A cremónai nejlonkrisztus

A cremónai nejlonkrisztus
A Plothár fiúk ikrek voltak, de nem testvérek. A látszólagos ellentmondásnak rém egyszerű a magyarázata: a hatvanas évek elején, amikor Plothár Géza és neje, Plothárné Ücsmegi Rozália feladták annak reményét, hogy a gyermekáldás örömében részesüljenek, örökbe fogadtak egy intézetes kisfiút, az alig több mint egyéves Bénikét. Ám ekkor kiderült, hogy Plothárné várandós! Hat hónapra rá egy egészséges fiúgyermeknek adott életet, aki már a bölcsőben is szakasztott úgy nézett ki, mint fogadott bátyja, a kissé kreolos Bénike. Rossznyelvek szerint ebben a csodában a vándorköszörűs Bicskás Samunak is kiemelt szerepet juthatott, olyannyira, hogy a genetikában jártas bábaasszonyok meg mertek volna rá esküdni, hogy Bénike és Bécike – ezt a nevet adták a kettes számú fiúnak – valójában az ő gyerekei. De mert az alkoholista Plothár Gézát ez a körülmény nem foglalkoztatta, egy idő után már senkit sem érdekelt a Plothár ikrek körüli furcsaság.

Azt azért nem árt megjegyezni, hogy Plothárék életkörülményeit a velük egy fedél alatt lakó nagymama, idősebb Plothárné Matilka néni is negatívan befolyásolta. A két asszony folyton veszekedett, ami hosszú távon lepusztult csatatérré változtatta az amúgy sem irigylésre méltó állapotban lévő parasztházat. Kész csoda, hogy ebben a fészekben a fiúk valahogy megúszták a teljes züllést, és legalább a téeszben el tudtak helyezkedni. Ám az ikrek egyik jellegzetessége, hogy nem tudnak meglenni egymás nélkül az ő esetükben a visszájára fordult: szünet nélkül marakodtak, sőt el is csépelték egymást, ha úgy hozta a helyzet.

Ki tudja, hová vezetett volna mindez, ha a nyolcvanas évek elején a helyi Vörös Lobogó MGTSZ nem épít ki testvéri kapcsolatokat egy jugoszláviai magyar faluban lévő szövetkezettel, és azok nem hívnak meg adriai nyaralásra egy népesebb vállalati különítményt. Abban reménykedve, hogy a levegőváltozás jobb belátásra téríti majd az ikreket, a vállalat vezetősége Bénit és Bécit is beválogatta a csapatba, aminek következtében a Plothár ikrek az augusztusi hőség kellős közepén egyszer csak ott találták magukat a mesés horvát tengerparton, egy olyan világban, amiről ezidáig álmodni sem mertek. Ténykedésüket azzal kezdték, hogy a buszból kilépvén ruhástól seggest ugrottak a kikötő olajos, mocskos vizébe. Ott lubickoltak vagy fél órán keresztül önfeledten, abban a mocsokban, miközben a német turisták halomra fényképezték őket. De ahogy múltak a napok, ez az öröm lassan lekopott róluk, és mire elérkezett a hazautazás fájdalmas pillanata, már semmiben sem különböztek a lengyel és csehszlovák turistáktól, akik szuvenír gyanánt belakkozott sonkakagylókat meg tengeri csillagokat tömködtek az utazó táskájukba.

A Plothár fiúk életét ekkor, a szuvenír vásárlás időszakában pecsételte meg egy véletlen találkozás, amelyről később azt hitték meghozta nekik a szerencsét. Az egyik bóvlit kínáló standon, több velencei műanyaggondola között fölfedeztek egy Jézusszobrot, amelyről úgy vélték, megfelelőbb ajándék lehet a mamának, mint egy halom furnérlemezre ragasztott kagylóhéj. Aránylag baráti áron – hetvenöt dinárért – meg is vették ezt a szobrot, és csak ezután fedezték föl, hogy nem porcelán, de még csak nem is festett cserép, hanem nejlon az istenadta. Forgatták, nézegették, és az alján meglátták a föliratot: Fabbricato in Cremona. Nyilván Triesztből került jugóba, sok más olasz holmival egyetemben, ám ez az esztétikai értékéből nem vont le semmit. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy éjjel ugyanúgy világított, ahogy a foszforeszkáló órák számlapja. Ez megnyugtatta az ikreket. Önmagukkal és egymással is megbékélve tértek haza a cremónai nejlonkrisztussal a hátizsákjukban.

A különös ajándék be is váltotta a hozzáfűzött reményeket, de nem Plothárné vonatkozásában, hanem a nagymaminál, mert ahogy ránézett, csak annyit mondott: szentséges Habakuk, aztán a szívéhez kapott, lefordult a székről és meghalt. Sem az orvostudomány, sem az egyház nem tudott magyarázatot adni erre a hátborzongató eseményre. Később, az ördögűzésben járatos helyi pap, Isti atya, azt kezdte pedzegetni, hogy a Krisztus képmás talán a gonoszt űzte ki a nagymamából, de mert az erősen kapaszkodott az öregasszony lelkébe, azt is magával rántotta. Ez hihetőnek tűnt. Annál is inkább, mert két héttel később, a szomszédban lakó vénasszonynak is megmutatták a Krisztust, és ő szakasztott úgy reagált rá, ahogy a nagymama: a szívéhez kapott, s azt mondta: szentséges Habakuk, és meghalt. Eztán már mindenki meg volt győződve róla, hogy a cremónai nejlonkrisztussal nem árt csínján bánni.

A Plothár ikrek ekkor félretolták a köztük feszülő ellentéteket, és miután alaposan meghányták-vetették a dolgot, fölmondtak a téeszben. Hivatalosan egy féregirtásra szakosodott GMK-t kezdtek működtetni, ám ez csupán elterelő hadművelet volt. A vegyszeres táskájukban a cremónai nejlonkrisztus is ott lapult, amelyet jó pénzért megmutogattak azoknak a személyeknek, akiket a rokonságuk el kívánt tenni láb alól. Nem mondható, hogy a hatás minden esetben meghozta a kívánt eredményt, de erre a Plothár ikrek nem is vállaltak garanciát. De így is annyi volt a munkájuk, hogy alig győzték teljesíteni.

Mivel a tudomány állítása szerint egy műanyagszoborral lehetetlenség meggyilkolni valakit anélkül, hogy az illetőt ne vernénk vele agyba-főbe, mindig megúszták a rendőrségi felelősségrevonást, pedig a hatóságoknak egy idő után már föltűnt, hogy ha valahol megmagyarázhatatlan haláleset történt, a helyszínt általában Béni és Béci kedvelt Pitralonjának illatfelhője burkolta be.

Az viszont kétségtelen, hogy az ősi Plothár-házat soha nem látott felvirágzás vette birtokába. A nagymama nyomainak eltüntetése után még az örökké fonnyadt árvácskák is fölemelték a fejüket a gangon, a futórózsa pedig rekordot döntött a kert végében. Egy idő után pedig már Trabant hivalkodott a kutyaól mellett, aztán meg Skoda 110-es, és végül, Lada 1200-as. És ekkor, szinte törvényszerűen, bekövetkezett a tragédia.

A történtekeket illetően Isti atya is csak tapogatózott, és amikor a hívek magyarázatért faggatták, mindössze annyit mondott, hogy ebben az egészben nincs semmi természetfeletti. Gondoljunk csak arra a népi bölcsességre, amely szerint a kutya is akkor veszik meg, amikor a legjobban megy a sora. Arra utalhatott, hogy a Plothár ikrekből a nagy jólét közepette egyszer csak felbugyogott az a régi, verekedős ösztön. Mivel a tűzvészben, ami a birodalmukat porig égette a szüleik is elenyésztek, tényleg csak találgatni tudunk az igaz valóságot illetően, de nem járhatunk tévúton, ha afelé tapogatózunk, hogy a pénzen, pontosabban az akkor már tekintélyesre duzzadt vagyonon kaptak össze. Mindössze néhány év alatt valóságos irtó hadjáratot vittek vége a rossz lelkek körében, megszabadítván az ügyfeleiket azoktól a társaktól, kapcsolatoktól, amelyekkel a jog és az igazságszolgáltatás tehetetlennek bizonyult. Elég volt kieszközölniük, hogy a kiszemelt áldozat fizikai közelségbe kerüljön a sejtelmes fényt sugárzó szobrocskához, máris hívhatták hozzá a halottkémet. Viszont nem számoltak azzal, hogy ez a fertelmes tevékenység az ő lelküket is a romlottak közé taszítja. Nem kaptak ugyan szívszélhűdést a saját fegyverüktől, de egyre többet kurváztak, szipóztak meg lóversenyeztek, aminek szinte törvényszerűen végzetes következményei lettek.

A szóbeszéd szerint Béci volt az, aki a többiekre rágyújtotta a házat, bár többen vallották meggyőződéssel azt, hogy a cremonai nejlonkrisztus öngyulladás útján nyújtotta be a fölmondását. Tény, hogy egy őszi hajnalon a falu népe arra ébredt, hogy tűzpiros fényben fürdőzik a nyugati látóhatár. Az ágyukból kiugráló emberek hamar ocsúdtak, és miután rájöttek, hogy a cigányromantikus stílusban kibővített Plothár kúria lángol, azonnal riasztották a tűzoltókat meg a katasztrófavédelmet.

De a sok stukkó és lambéria olyan gyorsan kapott lángra, hogy mire a tömlőket letekerték, és a sok kerti törpe között meglelték a vízcsapot, már a kúpcserepek is pattogtak, akár a popkorn. Akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy közelebb merészkedjenek a tűzhöz, később azt vallották, a vitustáncot járó lángok között a két Plothár fiú birkózott. Görcsösen szorongattak egy kicsiny, de minden bizonnyal értékes tárgyat, amit még akkor sem engedtek el, amikor nagy robajjal nyakukba szakadt a mennyezet. Ekkor következett be az a jelenség, ami Cremónai Káprázat néven került be abba a titkos beszámolóba, amit Isti atya írt a Vatikánnak. Beszámolója szerint a tűzoszlop közepén egy duci gömbvillám, vagy inkább zöldes fénnyel, foszforeszkáló plazmafolt jelent meg, és jókora pukkanás következtében sejtelmes fénybe borította a démonok fészkévé változott házat. Ebből a felhőből bontakozott ki az a légköri képződmény, amely a riói Krisztus utánzataként emelkedett a magasba. Mindez csupán egy pillanatig tartott, aztán a rémisztő látomás egy hosszú sóhaj kíséretében elenyészett.

A jelenlévők mindezek után biztos, ami biztos alapon keresztet vetettek, és ez alól a kommunisták sem voltak kivételek, bár ők ezt kabát alatt tették. Sokak szerint ettől a pillanattól eredeztethető a rendszer megállíthatatlan züllése, mert a tűzvész híre, és a mindez körbelengő tömény balsejtelem Pestre is fölgyűrűzött, olyannyira, hogy az ügyet a Központi Bizottság is megvitatta egy KGST-megbeszélés szünetében. Ám arra, hogy mit határoztak, nincs tanúvallomás, a levéltári anyagok pedig még hosszú ideig titkosak lesznek. Az utólagos találgatás innentől hiteltelen, és nem is biztos, hogy megfelel a valóságnak. Az viszont cáfolhatatlan, hogy az ikrek megszenesedett holttestét mintha egy karjukra olvadt nejlonbilincs forrasztotta volna össze. Így is temették el őket: egy otromba, kétszemélyes tölgyfakoporsóban, amelyre sem előtte, sem utána nem akadt példa a falu ezeréves történetében.

A szüleik hullája viszont sohasem került elő. A helyi legendagyártók szerint ma is élőhalottként kóborolnak a téesz könnyű kézzel elprivatizált földjein, és az ürgéket abajgatják. Tavasz végén, gabonaéréskor ezért van az a nagy visongás a búzaföldeken.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.