A Majoros-féle direktíva

A Majoros-féle direktíva

Alig néhány órával azután, hogy a Távoli Horizont csillagközi űrhajó pályára állt a Föld 2 névvel megjelölt bolygó körül, a hosszú hibernálásból ébredező legénység máris hozzálátott az égitestről érkező adatok értékeléséhez. Még ebben a kábult, sok kávét és serkentő tablettát követelő állapotukban is látták, hogy az alattuk lévő világ nem véletlenül kapta a Föld 2 elnevezést. A kék óceánokban havas hegycsúcsokkal hívogató szigetek, a termékeny kontinenseken pedig erdőkkel övezett folyóvölgyek csábítottak a leszállásra. A légkör összetétele a régi Földétől csupán apró eltéréseket mutatott, ami azt jelentette, hogy odalent nemcsak oxigéntermelő növények, hanem metánt kibocsátó, magasabb rendű élőlények is élnek.

Miután a személyzet leküzdte az ébresztést követő poszthibernációs állapotot, és komolyabban is nekiláthatott a szondákról érkező adatok rendszerezéséhez, kiderült, hogy az alattuk lévő világban egy humanoid faj dominál. Első ránézésre olyanok voltak, mint mi emberek – ruhában jártak, városokban laktak, de nem ismerték a fémeket –, viszont akadtak jelek, amelyek arra utaltak, hogy mégsem a mi fajtánk képviselői. Nyúlánk, karcsú termetük, és halványzöld színű bőrük csupán a külső jegyei voltak ennek az eltérésnek. Ám a szondák képei azt is megmutatták, hogy ezek a lények nem ismerik az agresszió fogalmát. Városaikban sehol nem mutatkozott meg az a kettősség, amely földi viszonylatban a szép és tiszta belvárost a lepusztult külvárostól megkülönbözteti.

Ez a fölfedezés lázba hozta a Távoli Horizont legénységét. Néhányan, de különösen a tudományos kutatók, azonnali leszállást és kapcsolatkeresést szorgalmaztak, természetesen betartva az ilyenkor szokásos biológiai védelem szabályait, de mielőtt még a kapitány kiadhatta volna a landolási parancsot, előlépett és szót kért a hajó politikai tanácsadója. Egy olyan aggastyánt tisztelhettek a személyében, akit kifejezetten a civilizációk közötti kapcsolatok zökkenőmentessé tétele miatt delegáltak a csapatba.

A tanácsadó megkavarta a kávéját, és azt mondta:

– A Majoros-féle direktíva.

A parancsnoki hídon összegyűlt tisztek értetlenkedve néztek egymásra. Egyikük sem értette, mire gondol.

– Mielőtt leszállnánk, alkalmaznunk kell a Majoros-direktívát – folytatta a tanácsadó.

Senkinek sem volt bátorsága megszólalni, és bevallani, hogy fogalmuk sincs, mi ez a direktíva, és ez fölényeskedésre sarkallta a sok politikai kampányt látott tanácsadót.

– Feltételezem, hogy a kapitány úr nem óhajt szabályt szegni – fordult a hajó parancsnokához, aki zavartan babrálta a mundérja gombjait. Ha bevallja, hogy nem tudja, mit vár tőle az öregember, rögtön a küldetés kezdetén nevetségessé válik, ami megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan. De eszébe jutott az ilyen esetben szokásos megoldás: hagyni kell a megszólalót, hogy beszéljen, mert ez óhatatlanul is a visszatartott információ leleplezéséhez vezet.

– Egy küldetés sikere mindig a szabályok betartásán múlik – mondta a kapitány –, ugyanakkor nem várható el a legénység minden tagjáról, hogy kívülről fújja a szabálykönyvet. Véleményem szerint nem ártana, ha a tanácsos úr tartana egy kis tájékoztatást erről a kikerülhetetlen direktíváról.

– Semmi akadálya – mondta az öregember és olyan sunyi mosolyra torzította az arcát, hogy a kapitánynak nem lehettek kétségei afelől, pontosan érti, miért kéri ezt tőle a kapitány.

– A Majoros-féle direktíva egy huszadik században született, de csak a 21-ik elején kibontakozott gondolkodó nevéhez fűződik, aki egyik munkájában arról értekezett, hogy az idegen civilizációkkal való találkozás sokkal inkább veszélyes, mint örömteli esemény. Az alapeset az, hogy mindig az a civilizáció van előnyben, amelyik megérkezik a másik világába, de ez nem minden esetben jelent fölényt is. Hiába a fejlettebb technológia, ha a meglátogatott civilizáció gyorsabban és nagyobb számban képes szaporodni, vagy ha olyan parafenomén képességei vannak, amelyekkel szemben biológiailag és pszichológiailag is tehetetlenek vagyunk. Ez esetben az alacsonyabb műszaki szinten lévő civilizáció fölénk fog magasodni és akarva, akaratlanul megsemmisít bennünket.  Számtalan olyan veszélyforrás rejlik ezekben a civilizációs találkozásokban, amelyek végveszélybe sodorhatnak bennünket, ezért már az elején meg kell győződnünk róla, hogy krízishelyzet esetén képesek leszünk-e védekezni.

– Igen, ez logikus – mondta valaki a háttérből.

A tanácsadó oda sem nézve folytatta:

– Hosszan sorolhatnám a földi történelemből vett példákat, amelyek alátámasztják a Majoros-féle direktíva létjogosultságát, de mivel a kapitány úr elkötelezte magát az alkalmazása mellett – lopva a kapitányra nézett, aki zavartan bólintott –, csak a lényegre fogok szorítkozni. Nos, a Majoros-féle direktíva kimondja, hogy egy idegen civilizációval történő kapcsolat esetén az első tennivaló az, hogy megnézzük, miként hatnak a fegyvereink az idegenekre. Nem egy kiemelt és izolált lényt kell megsebeznünk, hanem megvizsgálni, hogy a közösség, vagy ha létezik ilyen, az állam miként fog reagálni a beavatakozásra. Csapást kell mérnünk rájuk, hogy megtapasztaljuk, nem immunisak-e az erőnkkel szemben. Ha képesek leszünk felégetni a városaikat, a velük szembeni fölényünk garantált, de ha ezek a városok és a bennük lakó egyedek ezt a lépést egyfajta expanzív magatartás kibontakoztatására használják, akkor jobb, ha szedjük a sátorfánkat és vissza se nézünk.

A parancsnoki hídon döbbent csend támadt.

– Azt akarja mondani, hogy dobjunk gigabombát ezekre a joviálisan békés humanoid lényekre?! – kérdezte az előbbi hang.

– Ezt követeli tőlünk a Majoros-féle direktíva.

– De hát miért? Ezek nemhogy egymásnak, még a környezetüknek sem ártanak. A fémeket sem ismerik.

– Tény, hogy békések látszanak, de mi van akkor, ha elpusztíthatatlanok? Ha darabokra szabadjuk őket, és a darabjaik újból egymásra találnak. Nem ismerik a fémeket, de ettől még lehetnek olyan erősek, mint a titánium. Szélsőséges esetben megtörténhet, hogy sem a tűz, sem a sugárzás nem fogja őket. Ha nem leszünk teljesen biztosak abban, hogy szükség esetén megsemmisíthetjük őket, bármilyen rajtuk kiütköző szokással, szeszéllyel vagy földi mércével mért abszurd tradícióval szemben tehetetlenek vagyunk. Ugye, kapitány úr, maga is így vélekedik?

A kapitány egyre idegesebben babrálta a gombjait, és ezt most már nem is tudta leplezni.

– És ha egy ilyen drasztikus lépés hasonlóan drasztikus válaszlépést szül? Mit mond erről a politika? – kérdezte.

– Ha a csapás pusztító volt, mi vagyunk fölényben és ettől fogva mi irányítunk, de ha meg sem kottyan nekik, a lehető leggyorsabban távozunk kell innen, mert ez nem a mi világunk. Ez csak egy tudományos kísérlet, amit a saját biztonságunk érdekében el kell végeznünk. Nos, kapitány úr, várjuk a parancsot!

A kapitány elfordult az öregtől és a parancsnoki híd panorámás ablakán át az odalent lustán tovagördülő óriásgömböt nézte. Nem fűlött a foga hozzá, hogy gigabombát dobjon erre az édeni tájra, de az öregnek kétségtelenül igaza volt. Egy régi mozifilm jutott eszébe, ami bár a fikció szintjén, de ugyanezt a dilemmát vetette föl: egy földi űrhajó valahol a kozmosz egy eldugott szegletében idegen létformát talált, és az emiatt kibontakozó öröm miatt megfeledkeztek erről a fontos szabályról: meg kellett volna nézni, hogy az élienek elpusztíthatók-e a földi fegyverekkel. A film mintegy előjelezte a Majoros-direktíva fontosságát, mert ez a mulasztás végül minden olyan űrhajó, állomás vagy bázis pusztulásához vezetett, amely ezzel a földön kívüli létformával kapcsolatba került. Talán ez ihlette meg azt a 21-ik századi gondolkodót is, aki a róla elnevezett direktívát megfogalmazta.

Erre gondolt, amikor egy lusta, fáradt kézmozdulattal jelezte a legénységnek, hogy a direktíva rendelkezései szerint gigabomba bevetéséhez megérettek a feltételek.

2 Megjegyzés ehhez a témához: "A Majoros-féle direktíva"

  1. Névtelen   2018-03-23 at 09:49

    Beleborzongok, ha arra gondolok, az idelátogatók is alkalmazhatják rajtunk a Majoros-féle direktívát! Ne adjon nekik tippeket, kedves szerző! 🙂

    Válasz
  2. Névtelen   2018-03-20 at 16:05

    Sok-sok szmájli a szerzőnek, akárki is legyen az.

    Válasz

Szóljon hozzá