A kormány és a kutyák

A kormány és a kutyák

Érdekes hírt szellőztetett meg önmagáról a formálódó magyar kormány: az elkövetkező négy évben erélyes lépéseket szándékozik tenni a népszaporulat fölturbósítása érdekében. A politikai döntéshozók sok kívánni valót hagyó fantáziájának ismeretében nem nehéz megjósolni, hogy az akciózás újabb kedvezményeket helyez majd kilátásba azok számára, akik gyereket vállalnak. Mintha ez az egész csak könyvelési tétel lenne, már úgy értve, hogy az egyik serpenyőben a kiadások, a másikban a bevételek szerepelnek. Ahogy azt Móricka elképzeli.

Sokaknak talán meglepő lesz, amit most mondok, ám attól még tény: a gyerekvállalást a modern, nyugati típusú civilizációban – de főleg Magyarországon – a kutyatartás váltotta fel. Egy régebbi, empirikus megfigyelésen alapuló kijelentésem arra vonatkozott, hogy a magyar nők döntő többsége nem gyereket vezet az utcán, hanem kutyát. Ebben a jelenségben rejlik elöregedésünk és kilátásba helyezett kihalásunk gyökere. Az emancipált lányok önmegvalósító törekvéseik közepette nem szívesen áldozzák fel magukat egy olyan lény nevelgetése, pátyolgatása érdekében, amely évekre, sőt évtizedekre leköti őket. Hosszan lehetne sorolni, mi mindenről kell lemondani a bébi miatt, már ami a szabad mozgást és az egyéni kibontakozás lehetőségeit illeti, de ha ez szóba kerül, inkább az anyagiakra szokás hivatkozni, mert elegánsabb és társadalmilag is elfogadhatóbb. Valószínűleg ezt az irányt próbálta követni a kormány is a kilátásba helyezett könnyítésekkel és kedvezményekkel.

A baj csak az, hogy mindez hazugság. Nem azt vonom kétségbe, hogy a kisbaba sokba kerül, hanem hogy ez valódi, működő szempont lenne a vállalásánál. És ezen a ponton lép be az okfejtésembe a kutya, mint egy matematikai levezetés első képlete. A tapasztalati tény azt mutatja, hogy a mai lányok kb. 70-80 százaléka tart kutyát vagy egyéb házi kedvencet, amelynek átadhatja érzelmi töltésének egy részét. Mindez azt az ősi, ösztönös törődést elégíti ki, amely normális módon az anyaság kiteljesedésével érik valósággá. De mivel gondolkodó lények vagyunk, ezen a téren is úrrá tudunk lenni az ösztöneinken: legyűrjük az anyaság utáni vágyunkat, és gyerek helyett kisállatot pátyolgatunk, mert az is érzelmi-értelmi kapcsolatot feltételez, ám sokkal rugalmasabbat – és elvitathatatlanul kényelmesebbet – a hagyományos gyerekvállalásnál. A kutya ugyanis villámgyorsan szobatisztává válik, nem bőg, nem hisztizik, és nem is igényli azt a huszonnégy órás szolgálatot, amit a kisbaba. Az sem mellékes, hogy az utcán kimondottan elegáns dolog egy (vagy több) kutyával sétálni, és közben mobiltelózva tanúbizonyságot tenni arról, milyen korszerűek vagyunk. A gyerekes családok biztosan horrorszerű beszámolókat tudnának tartani arról, mi mindent kell rákölteni egy csecsemőre, ami a gyerek növekedésével és fejlődésével egyenes arányban növekszik. Ez egy újabb érv a kutyatartás mellett, pedig az sem olcsó mulatság. Kutyabarát kollégáim beszámolóit hallgatva, kapásból is kb. százezres havonkénti kiadást tudnék becsülni erre vonatkozólag, ami szinte alig marad el a hagyományos gyerek-alapú kiadásoktól.

De félreértés ne essék, nem a kutyások ellen beszélek, mert az ebekkel nincs semmi ügyem. Nekem is volt kutyám, amíg falun éltem. Jóravaló, korcs jószág volt, egy deszkából ácsolt ólban élte tartalmas életét és az udvar felügyelete volt a feladata. Ha valami rendellenesség történt, mondjuk átjött a szomszéd macskája, vagy kitörtek az ólból a disznók, azonnal és szakmailag profi módon intézkedett. Nem dédelgettük, nem cirógattuk, kutyasampont, fürdőkádat életében nem látott. Enni maradékot kapott, és ritkábban vacsorázott, mint ahányszor én bérmálkoztam, pedig az se fordult elő sokszor. Télen néha a hó alól ástuk ki az ólját, de ez ellen sem volt semmi kifogása. Egyenrangúak voltunk minden tekintetben, ki-ki a maga területét birtokolta és felelt érte, amivel megalapozta a helyét a környezetében.

Amikor Pestre kerültem, az első kulturális sokk az volt, hogy rádöbbentem: eszement kutyakultusz dívik körülöttem. Képtelen voltam fölfogni, hogyan lehet egy ebet városi lakásban tartani? Szerintem ez is egyfajta állatkínzás, még ha lájtos is. A kutyatartás egyéb adalékairól – kisállat kozmetika, pszichológia, stb. – pedig ne is beszéljünk. Ezek mind az utódokra szánt figyelem meglehetősen véges készlettárát rövidítgetik.

A témát még sokáig lehetne ragozgatni és boncolgatni, de az alapállításom, amely szerint a kutya az, aki – vagy ami – elvonja a kedvet és a figyelmet a gyerekvállalástól ettől még változatlan maradt. Ha tehát a kormány komolyan gondolja azt, hogy gatyába ráz bennünket demográfiailag, először a kutyásokat kéne paradigmaváltásra bírnia.

Kamikázé elemekben bővelkedő, a bukás ígéretét magában hordozó feladat.

3 Megjegyzés ehhez a témához: "A kormány és a kutyák"

  1. Cipurka
    Cipurka   2018-05-08 at 10:58

    😀

    Válasz
  2. Dodo   2018-05-07 at 14:05

    Nyugi! Hamarosan jönnek a robot kiskedvencek. Az olyan lesz amilyennek akarja az ember és ha megunja , kikapcsolja. Nagyon várom már! He-he.

    Válasz
  3. MS   2018-05-03 at 19:58

    Hazaérek, bekapcsolom a tévét a Nemzetközi házvadászokat, és az első mondat, amit meghallok, ez: a logopédus Dzsúlia és kutyája Nápolyba költözik. Na ez az, amiről beszélek.

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.