszer sem versengésre.

Eljárt az idő, szüleik egymás után elhunytak. Az édesapa később, de mivel semmilyen akadályt sem szeretett volna gördíteni a nővérek útjába az örökséget illetően – egy ház, nagy telekkel, sok ingóság – még életében kettejükre íratta ajándékként az ingatlant, hogy halála esetén ne kelljen hosszan várakozni a közjegyzőre. Azon túlmenően úgy gondolta, hogy ne a gyermekei fizessék a vaskos eljárási díjakat, ő maga rendezett minden számlát.

Nagyon idős volt édesapjuk, amikor meghalt.

A házat hamar eladták, azonnal jelentkezett rá az egykori polgármester, aki történetesen a szomszédban lakott, gyermekkori jó barátjuk volt.

Maradtak az ingóságok. Vicus mélyet sóhajtott és egy szuszra a következőket hadarta húgának:

– Ditke, annyira szeretném, ha egy, azaz egyetlen napot szánnánk arra, hogy kiürítsük a házat. Azt hiszem, elég lesz, hogy kipakoljunk, mit gondolsz?

– Rendben, szerintem jó az ötlet. Most szombaton, ha ráérsz, rendezkedhetünk.

– Akkor szombat. Vigyük a fiúkat is.

– Persze – bólintott Ditke.

Közeledett a szombat.  Még egy gyors telefont váltott a két nővér, hogy legalább egy hevenyészett listát állítsanak össze a nagyobb berendezési tárgyakról, bútorokról. Vita nem alakult ki, úgy illettek egymásba az igények, mint a fogaskerekek.

Szombaton reggel találkoztak a házban.

Szép idő ígérkezett, az udvarra is ki lehetett vinni sok holmit. Ami előre nem várt nehézséget jelentett, az az volt, hogy takarítani is kellett éppen eleget. A két asszony olajozottan mozgott és a legnagyobb harmóniában göngyölte föl a feladatokat.

Mindent bepakoltak a bútorszállítókba, Ditke máris búcsúzott, miután az utolsó simításokat a konyhán Vica férje, Lajos vállalta magára, aki közben visszament a házba.

– Boldog vagyok, hogy ilyen jó testvérem van – mondta Vica Ditkének, s búcsúzóul mosolyogva megölelték egymást.

– Ez a mi legnagyobb örökségünk – intett és indult is Ditke, mert a férje már sürgette, mentek.

Vica visszafordult a házba. Lajos a konyhában éppen rágyújtott a pipájára, szipákolva mutatott az ablakpárkányra.

– Itt maradt a sótartó.

Való igaz, kétrészes, szimmetrikus, üveg sótartó, úgy százezer éves árválkodott az ablakban.

Felesége nyomban válaszolt:

– Jaj, hát majd megkérdezem Ditkét, kéri-e. Ha nem kell neki, jó nekem is. De ma már annyi döntést hoztunk, majd elosztjuk ezt is valamikor, most már nem. Azt mondtuk, ma mindent rendezünk – sóhajtotta fáradtan Vica és férjével befordultak a konyha belseje felé.

Ekkor furcsa kis hangot hallottak az ablak irányából.

Válluk fölött hátrapillantottak…

Olyasvalami történt, amitől Lajos bátyánk erőteljesebben szítta pipáját, Vica pedig az ámulattól kikerekedett szemekkel, hitetlenkedve nézte az utolsó, elosztásra szánt kis konyhai eszközt.

Az Univerzum szép öngólt rúgott.

A sótartó pontosan a felezővonala mentén kettéhasadt, két tökéletesen egyforma részre.

Ugyanekkor megürült két ülőhely a Szaturnusz peremén…

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.