A szép magyar verekedés – 3. a natúr pofon

A szép magyar verekedés – 3. a natúr pofon

Azt hihetnénk, a natúr pofon nem tipikusan magyar sajátosság, hanem a globális kultúra része, ám ez nem így van. Emlékezzünk csak Rejtő Jenőre, aki a  legegyszerűbb pofonokból is olyan csinos kocsmai verekedéseket kombinált, hogy öröm volt róluk olvasni.

A régebbi évjáratok – mint amilyen én is vagyok – dagadó büszkeséggel vallhatják magukról, hogy életükben legalább egyszer bekaptak egy ridegtartáson nevelkedett, natúr pofont. Nem a gyerekkorból származó szülői vagy a ma már büntetendő, de a hatvanas években még gyakran előforduló pedagógusi pofonokra apellálok, hanem azokra, amelyek az elektromos kisülésekhez hasonlóan csak úgy előbukkantak a semmiből. Példaként megemlíthetném azt a pofont, amelyek Szabadkán a Dudova Suma nevű kirándulóhelyen kaptam egy nálam sokkal kisebb cigánygyerektől. Gondolataimba merülve ballagtam a fák között kanyargó ösvényen, amikor ez a kölök elém penderült és pénzt kunyerált. Szinte oda sem nézve, azt mondtam, hagyjon békén, nincs egy vasam sem. Erre se szó, se beszéd, pofonvágott, éspedig úgy ahogy azt kell, csattanósan telibe. A meglepetés szabályosan legyökereztetett a járdára, és mire fölocsúdtam, a kölök már el is tűnt a bokrok között.

Mindezt azért meséltem el, hogy érzékeltessem, mi a natúr pofon lényege. Csak akkor működik, ha az, akinek ily módon lekevernek, nem számít az arclemezén bekövetkező csattanásra. Odafigyelve és gyanítva, hogy pofon képződik az alsóbb légrétegekben, ezt az ütésnemet képtelenség realizálni. Egy könnyed hátralépéssel, vagy egy sasszészerű elhajlással a lendülő kéz csak a semmit fogja gyepálni, ami ugyebár nevetséges.

A pofon jellegénél fogva lehet kijózanító, helyrebillentő, akár a valóságos, akár az átvitt értelmét tekintjük. Utóbbi esetben a politikai pofon, mint metafora külön fejezetet érdemelne, de ezt hagyjuk meg inkább a publicisztikákat gyártó helyzetelemzőknek. Annyit érdemes csak ezzel kapcsolatban megjegyeznünk, hogy sok párt és szervezet reccsent már meg egyetlen apró bekapott pofontól, amely ráadásul nem is volt valóságos, csupán virtuális.

A natúr pofon viszont többnyire olyan füstös, zajos és főleg zsúfolt helyeken él meg, amelyekkel Rejtő munkáiban találkozhattunk. Legtöbbször az is kell hozzá, hogy akinek szánjuk, háttal álljon nekünk, mert így, ha az ipse vállát megpaskoljuk, és ő mosolyogva megfordul, akkorát csaphatunk a képére, hogy az eget nagybőgőnek, a plafont pedig galaktikának fogja nézni. A pofon ugyanis ahhoz képest, milyen alacsony szinten helyezkedik el a verekedési ranglétrán, kifejezetten fájdalmas. Mintha csalánnal suhintanák meg az ember gyermekét. Abban az esetben pedig, ha a tenyér fület ér, a dobhártya-repedés sem túlzó várakozás.

Nem kell tehát lebecsülni a natúr pofont, mert bár metodikailag ősi és kezdetleges az olyan rafinált ütlegelési módszerekhez képest, mint amilyen a szívgödör ütés, vagy a falusi akit-érek-azt-ütök, a meglepetés erejénél fogva paralizálni képes a megpofozottat. A pszichikai hatása pedig még ennél is számottevőbb, mert az a férfi, akit megpofoznak, joggal és okkal érezheti puhánynak magát. Nem csoda, hogy azt a Dudova Suma-beli esetet sem mondtam el senkinek egészen eddig a mai szent napig.

Régebben a vérre menő párbajok mindig egy pofonnak kezdődtek, ami azt bizonyítja, hogy az eszmei értékük ideg magas. Akit képen teremtenek, köteles elégtételt venni, mert ha ezt elmulasztja, pipogya alaknak fogják tartani. Ide kívánkozik az a népi bölcsesség, amely szerint nem az a legény, aki adja, hanem aki kapja és állja. Ha nem a pofont, akkor a cechet.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.