A lóvendég

A lóvendég

Málnásihoz nem várt látogató jelentkezett be: a szódáskocsit húzó, bús tekintetű, hirtelenszürke paripa. Nem tudni, miként és hogyan szánta rá magát erre a lépésre, tény, hogy Málnási egy cetlit talált a postaládájában, amelyen nagy lószerű kéz- azaz lábírással ez volt olvasható: „Ha nem gond, holnap beugranék önhöz egy kávéra. Sanyi, a ló.”

Málnási szíve akkorát dobbant, mintha az adóhatóságtól kapott volna levelet. Sosem volt még lóvendége, így rögtön arra gondolt, hogy szentséges atyaúristen, mibe keveredtem! Hogyan kell egy lovat vendégül látni?! Őrá is érvényes a római vendégjog? Elvárható-e tőle is, hogy levegye az utcai lábbelijét, jobban mondva a patkóját? Kötelező-e megkínálni valamivel, és ami a lényeg: szabad-e vele laza beszélgetés címén politizálni?

Kétségek közt vergődve ment föl a lakásába, és hosszan eltűnődött, miféle reláció fűzi Sanyihoz, ha már ez a megtiszteltetés érte. Nem emlékezett, hogy valaha is adott volna neki egy szem kockacukrot is, vagy, hogy dicsérő megjegyzést tett volna a szőrére, esetleg a szerszámára. Az utóbbiról azért rémlett valami. No, nem az, amit Sanyi a hátán viselt, hanem amit a lába között. A derék igavonó ezt az otromba eszközt meleg időben teleszkópszerűen kiengedte, ami mágnesként vonzotta Málnási tekintetét.

De ez még nem ok a vendégeskedéshez. Málnási az egész ügy mögött sanda hátsó szándékot sejtett. Az sem volt kizárt az, hogy Sanyit leépítés fenyegette, ezért új munkalehetőségeket keresve jelentkezett be hozzá. Akármi állhatott a háttérben, a helyzetet kezelni illett. Legjobb lett volna fölhívni Sanyit és valami támadhatatlan kifogásra hivatkozva, elegánsan, ugyanakkor határozottan visszautasítani – más vendégekkel például remekül működött az a mese, hogy a fölötte lakó beáztatta, így célszerűbb beülni valahová egy kávéra –, de a lovak ilyen tekintetben is kiszámíthatatlanok.

Maradt tehát a kételyek közt vergődés: hogyan kell vendégül látni egy igáslovat, akit nem is ismer? Nehéz titok fedi el a gondolkodását, a szokásait, a politikai beállítottságát. Málnásit főként az utóbbi nyugtalanította, mert konzervatív volt, és bigottan vallásos. A vele ellentétes nézeteket vallókat következetesen kerülte, mert ha liberálisokkal vitatkozott, rögtön az egekbe szökött a vérnyomása.

De az illem az illem, úgyhogy sürgősen utána kellett néznie, mi a protokoll ebben az esetben. Az ismerősei körében végzet óvatos puhatolózás felszínre hozta azt a rettegett sejtést, hogy ilyen ügyben senkinek sincs érdemi tapasztalata. A haverok csak ötletelgettek, hogy egy lónak mi mindenre lehet szüksége, de eddig Málnási önerőből is eljutott. Ingerülten utasította vissza az ilyenkor szokásos sztereotípiákat, amelyek a szénára, a zabra meg a vödörből iható vízre vonatkoztak, mert Sanyi világosan utalt a kávéra, egyértelműsítve, hogy nem egy hagyománytisztelő személyiség. Márpedig ha kávéra vágyik, azt vödörből fogja meginni, kötötte az ebet a karóhoz Málnási legtudálékosabb ismerőse, arra célozgatva, hogy ez az akció bizony nem két forintba fog fájni. Ezzel bizony rá is hibázott a lényegre, mert a Sanyi fogadását seregnyi egyéb akadály nehezítette. Málnási a harmadikon lakott egy lift nélküli lakásban, szűk lépcsőfordulókkal. Elképzelni sem tudta, hogyan lavírozgat majd itt Sanyi azzal a behemót testével, nem beszélve arról, hogy a bejárati ajtó sem őrá lett méretezve.

Ám ezek az aggályok eltörpültek amellett a riasztó lehetőség mellett, hogy Sanyival majd eszmét is kell cserélni. Egy kávé elfogyasztása legalább negyed óra, és bár az időjárás, mint téma adja magát, vannak, akiknek erről is a politika jut eszükbe. Ki garantálja, hogy Sanyi nem ilyen?

Egész éjjel ezen rágódott, másnap meg szabadnapot vett ki, hogy a neten alaposabban is utánanézzen a témának. Sok lovas hivatkozást talált. Rábukkant például arra az esetre, amikor Caligula konzullá neveztette ki a lovát, de arra, hogy valaki lovat vendégelt volna meg, nem akadt precedens. Tetézte a bajt, hogy Sanyi nem adott időpontot, így gyakorlatilag bármikor betoppanhatott. Málnási ezt utálta a legjobban. Ha este hétre színházjegye volt, aznap csak erre tudott gondolni elhanyagolva minden teendőjét. Még szerencse, hogy Sanyit nem színházba kellett vinnie, mert így legalább megtehette azt, amit a józan ész diktált: a bútorokat a fal mellé tolva kialakított egy nagyobb teret, ahol becslése szerint Sanyi megállhatott, és kimosta a fölmosóvizes vödröt, hogy ne jöjjön zavarba, ha kávémérésre kerül a sor.

Aztán csak várt és várt. Gondolatban előre lejátszotta az egész jelenetet: szinte látta, hogy Sanyi sután, farolva ripityára töri az ikeás polcait, és anélkül, hogy felfogná, mit tett, széttiporja az őseitől örökölt ikebanatartó vázát, amit bárhogy is igyekezett, nem tudott elrejteni. Lelki szemei előtt ott gőzölgött a parketten egy nagy halom lócitrom is, mert biztosra vette, hogy Sanyi nem fogja majd vissza magát, hiszen ilyen a természete. Ezen bosszankodva, mérgelődve várakozott egészen estig, amikor végre fölberregett a csengő.

Sanyi tisztán, érthetően és ló mivoltához képest meglepően kulturáltan szólt bele a kaputelefonba. Nem játszotta meg a jó barátot, sem a körülményeskedő vigécet, laza volt és egyszerű. Málnási ettől még jobban zavarba jött, pedig Sanyi kedvesen mosolyogva kukucskált be az ajtón, és magától értetődő természetességgel lépett ki az utcai patkójából. Apró figyelmességként egy üveg kellemesen behűtött szódavizet is átnyújtott Málnásinak. „Tavalyi évjárat, a falmelléki fehérből”, mondta és csücsörítve jelezte, hogy ezt a nedűt magasan jegyzik az ínyencvilágban.

Ezután megdicsérte a lakást, majd a nappaliban helyet foglalva az ember és ló közötti barátság fontosságáról kezdett beszélni. Málnási ezen a területen járatlannak számított, de Sanyi olyan ügyesen forgatta a szót, hogy nem érezte magát hátrányban. Kiderült, hogy Sanyi virtuóz módon kezeli a kávéfőző ibriket, és nem veti meg a fröccsöt, ami a hozott szódával az igazi. Iszogatva, nevetgélve trécseltek késő estelig, amikor Sanyi az órájára pillantva hirtelen észbekapott: „te jó ég, hogy elszaladt az idő, holnap pedig munkanap, és én csak jártatom itt a zablesőmet”, mondta. Málnási udvariasságból még marasztalta volna, de Sanyi elköszönt, visszavette az utcai patkóját, hóna alá csapta a hámot, és kiügetett a lépcsőházba.

Távozó félben még visszaszólt, hogy „disz iz dö bigining of a bjutiful frendsip” – kicsit törte az angolt –, arra célozva, hogy alkalom adtán máskor is összejöhetnének egy kis tereferére. Az általa birtokolt istálló például remek helyszín lenne, mert ott kancák is vannak – kacsintott Málnásira, aki ettől teljesen zavarba jött. Jó, majd meglátjuk, hebegte, aztán az ajtót becsukva megállapította, hogy ez a dolog sokkal jobban alakult, mint remélte, úgyhogy érdemes lesz meglátogatni Sanyit, már csak kíváncsiságból is. Azt meg majd kideríti, hogy kancatársaságban milyen protokoll szerint kell viselkednie.

4 Megjegyzés ehhez a témához: "A lóvendég"

  1. MS   2018-01-22 at 15:40

    🙂

    Válasz
  2. Névtelen   2018-01-19 at 13:31

    Csak nem az Indul a bakterházban szereplő “Sanyi” a vendég?

    Válasz
  3. MS   2018-01-19 at 10:06

    Az irodalmat azért ennyire nem kell komolyan venni. 🙂

    Válasz
  4. Névtelen   2018-01-18 at 19:15

    Most már tudni fogom, hogy lássak vendégül hátas lovat. A nyergét a fogason hagyja majd. 🙂

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.