Egy év Bányai Tamás nélkül

2018-04-04
780 olvasó

Április 3-án volt egy éve, hogy kollégánk, munkatársunk és jó barátunk váratlan hirtelenséggel elhunyt. Néhány hónappal korábban, egy sörözéses beszélgetésünkön óhatatlanul is szóba került a halál, mert Tamás akkor már évek óta rákbeteg volt. A tüdejét támadta meg a kór, ami bár hosszú ideig szinten tartható – úgy tudom, Václav Hável legalább tíz évet élt tüdőrákkal –, a végkifejlet nem lehet kétséges. Tamás, azon a délutánon a rá jellemző joviális őszinteséggel azt mondta: nem fél a távozástól, csak ne legyen hosszas és kínlódásos. Mint az emberek többsége, ő sem úgy akart meghalni, hogy egy kórházi ágyon fekve, magatehetetlenül bámulja a sarokban kötögető pókot. Ezen még elviccelődtünk egy darabig, fölemlegetve Petőfit is, hogy hozzá képest sehol sem vagyunk és leszünk, mert a lánglelkű költő úgy halt meg, hogy rögtön legenda lett belőle. Tényleg messzire voltunk ettől, meg a haláltól is, mert közös terveink voltak – arra próbáltam rávenni a barátomat, hogy írjon regényt hihetetlenül változatos és kalandos életéből – és a sör is jólesett.

Ezután még egyszer találkoztunk, a Regénytár Nívódíj átadó ünnepségén, jó negyedévvel később. Rá megint negyed évre jött a telefon, hogy Tamás váratlanul, de főleg hihetetlenül itthagyott bennünket. Először azt hittem, ez csak valami ugratás lesz, utólagos áprilisi tréfa, vagy valami ilyesmi, mert őszintén szólva Tamástól még ez is kitellett. De a halállal azért ő sem viccelődött. Reggel még fölkelt, posztolt valamit a Facebookon, aztán arról panaszkodott a feleségének, hogy fáj a bal keze. A tüdőembólia előjele volt, de ezt egyikük sem vette észre. Ha akkor mentőt hívnak, és elmondják a tünetekhez kapcsolódó egyéb tudnivalókat, Tamás még ma is élne. De ő nem panaszkodott, és főleg nem esett pánikba. Késő délután is csak a körzeti orvoshoz ment el, pedig akkor már nagyon rosszul volt. Türelmesen kivárta a sorát, aztán meghalt.

Még ma sem tudok magamhoz térni ebből a döbbenetből. Tamás sok tekintetben az eszményképem volt, irigyeltem a nyugalmát, a szelídségét meg azt a képességét, hogy mindenütt azonnal megszerettette magát. Nem törekedett erre, ez csak úgy jött a lényéből, magától értetődően. Amikor a Regénytár hőskorában megismerkedtünk, még kint éltek Amerikában. Onnét küldözgette az írásait. Megbízható volt és pontos, viszont elég makacs ahhoz, hogy a saját útját járja. Örökké bánni fogom például, hogy nem beszéltem rá arra a bizonyos önéletrajzi regényre, amiről azon a kései sörözésünkön szó esett. Pedig ezt a könyvet akár még bestsellerként is eladhatta volt, mert az az életút, amit bejárt, leginkább Odüsszeuszéhoz hasonlítható. A hetvenes évek elején disszidensként hagyta el Magyarországot, hogy aztán sok kacskaringózás után az Egyesült Államokban kössön ki. Túlzás nélkül mondható, hogy bejárta az egész világot, ennek ellenére mindig valami új tájék csábította. A betegsége előtt például arról ábrándozott, hogy Ciprusra költözik, mert ott a klíma is jó és az ország is olcsó. Talán most is ott van, egy éteri, lebegős, örökké napfényes Cipruson.

A Regénytár sokat köszönhet neki, különösen a hőskorban, amikor jegyzeteivel jótékonyan enyhítette az állandó kéziratínséget. Később úgy érezte, szűk neki a honlapunk kerete és máshová is dolgozni kezdett, de hozzánk mindvégig hű maradt. Zárszóként nem mondhatok mást, csak azt, hogy egy év után is nagyon hiányzik szakmailag, emberileg, meg úgy általában, amire nem létezik pontos meghatározás. Főként azokkal kapcsolatban, akiket szerettünk.

Ég veled Tamás, nyugodjál békében.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

2 Comments

  1. Mi pedig húsvét utánra sörözést beszéltünk meg, ugyanabban az évben 🙁

  2. Amikor egy ismerősöm meghal, kitörlöm, mert nekem ne jelenjen meg évente, hogy kívánjak neki boldog születés- vagy névnapot. Tamást nem töröltem ki. Sem a szívemből, sem a fészről. Elolvasom kedves sorait, amiben biztat, sajátos humorával reagál a Regénytárban és az Irodalmi Életben megjelent írásaimra. 2017 kora tavaszán azt írta, hogy majd találkozunk az
    ünnepi Könyvhéten. Erre már nem került sor. Fáj.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL