Hirtelen menyasszony

Hirtelen menyasszony

Csinos vörös nő állt a „Disznók vályúhoz, nem disznók a francba” nevű kocsma csikorogva nyíló ajtajában. Félénk tekintettel mérte végig a bent ülő, legkevésbé sem bizalomgerjesztő alakokat. Tiszta sápadt bőre lámpásként világított a naptól és kosztól vagy egyszerűen az etnikai hovatartozástól sötétlő többiek között.
Egy pillanatra habozni látszott, bemerészkedjen-e a férfiak silányabbjai számára is veszélyes területre, aztán mégiscsak elindult. A zsivaj hirtelen ült el, mihelyt a figyelem középpontjába került, mintha egy láthatatlan karmester pálcasuhintása parancsolt volna csöndet a kórusnak. A kocsmáros, köpcös bajszos emberke, a vendég elé szaladt, és sértett hercegkisasszony módjára tessékelte kifelé.
– Ne haragudjon a kishölgy, de nagyon lekötelezne, ha rögvest faképnél hagyna minket!
– Na, de kérem! – háborodott fel az. – Mi ez a modortalanság? Hogy képzeli?
Közben minden alakalommal hátrább szökkent, ha a férfi nyúlt felé. Nem ijedtében tette, ahogy azt az eset szemtanúi hitték, hanem a mocsoktól feketéllő kezektől igyekezett távol tartani magát. Így értek ki a kocsma elé, a kopott foghíjas cégér tábla alá, amin ez állt: „Di..nók vál..hoz, nem .isz.ok a .ranc.a”.
– Ismeri a betűket? – mutatott fel a kocsmáros. – Akkor olvassa! Maga disznó?
– Felháborító a szemtelensége! – pirult bele a hölgy. – Vegye tudomásul…
– Na, látja! Akkor mit keres itt? Ott van, hova menjenek az ilyen szép madámok.
A nő szóhoz sem jutott, a mulató bejárata máris becsapódott a kocsmáros mögött, akinek hercegkisasszony mivoltát hiteltelenné tette a sűrű fekete bajusz.
Úgy hiszem, tisztázásra szorul, mi módon került e bájos teremtés a zord környezetbe. Külleme jómódú családra utalt és szinte kiáltott a drága ékszerekért, de nem volt rajta egy sem. Azért ne higgyük, hogy ez volt a baj! A válasz az érzelmekben keresendő, amiket senki által nem ismert titkos kémeken és mindenki által ismert kéjipari lánykákon kívül mások nem képesek áruba bocsátani.

„– Laura itthon van? – kérdi Soulon márki a lakájtól. – Megjött a sportóráiról?
– Igen, uram.
− Vajon mi késztet egy hajadont ilyen férfias tevékenységek űzésére? Még ha ronda lenne! De ő kimondottan szép, akár az anyja volt annak idején. – A márki arcán átfutó kifejezés a felidézett múlt boldogságáról tanúskodik.
− Érthetetlen, uram – próbál a bennszülött olyan képet vágni, mintha érdeklődne az uraságok fennkölt bajai iránt.
– Küldje be hozzám!
– Azonnal, uram. − A lakáj kimért léptekkel indul Laura kisasszony lakosztálya felé, aki pár perc múlva ott áll apja előtt, és nem érti, mitől olyan ünnepélyes az őszülő férfi.
– Kislányom, te már felnőtt nő vagy. Elmúltál huszonnégy éves.
Ilyen bevezető után nyilvánvaló, hogy a házasságról lesz szó, gondolja Laura, mégis meglepődik a folytatástól.
– Ideje, hogy feleségül menj valakihez. Egy derék, jóvágású fiatalemberhez. Persze csakis olyanhoz, aki kellő anyagi biztonsággal rendelkezik. Remélem, szívesen fogadod vőlegényednek Flouroul ezredes fiát.
Laura fagyosan néz a kiszolgált katonára. Kihúzza magát, felszegi a fejét. A márki jól érti gyermeke testbeszédét, azonnal beazonosítja a dacos ellenállás első jeleit.
– Ne haragudjon, édesapám, de nem ismerem az illetőt!
– Én sem, viszont az apját igen. Mint tudod, gyerekkori jó barátom. Amikor kiderült, hogy lánygyermekkel áldott meg minket a teremtő, amíg náluk fiú cseperedett, esküdt tettünk, hogy egyesíteni fogjuk a két családot a ti házasságotokkal. Később a katonaélet a világ két távoli tájára sodort minket. Ezért nem nőhettetek fel együtt, ahogy terveztük. De nem rég az ezredest is nyugdíjazták. A család a szomszédságunkba költözött. Itt az ideje beváltani az ígéretünket. Hidd el, ez az ifjú tökéletes választás számodra!
– Látatlanban is méltányolom az úr összes nemes tulajdonságát, ám nem fűznek érzelmi szálak hozzá – emeli hangját Laura. – És egy szerető apában nyilván fel sem merül a gondolat, hogy kiárulja a lányát, mint egy tevét.
− Laura, kérlek! Eszembe sem jutna kiárulni téged. Ez volt az álmunk, és én a szavamat adtam. Talán hiba volt, de nem vonhatom vissza. Egy úriember nem tesz ilyet.
− Ez akkor sem járja! – toppant Laura. – Nem lehet suttyomban mindenféle esküket őrizni a ládafiában! Aztán csak úgy előkapni és pisztolyként az ember halántékához nyomni, miközben az a szegény végig azt hitte, minden rendben van körülötte.
A továbbiakban szó szót követ. A kellemesnek induló apa-lánya csevej dühödt veszekedéssé fajul. Néha csörömpölés hallatszik. Egyszer csak Laura kiront a házból.
– Akkor inkább világgá megyek – kiáltja vissza a nyitva hagyott ajtón, majd cipellői géppuskasorozat szerű kopogásától kísérve leszalad a lépcsőn. Beugrik az ott parkoló széles nyitott Fordba és nagy gázzal elhajt.
A márki az ablakon át néz az autó hátsó lámpáinak piros fényei után, amiket lassan kiolt a növekvő távolság. Nem próbálta megállítani Laurát. Jóra való lány ez, csak heves természetű. Ilyenkor a legjobb hagyni neki egy kis időt, amíg megemészti a hallottakat.
– Apja lánya – sóhajtja a kiszolgált katona, aztán a saját mackós külsejére gondol és felnevet. – Szerencsére az anyjáé is!”

A fehér Ford a kikötőt kerülő műúton vesztegelt, mivel felmondta a szolgálatot. Az sem jelentett volna megoldást a problémára, ha Laura észreveszi, hogy csupán az üzemanyag fogyott ki belőle. Nem fakaszthatott benzint a homokból, a csomagtartóban megbújó tartalék kanna létezéséről pedig mit sem tudott. Úgy találta, jobb, ha ő lepi meg a bajt, mintha az lepi meg őt, ezért feltűnő ékszereit a ridikülébe tette és segítségért indult. Így került késő este az illetlen nevű kocsma elé. Makacs teremtés lévén újra belépett a nyikorgó ajtón.
A kocsmáros rögtön rohant volna elé, de a kopasz súlyemelő akkor löttyintette képen a pohara tartalmával, mire a másik széken ülő sebhelyes arcú fegyvercsempész köpködni meg rugdosni kezdte. Annak ugyan még nem támadt nézeteltérése vele, de nem akart kimaradni a verése nyújtotta örömökből.
– Azonnal tűnjön el! Hallja? – közeledett a kocsmáros a nőhöz, mihelyt szabadult a homokzsák szerepből. Laura erre félrelökte és megindult a pult felé. Az útközben fenekére csapó matrózt meglepte egy visszafordulásból nyert lendületű pofonnal, amitől az illető azt hitte, hangvillával vágták fültövön, mert napokig nem múlt a csengés a bal füléről.
– Drága mademoiselle – kulcsolta a kocsmáros imára a kezeit −, könyörgöm, húzzon el, mint a… Nem tartom libának. Istenemre! De ha nem távozik azonnal, itt elszabadul a pokol.
Soulon kisasszony végigmérte.
– Adjon valamit inni!
– Úri dámákat nem… Áu! Máris!
A kis köpcös a pult mögé sántikált. A bokájába hasító fájdalom nem hagyott kétséget afelől, a kedves vendég elegáns öltözéke nem nélkülözi a hegyes orrú cipellőt.
– Mit adjak?
– Mi van?
– Pálinka.
– És még?
– Pálinka.
– Tudja mit? Adjon egy pohár vizet! Hé! – pördült hátra Laura, de az előbb még hóna alatt szorongatott sárga retikülnek nyomát sem látta sehol. Mit tehet ilyenkor egy védtelen hölgy?
Azt nem tudta. Ő lekapta az egyik cipőjét a lábáról és fejbe vágta vele a legközelebb ülő hajókapitányt, aki attól léket kapott és az éjszaka hátra levő részében az asztal alatt kereste elvesztett eszméletét. Nem tudni, megtalálta-e, de pár nap múlva eltemették.
A kocsmáros által jósolt verekedés azonnal kitört.
– Hagyják abba! – siránkozott. − Azonnal hagyják abba, különben…
A kopasz súlyemelő közbevágott. Mivel az öklével tette, a kocsmáros homorított, majd szabályos fosbury technikával hagyta el az ivó légterét a nyitott ablakon át. Odakint magához ölelte a lámpaoszlopot. Már röptében elalélt, így nem derült ki, mi történt volna különben.
Laura bővítette fegyverarzenálját a másik lábbelijével. Mindössze három matróz, egy ősz hajú egyén, akit Tanár úrnak szólítottak és egy Szurok nevű suhanc hadakozott az ő oldalán, bár ez a felállás meglepően kiegyenlített küzdelmet hozott a közel harminc martalóc ellen.
Szurok jobbhorga három támadót döntött le a lábáról a dominóelv alapján, márpedig sűrűn osztogatta azokat, sőt időnként megbolondította egy-egy balossal is. Tanár úr zavarba ejtő módon harcolt: kirántotta az egyik faszék két lábát. Azokkal mutogatott maga előtt egy képzeletbeli térképen, miközben a történelmet magyarázta.
– Itt van Athén – közölte, majd fejbe vágta azt, aki éppen ott volt. – Megalakítja a déloszi szövetséget, ami Marathon mellett nagy csapást mér a perzsákra. – Ő is nagy csapást mért egy hurkás tarkóra. Némely hosszabb lélegzetű duhajkodás alkalmával eljutott az őskortól egészen napjainkig, miközben összetört több tucatnyi széklábat és ugyanannyi koponyát.
Soulon kisasszony elejtette cipőit a küzdelem hevében, ezért a következő támadót egy kisívű csípődobással majd az újabbat egy nagy ívű válldobással segítette át a pult vaskos deszkáján. A csata mégis vesztésre állt. Laura felemelte a hangját:
– Ne merjenek hozzám nyúlni! Az én apám magas rangú katonatiszt. Egy tábornok. Igaz, már nyugalmazott, de akkor is az. Ha csak egy hajam szála meggörbül…
– Kuss! – böffentette valaki, amivel csak olajat öntött a tűzre.
– Faragatlan tuskók! Én Soulon márki lánya vagyok. Nem hallják? Azonnal engedjenek el! Maguk nem tudják, mit kockáztatnak! Ha bármi bajom esik…
Tanár úr megszánta a hiába kardoskodó nőt.
– Ne fáradjon, kisasszony! – Paff! Csapott egyet a széklábbal. – Ha már ragaszkodik a konfliktus beszédorientált megoldásához – Bám, reccs! Még egy fej. –, akkor mondja inkább azt, hogy Virág úr menyasszonya!
Laura végignézett magán. Mi lehet rajta, ami miatt ma mindenki férjhez akarja adni? Ám a durva kezek szorítása enyhült a csuklóján.
– Igaz ez, te pojáca? – kérdezte egy cefrétől mart hang, de Tanár úr hazudni pont olyan jól tudott, mint a történelmet beleverni ostoba kobakokba.
– Nem igaz – mordult a kérdezőre. – Én nem pojáca. De a kisasszony mert volna idejönni, ha nem a Virágot keresi? És minek keresné a Virágot, ha nem a menyasszonya lenne?
– Hm – dünnyögtek a matrózok. – De honnan lenne a Virágnak egy ilyen elgáncsos babája? Nem forgolódik ő abban a szerájban.
− Szerintem az elegánsra gondoltál, meg talán a szférára, de ebben nem vagyok biztos – vakarta meg a tarkóját Tanár úr. – Viszont Virág igenis sokfelé forgolódik. Gondoljatok csak a gyűrűjére! Ha az ékszereiket neki adják az urak, miért ne adnák a lányaikat is?
Mivel Tanár úr logikáján senki sem talált rést, a gyávábbak kereket oldottak, nehogy összefussanak a vőlegény haragjával, míg a bátrabbak visszatelepedtek a helyükre, mintha mi sem történt volna. A lánynak végül is nem esett baja!
Tanár úr és Szurok az asztalához invitálta Laurát, ha már ilyen szépen összeismerkedtek. Kiderült, hogy Virág Tanár úr tanítványa volt hajdanán, s hogy Szurok Tanár úr fia. Továbbá, hogy Virág úr egy gyűrűről kapta a nevét, amit egy gróf adott neki ajándékba, amiért megmentette a tízfős beduin helyőrség zaklatásaitól, a légióban töltött évei alatt.
– Az aranygyűrű pecsétjén egy virágforma domborodik – mesélte Tanár úr. – Virágot tiszteletből urazzák, mert a haragosai mind viselnek viráglenyomatot a testükön, mintha megbillogozták volna őket.
Laura körbepillantott. Megrökönyödéssel tapasztalta, hogy rajta és asztaltársain kívül mindenki büszkélkedhetett az említett tetoválással, sőt a kopasz súlyemelőn, aki Virág nevének hallatára mindig lángvörös lett és habzani kezdett a szája, vagy húsz virágdísz virult.
Hogy Tanár úr honnan kapta a nevét, az nem szorult magyarázatra senkinek, aki már hadakozott az oldalán. A fia esete is egyértelműnek tűnt Laurának: mivel fehér embernek ritkán születik fekete gyermeke, nyilván beleesett egy szurokkal teli dézsába kiskorában.
A valóságban Szurok felhagyott a tisztálkodásnak nevezett úri flanccal az utóbbi évtizedben. Sokak szerint víziszonyban szenvedett, amit bizonyított, hogy sosem látták vizet inni, viszont ellene szólt, hogy a kikötőben élt egy hajón.
Soulon kisasszony erőt vett magán és a hely szelleméhez hűen, egy hajtásra felhörpintette az előtte álló pohár tartalmát. Azt követően az asztal alá zuhant.
– Ennek annyi – állította fel Tanár úr a diagnózist. Felnyalábolta a bicsakló testet, a vállára dobta és megindult vele kifelé az ivóból. – Hova vigyük, ahol nyugodtan ájuldozhat?
– Vigyük haza! – bandukolt Szurok az örege után. – Nélkülözi ugyan a puccos dámák által megszokott luxust, de ott legalább biztonságban lesz.
Nemes lélekre vallott a felajánlás. Idegen lókötők nem merészkedtek az ő hajójukra. Egyrészt, mert első látásra nem lehetett megállapítani, mi tartja fenn a víz felszínén, másrészt mindenki ismerte őket és egészségre hosszadalmasan káros neheztelésüket, harmadrészt nem volt mit ellopni tőlük.
– És min? Nem akarom a vállamon cipelni.
– Várj meg itt, fater! – intett Szurok tűnő félben, s már el is tűnt. Pár perc múlva egy négykerekű ócska járgánnyal jelent meg. A nagy sietségben elcsapta a lámpaoszlopot. Bocsánatot kért a kocsmárostól, és a kerekek alól visszarakta addigi pózába a póznára.
– Megőrültél? – érdeklődött Tanár úr. – Ezzel akarod hurcolni a kisasszonyt?
– Miért? Azon kívül, hogy kicsit rozsdás, semmi baja. Próbáljuk meg!
Megpróbálták. Miután belegyömöszölték védencüket, a jármű útjára indult. Másnap rémhírek keltek szárnyra egy ámokfutó babakocsiról, ami elvitte a sarki zöldséges bódét, felborította az újságos standot, kigyomlálta az iskola előtti rózsakertet, majd karambolozott egy parkoló teherautóval, amelynek sofőrje sírva kérdezgette a járókelőket reggel, nem tudják-e, a közeli laktanya harckocsi százada miért vonult át éjszaka a városon.
Laura enyhe himbálódzásra ébredt. A hold bekukucskált hozzá a szűk kabin kerek kis ablakán át. A sejtelmes fényben felsejlő környezet gyors távozásra sarkallta, ám a nyöszörgő vasajtó túloldalán egy bárka bomlófélben levő fedélzete fogadta, ami csupán perceket jósolt az elsüllyedésig. Újra riadó életösztöne rohanvást tovább űzte a partra.
Megkönnyebbült a biztos talajtól a lába alatt, pedig találomra vágott neki a tenger leheletétől nyirkosodó macskaköves utak egyikének. Kóborlása során sűrűn ki akarták fosztani, olyankor fenyegetőzni kezdett az apjával, akinek ő a lánya. Miután az rendre nem tett hatást a támadókra, bevallotta, hogy személyében Virág úr jegyesét is tisztelhetik egyben.
Ettől a legzordabb alakok is hátat fordítottak. Laurát kezdte szórakoztatni a dolog. Ki tudja, hány gazfickót futamított már meg, amikor összetalálkozott egy báli öltözékben pompázó ifjúval. A jövevény megszólalása fokozta a látvány mókásságát.
– Soulon kisasszony, kérem, kövessen! Feltűnés nélkül tegye, ha módjában áll.
– Miéhért tarthahanék öhönnel? – A lány csukladozva igyekezett úrrá lenni a rátörő nevetésen. – Éhés honnan tuhudja a nevhehem?
– Az ön apja neves katona. Illő ismernem őt – szavalta a fiatalember frakkban, fekete cilinderrel a fején és lakcipővel a lábán, valamint elefántcsontnyelű sétapálcával a fehérkesztyűs kezében. A csokornyakkendő piros propellere tette teljessé a kompozíciót, bár nem tudta betölteni az ing hiánya okozta űrt. A sihedernek fogalma sem volt Soulon márki kilétéről, viszont a kishölgy sokszor kiabálta azt a nevet.
– Hova szeretné, hogy menjek magával?
– Az autóútra, kisasszony. Siessünk! Nem szeretnék lemaradni a mai bunyóról.
– Elfelejtett bemutatkozni, uram – akadékoskodott Laura.
– Errefelé az nem szokás – legyintett az ifjú. – Akinek nem tudják a nevét, azé nem is számít. De most már tényleg mennünk kell. Jön vagy vigyem?
– Szemtelen kölyök! – mérte végig Laura és ezúttal az apjával fenyegetőző részt átugrotta. – Én Virág úr menyasszonya vagyok, úgy vigyázzon!
– Észben tartom – bólintott a deli legény, majd aktatáska módjára a hóna alá kapta a sipítozó hölgyet, és hosszú ruganyos léptekkel megindult vele a kikötő ellenkező vége felé. Laura mérföldeken át rúgkapált és fenyegetőzött a fogságban, miközben ráébredt, addig pont az ellenkező irányba ment, mint kellett volna.
Megérkeztek. A fiatalember talpra állította Laurát az út szélén parkoló Ford mellett. A lány sajátos módon fejezte ki háláját. Először beleharapott segítője karjába, majd sípcsonton rúgta párszor, aztán mellbe taszította, hogy amíg az visszanyeri egyensúlyát, lesózhasson neki néhány pofont. Ezt követően nőiesebb harcmodorra váltott, azaz tíz körömmel ugrott az ifjú lányos képének, de akkor valami villámként csattanó dologtól másodszor is elájult.
Az autó hátsó ülésén tért magához. Valami nyomta a fejét fektében. Felült megnézni, mi az. Ó! Hogy került ez ide? Kipattintotta a kocsmában lába kelt ridikülje zárját és rácsodálkozott a benne lévő ékszerekre. Vajon ki szerezte vissza a kincseit azoktól az ádáz gazfickóktól? Körbenézett, mintha megpillanthatná valahol az illetőt. Mivel nem járt sikerrel, előre mászott a sofőr helyére. Gyújtást adott, és lám, a motor egyből felbúgott. Újabb rejtély!
Karcsú lábait a pedálokra helyezte. Ahogy a hold lelesett a két finom ívű bokára, a fénye megcsillant valamin. A lány lehajolt érte, aztán hátra dőlt az ülésben meglepetésében. Az a valami egy aranygyűrű volt, egy virágot ábrázoló pecséttel. Csak nem Virág úr az a hős? Laura egyesbe tette a sebváltót. Milyen bátor fiú! Indexelt és gázt adott. Igazi nemes lélek! Az autó nekilódult az országútnak. Még jóképű is, ám felettébb modortalan! Mégsem tudta kiverni a fejéből többé. Vagy pont azért nem?

Aznap nem találta a helyét. Az apja által kötelezően rárótt feladat nyomasztotta. Nemet mondhatott volna a nyugalmazott ezredesnek, hiszen a benne tomboló szilaj csikó képes volt felrúgni minden szabályt. Az ördögtől sem félt. Csakhogy ő tisztelte a szüleit.
Slavien Flouroul karcsú, magas, csinos arcú legény volt. Az eladósorban levő modemoisellek szívesen vették a jelenlétét, de őt nem kötötte le a társasági bájolgás. Ezt az agglegény életvitelt dúlta fel az a furcsa hölgy, aki nem régiben keresztezte az útját, és azóta újra és újra az eszébe jutott. Nyugtalanította a dolog, mert azelőtt nem fordult vele elő ilyesmi. Abban bízott, idővel szépen elfelejti és kész!
Kötelességtudóan készült a szomszéd márki estélyére, amin részt kellett vennie, mert a vőlegény jelenlétét valamiért indokoltnak tartották egy megkötendő házasság bejelentésekor. A jövendőbelijét nem ismerte még. Borbélyszékbe és ruhaszalonba kényszerítette erőtől duzzadó testét. Hősiesen kiállta a nap összes hasonló jellegű megpróbáltatását, amit kétségkívül a bál unalmas parolái fognak megkoronázni. Aztán elérkezett az este. Az ajtónálló bennszülött hangosan bejelentette őket:
− Nathan Flouroul ezredes és felesége, valamint Slavien nevű fiúgyermekük.
Beléptek a táncteremmé előléptetett hatalmas nappaliba. A Soulon család felsorakozva fogadta az érkezőket, ahogy azt az etikett kívánta. A két kivénhedt katona összeölelkezett. Közben elcuppantak az asszonyok arc helyett levegőbe adott csókjai. Ezután következtek a fiatalok. Egymás elé tolták őket, hogy a tervezett frigy főszereplői végre összeismerkedjenek. A lelkes szülők izgalommal lesték a két ifjú első reakcióit. Bár a házasság ténye már eldöntetett, azért örömmel vették volna, ha a tetszés jeleit látják rajtuk.
Néhány pillanatra mindenki megtorpant, a szülők a várakozástól, a fiatalok a meglepődéstől. Laura moccanása törte meg a kis csoport szoborszerűségét.
− Bocsássanak meg, de el kell mennem egy pillanatra! – nézett körbe a meglepődő arcokon, és szoknyáját emelve elszaladt a lakosztálya felé.
− Fiatalság bolondság, igaz? – próbálta a márkiné élét venni a lánya udvariatlanságának. Zavartan igazgatta a parókáját, mert nagyon viszketett alatta.
− Amolyan nagylány dolog lehet ez – legyintett a ház ura, mire a férfiak sokat tudóan összekacsintottak. Ők aztán ismerték a női test minden csínját-bínját!
A kisasszony ígéretéhez híven hamar visszatért. Arca még elbűvölőbb lett, ahogy kipirult a sietségtől. Rámosolygott Slavienre miközben a kezét nyújtotta felé.
− Ön szerint létezik szerelem első látásra? – búgta a lány a zavarba ejtő kérdést. A fiatalember nem akadt fenn a bemutatkozás eme szokatlan módján, mintha értette volna, miről van szó. Ez megnyugtatta a szülőket, hiszen az ifjúság sokszor használt számukra érthetetlen nyelvet. Nem figyeltek tovább rájuk, hanem visszatértek izgalmas pletykáikhoz.
− Azelőtt naiv kislányok ostoba álmodozásának tartottam az ilyesmit – vallotta be Slavien. Ajaj, baj van! Eszébe sem jutott füllenteni. Mi történt vele?
− Ezzel magam is így voltam – bólogatott Laura. − És most változott a véleménye?
− Talán tévedtem – húzta el Slavien a száját. − Lehet, hogy én voltam az ostoba.
Derékból előre hajolt, úgy nyúlt a kis fehér kacsóért, hogy letűnt korok illemét követve csókjával illesse. Akkor valami átcsúszott az ujjai közé. A lány szemeinek hamiskás csillanása nem hagyott kétséget a csempészakció titkosságát illetően, ezért Slavien gyorsan a tenyerébe zárta, amit kapott, nehogy bárki észrevegye a köztük zajló bartert. Nyilván ezért a kis valamiért szaladt el Laura az előbb. Amíg az öregek érdekfeszítő csevejbe ölték az időt, Slavien mögéjük húzódott. Ott végre feltűnés nélkül lepillanthatott a tenyerében lapuló kis tárgyra. A napokban elvesztett pecsétgyűrűje volt!
Természetesen azonnal ráismert Laurára, a kikötő rendjét feldúló furcsa hölgyre, mihelyt meglátta. Ezek szerint a lány is tudta már, ki ő, de megőrizte a titkát. Amikor felemelte a fejét, Lauráéval találkozott a tekintete. Hosszasan bámulták egymást. Mennyivel kevesebb vita torkolna tragédiába, ha az emberek mindig így társalognának, de a szerelem labilis lelkiállapotát kivéve máskor nem képesek rá.
A felcsendülő zene táncba szólította a párokat. Attól kezdve nem lehetett tudni, kit merre sodort a vidám lendület. Bárki elhagyhatta a házat, akár észrevétlenül is. Laura és Slavien karöltve indultak a táncparkett felé, de nem értek oda. Nyomuk veszett!
Valójában annyi történt, hogy Laura pár lépés után megtorpant.
− Kikötő? – lepte meg táncpartnerét a kérdéssel, aki először azt hitte, viccel, ám kitartó várakozása a válaszra, meggyőzte az ellenkezőjéről.
− Kikötő – szaladt fülig Slavien szája, amitől akár a Fülig Slavien nevet is kaphatta volna.
Amíg a felcicomázott báli teremben kopogtak a topánkák, libbentek a fodrok és szédülve pörögtek a hölgyek az urak kezében, addig valahol a kikötőben leparkolt egy fehér Ford. Nem sokára nyikorogva nyílt egy kocsma ajtó, amin egy vagány legény lépett be egy tűzrőlpattant menyecskével az oldalán. Mind a ketten hiánytalan báli öltözetet viseltek.
Tanár úr és Szurok vidáman üdvözölte őket. A sötét lelkű vendégsereg elcsöndesedett egy percre tisztelete jeléül, hiszen azok, úgy négyen, legyőzhetetlen brigádot alkottak.
Akik most látták a lányt először, még azt hitték, törékeny alakjával gyöngíti a híres csapatot, mint a Gascogne-i jövevény a három testőrt, és nem értették, divatos cipellői mit keresnek a poharak társaságában az asztalon. A törzsvendégek viszont már tudták, hogy Virág úr megtévesztően csábos külsejű menyasszonya verekedés alkalmával, a hosszan csengő pofonok osztogatása mellett, a lábbelijét is bámulatosan kezeli.

2 Megjegyzés ehhez a témához: "Hirtelen menyasszony"

  1. MS   2018-03-06 at 14:21

    Igen, de az sajnos már lezárult. Talán majd legközelebb, ha lesz még Rejtő-szám. Ki tudja, mit hoz az élet 🙂

    Válasz
  2. Sz. Károly   2018-03-06 at 14:01

    Jó lett volna a Rejtő különkiadásban. Mert egy az egyből az.

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.