A szép magyar verekedés 5. – akit érek, azt ütök

A szép magyar verekedés 5. – akit érek, azt ütök

Nemzeti balhétárunk egyik legjellegzetesebb darabja az ún. „akit érek, azt ütök”. Ha nem egy nehezen koreografálható rítusról lenne szó, azon sem csodálkoznánk, ha egy kipreparált példánya páncélozott vitrinben állna a Szent Korona mellett a Parlament kupolacsarnokában.

Az akit érek, azt ütök gyökere a kocsmai verekedésekhez nyúlik vissza, vagyis olyan mélyre, mint a tarack gyökere a kukoricaföldeken. Erről pedig köztudott, hogy tíz méterre is képes lehatolni a talajba, tehát kitéphetetlen. Érdekes ellentmondás, hogy ennek dacára csak kevesen vannak, akik eldicsekedhetnek egy megélt élményű akit érek, azt ütökkel, mert miután felmenőink idetelepültek a kies szépségeket rejtegető Kárpát-medencébe, ez a kedves beidegződésük nem egyezett az europeur népek multikulturális verekedési szokásaival. Egyes források szerint Szent István a kereszténység felvételével együtt az akit érek azt ütököt is száműzte a magyarok életéből, helyet biztosítva a modernebb és kifinomultabb dádáknak, ami sok esetben a kerékbe töréssel meg a karóba húzással volt egyenértékű.

Az akit érek, azt ütök renaisszance-a a török időkben következett be, amikor az oszmán gátlástalanság ellentételezésére nagyon jól jött ez az ősi verekedés módozat. Nem egy végvári bajnokunk tűnt ki azzal, hogy a szablyát akit érek azt ütök módjára tekergetve a feje fölött nemcsak az ellent, hanem a mellettet is megfutamította.

De a török áfium elmúltával és a forradalmaink sajnálatos módon történt befejeződésével megint a status quo időszaka következett, bár a régi, közszájon maradt hősi énekek azért titkon tovább népszerűsítették az akit érek azt ütöket. A csalódott és kizsigerelt jobbágyság továbbra is szívesen nyúlt ehhez az önkifejezési formához, főként, ha túrcsordult benne a bánat. Ilyenkor a békételenek bevették magukat valamelyik rossz szagú csehóba, tetemes mennyiségű  vinkót fogyasztani. Szájhagyomány útján terjedő balladás énekek beszélnek arról, hogy a hatodik-hetedik fél icce után az akit érek azt ütök éppen olyan kényszerérzetként ágaskodott föl bennök, ahogy jóval később, a 20. század derekán a juke box megszólaltatására érzett igény.

A valóságban mindez úgy festett, hogy a cimborák egy darabig csöndesen iddogáltak, nekibúsulva az erre hajlamos mélymagyar léleknek, majd egyszer az egyikük minden átmenet nélkül adott egy macsalit a vele szemben ülőnek, ami jeladás volt a kultúrprogram beindítására. Ezt követően leverték a polcról a pilácsot, s miután a kocsmáros a kármentőt az ivótér meg a söntés közé vonta, kialakult az a hagyományosan magyar csihi-puhi, amelyet a közfelfogásunk akit érek azt ütökként ismer.

Számos írónk és költőnk menekített meg az utókor számára olyan akit érek azt ütök eseteket, amelyek nélkül nemcsak mi, hétköznapi emberek lennénk szegényebbek, hanem az államkincstár is, de az értékmegőrzés eme formájának legavatottabb mestere kétségtelenül a felülmúlhatatlan Rejtő Jenő volt, aki nemcsak emiatt érdemel elismerést, hanem, mert műveivel tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy egy rövid időre ismét fellángoljon és kiteljesedjen a régi kultusz.

A hatvanas évek közepén ugyanis, amikor az emberek még nem szoktak le olyan mértékben a könyvolvasásról, mint manapság, a fiatal generáció szinte falta a Rejtő-könyveket. Az olvasmányok pedig – csakúgy, mint a manapság divatos szuperhős-filmek – arra predesztinálták őket, hogy utánozzák azt, vagy amit amit a mester nekik bemutatott. Természetesen már csak koruknál fogva sem vehettek részt kocsmai verekedésben, de az iskolatáskájukat megragadva – esetenként annak belsejét valamilyen nehezékkel hangsúlyosabbá téve – úgy forogtak és pörögtek, hogy az látványilag semmiben sem maradt el a régi idők akit érek azt ütökjétől.

A rövid fellángolást mély hanyatlás és szinte teljes feledés kísérte, úgyhogy a tipikusan magyar akit érek azt ütök már csupán múzeumi emlék. Nagyon ritka és kivételes szerencse, amikor a túrázó vándor egy eldugott település csöndesnek vélt kiskocsmájában véletlenül rábukkan egy génmanipulált, beltenyészett példányára, amely bár fennen hirdeti magáról, hogy vigyázat, akit érek, azt ütök, legfeljebb csak a söröskorsó leverésére képes.

De ne legyünk telhetetlenek, ha értékmegőrzésről van szó, ez is valami.

Szóljon hozzá