Students walking on campus, ca. 1970s

Doktorrá fogadom

2018-01-31
761 olvasó

Ez a nap is eljött – gondolta, s úgy érezte, szúr a szíve, émelyeg a gyomra, fáj a több mint húsz éve eltört karja is. Csikkes, a szomszéd csavarta addig, míg el nem roppant. Zöldgally törés, de néha még érezte.

Megigazította a talárt, nézte magát a tükörben, felhúzta a szemöldökét, mosolyogni próbált.

Csak négy meghívót lehet küldeni – nyafogott az egyik évfolyamtársa, nem jutott eszébe a neve. Nem nagyon tartott kapcsolatot senkivel. Tanult. Tudta, hogy pletykálnak róla, de már rég nem érdekelte. Ha fontos lett volna, nem itt lenne, hanem ahol a telep lányainak többség. Már ráncigálná a szoknyáját vagy négy gyerek, ő meg állhatna sorba segélyért, vagy nyitogathatná a kukák tetejét. Nem volt még ötéves, amikor az anyja meg a bátyja bepakolt két zsákba, leültek a konyhában, csak ő állt elveszetten, az ujját rágta. Egy hatalmas férfi jött értük, le kellett hajolnia az ajtóban. Cölöpvastagságú karján kék és piros indák kanyarogtak, de amikor nevetett, olyan volt, mint egy mesebeli óriás. Vele mentek egy rozoga teherautón, sokáig, egyre rosszabb utakon. Ő meg elaludt, csak a kiabálásra, nevetésre ébredt fel.

indenki kijött a málló vakolatú kis házakból, kerítés csak ott volt, ahol a rozsdás drót még tartott, a fából készülteket már rég eltüzelték. Persze ezt még akkor nem tudta, mint ahogy azt se, hogy az apja meghalt a börtönben, és a férfi, aki értük jött, egy cellában volt vele másfél évig. Bivaly – így hívták – áldott jó ember volt, ütni is alig mert, tudta, hogy ereje mire képes. Egy nap fogadásból felheccelték, nála meg elszakadt a cérna. Garázdaság és súlyos testi sértés, szóval kapott két évet. Az apjuk rábízta a feleségét meg a két gyerekét, megeskette, hogy vigyáz a családra, s a nagy melák jött, ahogy tudott.

Itt kéne lennie, meg az anyjának, talán a bátyjának is, de rá alig emlékezett, alig látta, mindig csavargott – ült le a székre apró kollégiumi szobájában. Egyedül lakott itt, jó volt, nem zavarta senki. Néhány hónapig egy négyágyas szobában volt, a lányok vihogtak, cserélgették egymás közt a holmijukat, kifestve mentek minden hétvégén bulizni. Ő meg szegény volt, ösztöndíjas, néha pénzt kapott, a feladóvevényen megismerte Irénke néni szálkás betűit. Két éve nincs már ő se.

Itt kéne lennie Tatának, főleg neki. Először hozzá ment, a kiskonyhába, ott élt az öreg. Hályog volt a szemén, mindig a sparhelt melletti sámlin kucorgott. Amikor könnyen, mint egy kis pille belépett, az öreg felé fordult, és elmosolyodott. Két csorba foga volt elől, csak pépes ételt evett, de amikor csupa eres kezét felé nyújtotta, ő, aki mindenkitől félt, olyan bizalommal simult a karjai közé, hogy a keresésére indult anyja értetlenül állt az ajtóban. Attól kezdve minden idejét ott töltötte. Egy színes újságból megtanult olvasni, az öreg kerestette vele az egyforma betűket.

Az iskolában negyedik után behívatta Irénke néni, az igazgatónő, aki szigorú volt:  hétfőnként fehér ruhával simította végig a szekrények tetejét, vigyázzban álltak előtte a takarítónők. Elsőnek jött be és utolsónak ment el, ő csukta be a nagy rézveretes kaput. Azt mondta, hogy ötödiktől az „a” osztályba fog járni, ne hozzon rá szégyent, s intett, hogy mehet. Otthon nem mert szólni. Mindig kitűnő volt, de az a „cé” volt, ott nem volt nehéz, mindenki tudta, hogy oda a telepi gyerekek jártak, meg aki szegény volt vagy majdnem hülye. Persze ezt senki nem mondta ki, három hások voltak, az olyan társadalmilag elfogadottnak hangzott. Augusztus végén Irénke néni megjelent kétbőröndnyi ruhával, egyik szebb volt, mint a másik, meg az összes könyvvel-füzettel, tollak és ceruzák lapultak a gyönyörűséges tolltartóban, meg tornacipő is volt, dressz, melegítő. Felsőben is kitűnő volt, pedig nem ült mellé senki, de nem csúfolták, egyszerűen levegőnek nézték az osztálytársai. Nyolcadikban a ballagás előtt voltak három héttel, már próbálták a műsort. Cirkusz jött a városba, a telepről mindenki ott volt, próbáltak besurranni, vagy segítettek felverni a sátrat, lapátolták a ganét az állatok alól, és este szájtátva nézték a műsort.

Egy nő csillogó ruhában táncolt fent a magasban vékony kötélen, a bohóc virágcsokrot nyújtott át neki, aztán hopp, el is tűnt a kezéből. Mint ahogy anya is eltűnt az életéből, aki elvitte a bátyját magával, elment a cirkusszal. Anya szép volt.

Sose hallottak róla többet, nem is keresték. Bivaly egy hétig ivott, hordták neki a pálinkát, aztán megjelent Tatánál, s a kezébe nyomott egy csomó pénzt. Minden maradt a régiben, ő kihúzott egy szál drótra valami rózsás anyagot, mögé beszuszakolt egy dikót meg egy fiókos hokedlit, pár hónapig ott lakott.

A gimnázium más volt, ott integráltba járt, egy majdnem vak lány volt a padtársa. Ösztöndíjat is kapott, kollégiumban élt, életében először. Megtanult korcsolyázni, teniszezni, színházba vitték őket.

Csodálatos évek voltak. Minden szakkörbe meg különórára beiratkozott. Tatának hetente írt, persze választ sose kapott. Az iskolai szünetekben dolgozott, évente egyszer ment vissza, augusztusban, csak hogy lássa, honnan indult. Tata azt mondta, ennyi elég is. Az érettségi évében Bivaly meghalt. Egy rozsdás szegbe nyúlt, s mire orvoshoz ment, késő volt. A temetésre hazautazott, a virrasztás, a halott siratása, a nagy tor idegen volt számára, rá is kívülállóként néztek, összesúgtak mögötte. Este sírt egy kicsit, fogta Tata kezét, az öreg szeme olyan volt, mint a bádog, és csak suttogni tudott, a sok rossz dohány tönkretette. Ő akkor döntötte el, hogy orvos lesz. Ilyen egyszerűen.

Holnap doktorrá avatják. „Cum laude”. Mindenkinek ott lesznek a rokonai, barátai. Visszaadta a négy meghívót a szervezőknek, azt mondta, neki nincs rá szüksége. Állt a színpadon, a városi színház adott helyet az avatási ceremóniának. Hallgatta a beszédeket, elmondta az eskü szövegét, és kezet fogott a dékánnal, aki azt mondta: „Doktorrá fogadom”. Lenézett a zsúfolt nézőtérre, s egy pillanatra látta a láthatatlant: ünnepi ruhában Tatát, anyát, Irénke nénit meg Bivalyt. S neki elég volt az a pillanat, az a mámorítóan boldog sosemvolt pillanat.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

3 Comments

  1. Kiegészítésképp. Ezzel a novellával a „Szárnypróbálgatók 2018 „országos irodalmi pályázaton próza kategóriában arany oklevelet szerzett. Itt is gratulálok!

  2. Drága tanárnő! Imádom, ahogy ír, remélem, még sok-sok ilyen szép és valósághű írását olvashatom.

  3. Nem először olvasom el. Mindig könnyet csal a szemembe a történet. Megható, nagyon életszagú és mégis annyira finom írás. Köszönöm, hogy olvashatom, és erőt meríthetek bele. Remélem, hogy ha valami valós alapja volt a témának, akkor a „doktornő” később kapott „hátteret”, szerető családot. Továbbra is szeretném olvasni az írónő csodás novelláit! Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL