Jó irodalom, rossz irodalom

Jó irodalom, rossz irodalom

Hatalmas vita hömpölyög mostanság a magyar közélet megáradt vizein arról, mi a jó és mi a nem annyira jó, hogy úgy mondjam, felejtős irodalom. A varrás mentén szétrepedt hazai irodalmi elit attól függően foglal állást ebben a kérdésben, hogy melyik pólusra sodorta az élet: a népi-nemzeti gondolkodásúak szerint az igazi művészet az, amelyik a létező valóság nagy sorskérdéseit feszegeti, a liberális-urbánusok szerint az, amelyik ennek éppen az ellentéte. Mint tudjuk, létező és nem létező valóságot emlegetni azért nem túlzás, mert minden csak meggyőződés kérdése. Külön tanulmányt érdemelne, milyen rétegekből alakul ki az ún. létező, és milyen a fiktív, más szóval esztétizáló valóság.

A jó irodalom érzékelésének képessége a gyerekkorból ered. Az ember mihelyst megtanul olvasni, barátkozni kezd a könyvekkel, és a fölfedezés boldog izgalmával beléjük ássa magát. Eleinte meséket, aztán kalandos történeteket, végül pedig szépirodalmat kezd kóstolgatni. Mivel a mesék elhitetik vele azt, hogy ami távol van, sokkal érdekesebb annál, ami a szomszédban történik, ebben a folyamatban eleinte a világirodalom nagy mestereinek műveit keresgéli. Kezdetben még nem érdekli az író személye, csak a mű címe, de aztán, amikor egyik-másik regény nyomot hagy benne, kíváncsi lesz arra az emberre is, aki ezt a különleges világot megteremtette. Innét már csak egy kis lépés választja el attól, hogy favorizált írója legyen, és mert egyik kedvenc magával hozza a másikat, észrevétlenül kialakul nála az irodalom szeretete.

A következtetés innentől világos és egyszerű: a könyvek felé vezető úton haladó gyereknek később, felnőtt korában is az számít majd jó irodalomnak, amely erre a régi korszakára emlékezteti. Szereti az izgalmas, fordulatokban és nem mindennapi élethelyzetekben bővelkedő regényeket, de már nem elégszik meg a magával ragadó történettel, fontos számára a kidolgozottság is, meg hogy az adott írásmű meglepje valami újdonsággal. Ez ritkábban lehet a forma, a szerkezet, de legfőképpen a nyelvezet egyedisége, vagy éppen az ábrázolt világ ismerőssége vagy ismeretlensége. A jó irodalom mindig az élet sűrítménye, és éppúgy kibukik belőle a hamisság, mint a pancsolt pálinkából.

Később, amikor az olvasó ember megismeri a politikai élet szereplőit, elfeledkezik erről a gyerekkori hozományáról, és felveszi azt a színszűrőt, ami vagy liberális-urbánussá, vagy népies-nemzetivé változtatja előtte a világot. Léteznek olyanok is, akik ezt a szűrőt váltogatni tudják – egyszer a liberális-urbánus, máskor a népies-nemzeti tónust mutató okulárét viselik –, de ők olyan kevesen vannak, hogy sem az egyik, sem a másik oldal nem számol velük.

A politikának a jó irodalomhoz – szerencsés esetben – nem lenne köze. Mégis, egyfajta felsőbb sugallatként mindig megmondja, mit tart annak, amit szeretnünk kell, és mi az, amitől undorral el kell fordulnunk. Az olvasót ezzel lényegében az önfeladás útjára kényszeríti, mert többé már nem is kell ismernie azokat a műveket, amelyekre hivatkozik, elég, ha csak hisz bennük. Innentől a jó irodalom-rossz irodalom polémia átváltozik vallássá, az egymást győzködő esztétikai diskurzus pedig hitvitává.

Most akár meg is kérdezhetném: Önök szerint van egyáltalán értelme ennek a vitának? Hiszen ez éppúgy áthághatatlan akadályok előtt zajlik, ahogy a hangyák sem képesek meggyőzni a maguk igazáról a darazsakat. A jó irodalom-rossz irodalom vita lényegében tehát az egymással párhuzamosan létező univerzumok bizonyítéka. Pörögnek, kavarognak, és talán nem is okoznának semmilyen zavart, ha nem létezne közöttük egy titkos átjáró: a támogatás. Az irodalmi jóságnak sokak szerint ez a tükre: ha megkapja a közösség támogatását, már rossz nem lehet, de ha nem követi szorosan a mi csapásvonalunkat, túlságosan jó nem lehet. Valójában ezt a kérdést – jó irodalom-e a rossz irodalom, és megfordítva – csak az olvasóközönség dönthetné el. Ha a karácsonyt és az ünnepi könyvhetet leszámítva nem volnának vevőmentesek a könyvesboltok, ha az irodalmi rendezvényekre nem lasszóval kéne összefogdosni az embereket és nem utolsósorban: ha a közigény nyomására létezne egy tisztán irodalmi tévécsatorna, ahol a szerzők a műveiket mutogathatnák, akkor ez a kérdés kiforrná önmagát, és ezektől a táboroktól, érdekszövetségektől függetlenül megteremtődne az olvasói szemmel mért valóban értékes irodalom.

A baj az, hogy a kezdet, amikor az ábécét épphogy csak megtanuló kisgyerek boldog izgalommal kezébe veszi az első meséskönyvet, már nem létezik. A Vissza a jövőbe mintájára létrejött egy alternatív valóság, melyben a tabletek és az okostelók töltik be azt a szerepet, amit valaha a könyv birtokolt. Szövegek itt is vannak bőséggel, ám ezeknek szemernyi közük sincsen az irodalomhoz. Az alternatív valóság, ahol az új olvasók keletkezésének felettébb kevés az esélye, úgy robog, mintha az a másik, amelyben mi, régiek még nyálazott ujjal pörgettük a lapokat, soha nem létezett volna. Szép új, multimédiás világunkban pedig kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy jó vagy rossz az a valami, amit senki sem használ.

Nagyon rosszat tesz a jó irodalom-rossz irodalom megítélésének az internet is, mert itt aztán kontroll nélkül nyomulhat bárki. Megfelelő elszántság és kitartás mellett a hót dilettánsok is rajongók hadát telepíthetik maguk köré – sokszor többet, mint a valódi tehetségek – és fennen hangoztathatják, hogy mi vagyunk a jók, nem azok, akiket a kánon annak tart, mert körülöttünk pezseg az élet. A kiválóságukat bizonyító olvasói levelek és kommentek sokaságát mutogatják, és olyan sokan vannak, hogy az a bizonyos minőségi irodalom, amely a régi időkben nagy tudású, képzett redaktorok szűrőjén át jutott el a folyóiratokba, szégyenkezve kullog el valahová a virtuális sarokba.

Az irodalmi jóság és rosszaság tehát túlmutat önmagán, és úgy terül ránk, ahogy egy világméretű gazdasági válság. Azt hisszük, a baj messze van tőlünk, vagy nem miránk vonatkozik, mert nekünk aztán az égvilágon semmi közünk hozzá, elvégre nem olvasunk szépirodalmat. Aztán anélkül, hogy észrevennénk, ez a gyötrelmes bizonytalanság szépen lassan megmérgezi az életünket: szenvedünk, kiüresedünk és meghasonlunk önmagunkkal. Pedig nem kéne mást tennünk, mint kifejleszteni magunkban azt a régi képességet, hogy a jó irodalmat el tudjuk választani a hulladéktól. Alapjában véve nem is lenne ez olyan nagy ügy: el kéne kezdeni olvasni.

4 Megjegyzés ehhez a témához: "Jó irodalom, rossz irodalom"

  1. Mányoki S   2018-08-29 at 12:36

    Nem úgy van az, Sanyi bácsi!
    Itt van ez az irodalom dolog. Ez egy hatalmas óriás. Ősi, mérhetetlenül nagy és végtelenül összetett. Olyannyira összetett, hogy szinte alig van valaki, aki érti, hogy mi a jó – a legtöbben, ahogy írod is, ezt inkább érzik.
    Ez az óriás elég információt, gondolatot, történetet halmozott fel az idők során ahhoz, hogy a mai emberiség összes igényét kielégíthesse ilyen téren, ráadásul – megfelelően megválogatva – a gyűjtemény nem csak mennyiségileg elegendő, de minőségileg is kiváló.
    Ez az a jellemzője az irodalomnak, ami miatt mindannyian aggódunk, hogy mi lesz vele. Merthogy az óriás haldoklik, ezt mind látjuk. Mind félünk tőle, hogy meghal, és el fog veszni az a sok-sok jó, amit adhatna.

    Úgy látom, hogy a mi korunk a gyerekek kora. Minden ember, felnőtt, öreg, fiatal, ugyanabban a konstans döbbent-rácsodálkozó állapotban éli a napjait, mint egy újszülött, akit a világ ezernyi új és új csatornán keresztül bombáz információval. Merészek vagyunk, de zavarodottak. Van viszont száz és száz új játékunk. Internet, telefon, pc játék, drón, satöbbi.

    Talán a gond (egyik része) az, hogy a gyerekek jobb szeretnek a játékaikkal, mint ijesztő, nagy óriásokkal játszani.

    Válasz
    • MS   2018-08-29 at 12:51

      Nagyon, nagyon örülnék, ha a regtár részére írnál erről egy kafa jegyzetet. Csináljunk mi alternatív polémiát erről a témáról, napi politika menteset.

      Válasz
  2. Névtelen   2018-08-29 at 09:08

    Majoros most is arány- és mértéktartó, mint mindig. 🙂

    Válasz
    • MS   2018-08-29 at 09:21

      Kösz!

      Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.