Félreértés börtönfokon

„Véletlenül engedték ki a börtönből, a felesége azonnal visszavitte” – ebből az Origo hírből vártunk mininovellákat.

Félreértés börtönfokon

Csak az nem vét hibát, aki nem dolgozik – dünnyögte Janó, a kocsmáros, és lapátért meg söprűért ment a hátsó raktárba. Három féldecis poharat sikerült egyszerre levernie, és ez legénykorában fordult vele elő utoljára. Épp kinézett a nyitva hagyott ajtón, amikor befordult a délutáni busz a térre. Ilyenkor hétköznap mindig négyen szállnak le róla, közülük hárman betérnek az ivóba, az három feles. Mert itt nálunk nem három cent a feles, mint a városban – dünnyögte félhangosan. A busz füstöt okádva hörgött még egy kicsit, aztán megállt.

A négy alak mögül feltűnt egy ismeretlen, tétova léptekkel bukdácsolt le a lépcsőn, olyan régies munkásruha volt rajta meg svájci sapka, barna, a kis pödrettyűjén egy régi kétfilléres.

„Te jó ég, ezer éve nem láttam ilyen figurát!” – gondolta a pult őre. Kit hozott ide a szél, és honnan? Esetleg milyen korból? Már látta is magát, amint elmeséli a törzsvendégeknek, hogy egy időutazó tévedt be a valamikori 50-es évekből a falusi ivóba, de aztán elszégyellte magát. Nem tartozott ő a nagyot mondók közé, nincs neki olyan színes fantáziája.

Közben az idegen belépett a kocsmába, udvariasan gyűrögetve sapkáját a kezében, és akkor történt, hogy a három pohár a fűrészporral gondosan behintett padlón landolt.

– Te jó ég! Ez Hagara néni férje, vagy a szemem káprázik! – kiáltott fel Janó, mire a férfi kicsit meggörbedt válla még lejjebb esett.

– Jó napot kívánok! – mondta, és olyan félénken nézett körül, mintha attól félne, valaki kétségbe vonja annak létjogosultságát, hogy neki ide belépése legyen.  – Kiengedtek – nézett Janóra, aki már ekkor a felsöpréssel vergődött, mert vészhelyzetben gyors tud ám lenni az ember, mint a villám.

– Nekem is hirtelen jött, mert csak ma reggel mondták, hogy lejárt az időm. Hát, soknak tűnt, öregapám is mindég mondta, hogy duplán kell azt számolni, mintha a fronton lenne az ember. Oszt hazajöttem. Bár a hites asszonypajtás egy szót se bökött, meg se látogatott, de nem szóltam erről, igazsága vagyon. Tényleg én gyújtottam rá a dunyhát, de hiába mondtam, hogy cefrés volt az állapotom, tábortüzet akartam én, meg szalonnát pirgálni, nem volt nékünk olyan rossz a házasságunk, hogy megégessem a feleségem. Még a bíró úr is majd elnevette magát, az ügyvéd úr meg azt magyarázta, hogy nem kék hülyének nézni a hivatalt. Leültem én tisztességgel az eddigi időt, bár számításom szerint vagy négy év még hátra van, de ott fent jobban tudják.

Elfáradva a sok szótól, leült a szélső asztal egyik székére, de csak úgy fél fenékkel, mint a rosszkor jött vendég. Janó tiblábolt egy kicsit tanácstalanul, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent Hagara néni, fakóra mosott otthonkában, barna fűzős félcipőben. A hátra kötött kendő alól néhány ősz hajtincs bukott ráncos homlokára. Hogy honnan tudta meg, hites ura itt tanyázik, azt jótékony homály fedi, sejtések persze vannak, a pletyka meg dagad azóta is. Hagara néni csípőre tett kézzel megállt egy pillanatra, majd felrángatva a kis sovány emberkét, időt se hagyva a köszönésre, szó nélkül kipenderítette a buszhoz. Egy perc se telt el, az amúgy lomha jármű kivágódott a térről, és hosszú porfátyolt vonva maga után eltűnt a városi út felé vezető úton.

Másnap a megyei lap megírta, hogy elszámolták egy jogerős rab börtönéveit, és hamarabb megkapta a szabadulási papírját. A sajnálatos tévedést az arra illetékesek korrigálták – szólt a rövid híradás.

Az arra illetékes – gondolta Janó, és óvatosan eltolta a pult szélére a feles poharakat. Mindjárt megjön a délutáni busz, és leszáll róla négy ember, közülük három belép egy felesre.

Mint ahogy rendes helyen ez lenni szokott.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.