A könyv a saját útját járja – beszélgetés Majoros Sándorral

A könyv a saját útját járja – beszélgetés Majoros Sándorral

A napokban röptette meg a hírt a Facebook oldalán, hogy idei könyve, Az ellenség földje megkapta a Magyar Művészeti Akadémia egyik Könyv Nívódíját. Hogyan érte ez az elismerés?

 

Bevallom, nem is tudtam, hogy létezik ez a díj, éppen ezért hatalmas örömmel, bár egy kissé restelkedve vettem tudomásul. Ha egy írásomért megdicsérnek, mindig úgy érzem, méltatlan vagyok rá. Ez nem álszerénység, hanem igazi, mély, gyötrő érzés, mint ahogy az is, hogy ha valamelyik írásomat megbírálják, az összeomlás szintjéig jutok a sértődésben. Miért nem tetszik, hiszen hittel, szeretettel és becsülettel írtam?! Ebből a közelítésből a dicséret egyfajta feloldozás lehetne, de nem az, legalábbis nekem. Sokkal inkább felelősség. Ilyenkor mindig arra gondolok: akik elismeréssel illetik a munkámat, azt várják, a jövőben még jobban írjak, és én érzem is ezt a terhet. De hazudnék, ha azt mondanám: nem esik jól ez az egész, még akkor is, ha a díj a könyvnek szól, és az ugyebár a saját útját járja.

 

Mit gondol, mit fedezett fel a zsűri a könyvében?

 

Talán azt, hogy érdekes munka. Nem arra gondolok, hogy vicces, vagy ilyesmi, hanem, hogy ma már kevés ilyen könyv íródik. Ez az a bizonyos békebeli, mesélő próza, amit véleményem szerint minden olvasó megkíván, ha megcsömörlik a könnyű kézzel írt, laza szövegektől. Tudom, hogy Az ellenség földje nem fogja új alapokra helyezni a magyar irodalmat, de olvasmányként bárki asztalán megállja a helyét. A műfaji meghatározás szerint katonanovellákról van szó, de csak azért, mert az első világháború előestéjén, a szarajevói merénylettől a legelső, Drina menti összecsapásokig terjedő időszakot, 1914. augusztusának első hetét mutatják be, amikor a Monarchia hadserege lassú kígyómozgással vonult át Bosznián. Nyolc, nagyjából egyforma részletességgel kibontott történet kapott helyet benne és bár a világháborús helyzet nagyon adja magát, egyik sem csábul el politikának, vagy a katonaéletet klisészerűen bemutató naturális ábrázolásnak. Ebben a könyvben nincs állásfoglalás arról, hogy ki a bűnös vagy, hogy ki, mekkora mértékben tehető felelőssé azért, hogy a dolgok a kezdeti optimizmusból nagyon gyorsan horrorba fordultak. Itt még tombol a nyár, és a mundérban masírozó fiatalok meg vannak róla győződve, hogy életük legnagyobb kalandja előtt állnak. Még az ellenség földje sem riasztó számukra, mert ez nekik is csak egy metafora.

 

Azt mondja, hagyományos, mesélő prózáról van szó, pedig egy korábbi nyilatkozatában azt hangoztatta: az írónak minden egyes munkájában meg kell újulnia. Mi ez a szemléletváltás?

 

Nincs szó ilyesmiről, ez a könyv is egy kísérlet, csak éppen a másik irányba. A 2013-ban írt regényem, Az eperfa nyolcadik gyökere, amely egy családregénynek álcázott közép-európai kortörténet, és nemcsak szerintem, hanem azok szerint is jól sikerült, akik elolvasták, szóval ez a könyv teljesen visszhangtalan maradt. Az érdeklődők többségét a terjedelme riasztotta el, úgyhogy megfogadtam, ha lesz még könyvem, azt egy délután el lehet majd olvasni. Az ellenség földje ilyen: a megismeréséhez elég egy kényelmes délután, vagy egy hosszabb utazás. Ilyenformán tehát igenis korszerű könyv, mert véleményem szerint ehhez hasonló gesztusokkal – érdekesség, olvasmányosság és nem túl nagy terjedelem – lehet visszacsábítani az embereket a hagyományos könyvek olvasáshoz. Már ha ez egyáltalán lehetséges és nem csak egy valóságtól elrugaszkodott álom.

 

Ahogy említette: a díj egyben elvárás is. Maga milyen terveket dédelget?

 

Van egy félig megírt regényem, amely egyfajta groteszk világvége história, a kelet-európai szocializmus sajátos parodizálása. Annak idején ígéretesen indult, az első néhány fejezete meg is jelent nyomtatásban, ám ez már olyan régen volt, hogy azoknak a lapoknak jó része azóta meg is szűnt. Úgy érzem, itt az ideje, hogy befejezzem ezt a regényt, vagy ahogy pestiesen mondani szokták: jelenleg erre gyúrok.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.