Harc a szalamandrákkal… ööö… az adatokkal

Harc a szalamandrákkal… ööö… az adatokkal
A nap minden szakában riasztó adatok szőnyegbombáznak bennünket. A bárhol könnyen hozzáférhető netes információdömpingből úgy tolakodnak elénk a gyászosabbnál gyászosabb statisztikák, mint jókora detonációk, amelyek átvitt értelmű robbanásaitól a valóságban is megvakulunk és megsüketülünk. Ha például azt olvassuk, hogy egy bizonyos országban riasztó mértékben nőtt a bűnesetek száma, nem szívesen utazunk oda, sőt egy bizonyos adatmennyiség után már nem lesz az a pénz, ami erre a kalandra csábítana bennünket.

Maradjunk ennél az egy adatnál: a neten játszi könnyedséggel megtalálható, hol a legveszélyesebb az élet, ehhez elég megnézni a száz főre eső gyilkosságok számát. Egy adatot kapunk, ami számunkra elrettentő, az ottaniaknak pedig maga a kör négyszögesítése (ami ugyebár megoldhatatlan). Rengeteg pénz, eszköz és energia fecsérelődik el azért, hogy ez az adat megváltozzon, és mint kedvezőbb mutató, nyugalmat hozzon a lakosság életébe.

Pedig a megoldás ennél sokkal egyszerűbb. Induljunk el a kályhától, vagyis egy nem túl bonyolult elméleti fejtegetéstől: vegyük elő magát az adatot és vizsgáljuk meg a hatásmechanizmusát. Nem kell hozzá elektronmikroszkóp, hogy észrevegyük: ami adat szinten nem áll rendelkezésünkre az olyan, mintha nem is léteznie. Nem is kell túl bizarr fogalmakra gondolnunk, elég egy olyan triviálisan egyszerű jelenséget venni, mint amilyen a tüsszentés. Bizton állítható, hogy nem állnak rendelkezésünkre tüsszentési statisztikák, így nem tudjuk megmondani, hogy naponta hány ember tüsszent, mert ha ez az adat a szemünk előtt lebegne, óhatatlanul is nyugtalankodni kezdenénk a mutatószám váltakozása miatt. Ha egy időszakban például túl magasra szökne a tüsszentésben szenvedők száma, azt gyaníthatnánk, valami ismeretlen járvány van kitörőben, és eluralkodna rajtunk a pánik.

Innentől kézenfekvő, hogy nem a vizsgált jelenség a baj kiváltó oka, hanem a róla képződött adat. A bűnözés vonatkozásában ez úgy nyilvánul meg, hogy mivel naprakészen tudjuk, hány erőszakos cselekmény történt egy adott időszakban, belénk ívódik az a képzet, hogy a világ, amelyben élünk, veszélyes. Ettől már csak egy lépés annak feltételezése, hogy a bűnözés egyfajta öngerjesztő módban működik, vagyis, ha abban a tudatban leledzünk, hogy a világ bűnös, mi magunk is bűnözni kezdünk.

Mi tehát a megoldás? Ne a bűn, hanem az adatok ellen harcoljunk! Ha valamilyen cselekmény kapcsán adat képződik, azt felejtsük el. Ezzel a módszerrel a statisztikák fényesebbek lesznek, a világhelyzet pedig megnyugtatóbb. Mert végtére is, ha egy utcával odébb valaki vascsővel laposra ver egy nyugdíjast, attól nekünk még a hajunk szála sem fog görbülni, ám ha erről számszakilag nem szerünk tudomást, sokkal vidámabban fogunk járni-kelni. Hosszú távon mindez odáig vezethet, hogy a rend és a törvényesség megingathatatlan voltát látva az emberek lassanként elhagyogatják majd a bűnözési szokásaikat, mert az ilyesmi restellni valóvá válik. Nem beszélve azzal, hogy a bűnüldözésre fordított temérdek pénzt valami másra, hasznosabba is fordíthatjuk. Hogy mire, az per pillanat nem jut eszembe, de talán a politikai élet szereplői erre is tudnak megoldást.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.