A nap, amikor Seppi Mörgens leugrott a tetőről

2018-09-11
851 olvasó

Örökre emlékezetes lesz kicsiny falunkban az a nap, amikor Seppi Mörgens leugrott a tetőről.

Szeles éjszaka után, szikrázó napsütésre és harapni valóan friss levegőre ébredtünk. Úgy segítsen bennünket meg az Úristen, hogy ma dolgozni fogunk, éspedig hittel, kitartással – mondogattuk. Akit a virradat a tenger közelében talált, azonmód fölnyergelte a csónakját, hogy kimenve a vízre addig evezzen, amíg a halak maguktól be nem ugrálnak az alkalmatosságba, akit meg a hegyek közelébe telepített a Gondviselés, fejszét ragadott, és határozott léptettel indult a meredélyen sziklát aprítani.

De minálunk sem hegy, sem tenger. Amerre nézünk, mindenütt csak a síkság, azon pedig sötétzölden hullámzik a lóhere. Ebből élünk szerényen, de büszkén: lóheréből főzzük a vodkát, azt áruljuk világszerte. Nem mondhatnám, hogy nagy üzlet ez, mert a találmány még új, magán viseli a kísérleti jelleg stádiumait, de helyi szinten már kialakult a piaca és ez messzire űzi tőlünk a bánatot.

Azon a napon, amikor Seppi Mörgens leugrott a tetőről, és ránk virradt az a csodásan tiszta reggel, sokan vélték úgy, hogy eljött a lóhere szüretelés rég várt ideje. Ezt a véleményüket nyíltan ki is fejtették a vegyesboltban, ami idestova az egyetlen volt húsz kilométeres körzetben. Mindenki ide járt be melegedni vagy hűsölni, meg úgy általában beszélgetni, de arra nincs precedens hogy vásárlás is történt volna. Sokat számít ebben az, hogy a falunkban tilos a bankkártya meg a készpénz viselete. Az idegeneknek ezt le kell adniuk, ha meglátogatnak bennünket, mi pedig a bankjegyeinket otthon tartjuk előírásszerűen zárt kazettában.

A csöndes reggelt mindazonáltal egy harsány esemény zavarta meg: Jüff Derogén azt találta mondani, hogy lóheréből vodkát főzni hót marhaság, tekintve hogy a konkurencia ezt nejlonreszelékből állítja elő. Szerinte nekünk is ki kéne menni a tengerpartra nejlont szedni, és abból állítani elő ütős párlatot, mert a világ ahhoz van szokva.

Mondani sem kell mekkora vita lett ebből: a lóherepártiak nekiestek, hogy ez árulás, mi több, nemzetgyalázat, a természetvédők pedig váltig hajtogatták, hogy a nejlon újrafelhasználása nemes cselekedet. Az, hogy mindkét tábor megmaradt a passzív vitatkozás talaján csak annak volt tudható, hogy se égen, se földön nincs tengerünk, ám ezt már említettem volt.

Később, amikor a kedélyek lecsillapodtak, és ki-ki elment a maga dolgára, kiderült, hogy az éjszakai szél nemcsak hozott, hanem vitt is valamit. Hozott egy adag friss levegőt, de elvitte a csöndes nyugalmunkat, meg a frontmentes, stabil vérnyomást. A templomban és a kovácsműhelyben innentől azon ment a vita, kinek mennyire ingadozik a vérnyomása, és hogy erre jó-e a vodka. Jüff  Derogén, az ősi bajkeverő természetesen itt is megjelent és beavatkozott, mondván, hogy ez a lóherés ötlet csak egy vad elképzelés, a valóságban még senki sem kóstolt ilyen italt, mert a termékmintát, amit tavaly a szabadalmi hivatalba vittünk, ő személy szerint hamisította meg egy adag cukorral. E nélkül a büdös életben nem származott volna alkohol a lóheréből, de ezt mindannyian tudtuk.

Kirohanását az éjszakai szélfúvás káros mellékhatásának írtuk, és hallgattunk, mint a sír, mert ebbe a cukrozásos históriában mindannyian benne voltunk. Azon a bizonyos lakógyűlésen az volt a tét, hogy megmentsük-e a falut, vagy hagyjuk elképtelenedni, tekintve, hogy akkoriban eszement módon megnőtt a lakók vizuális frusztráltsága. Már az is fölmerült, hogy tán mégsem kéne elszedni a pénzt meg a bankkártyát, rákényszerítve ezáltal a közösséget, hogy a fogkefétől az esernyőmagig mindent a neten vásároljon. Volt olyan vélemény, hogy az utak rossz állapota az árukihordók műve, de ez mellékes volt ahhoz a körülményhez képest, hogy a vadon nőtt lóhere szinte fojtogatott bennünket. Kezdeni kellett vele valamit, és ekkor jött elő ez a vodkafőzéses javaslat, ami nemcsak forradalmian új, hanem természetbarát is volt egyszerre, nem csoda, hogy megkaptuk rá az EU támogatását, amit a kormány ugyan kissé lefölözött, de még így is maradt belőle annyi, hogy futotta egy olimpiai méretű fedett úszómedencére. Ebben – mivel a falu szűkölködik vízben – berendeztünk egy traktorgumi foltozó üzemet. A szép reményekkel beindult vállalkozást megtámogattuk egy beadvánnyal, hogy legfőbb célkitűzésünk a használt gumiabroncsok elleni harc, amire megint kaptunk egy adag támogatást. Ezt most egy éjjel nappali közkönyvtár létrehozására fordítottuk, ami újabb remek ötletet adott a papírmentes fa hasznosítása terén.

Nem nehéz kitalálni, hogy ezek a remek üzleti lehetőségek, amelyek egytől egyig falunk felvirágzásának ügyét szolgálták, egyre távolabb sodortak bennünket az eredeti elképzelésünktől, így pedig a lóhere egyre csak nőtt és burjánzott, mígnem eltakarta a látóhatárt. Arról ábrándoztunk, milyen lehet az élet túl ezeken a végtelen mezőkön, a tengernél vagy a hegyek között, és orrunkban éreztük a jövőt alapjaiban megváltoztató főzetünk virtuális illatát, amely laboratóriumi mennyiségben már itt is volt a kezünk fogásában. Egymásnak adogattuk a mintákat tartalmazó fiolákat és epruvettákat, ám ezek rejtélyes módon mind egy eltünedeztek ahelyett, hogy egy csinos kört leírva kiinduló helyükre, a vegyesboltba térjenek vissza.

Már a legrosszabbra kezdtünk gyanakodni, amikor az a bizonyos nap ránk virradt, és tudomásunkra jutott, hogy Seppi Mörgens leugrott a tetőről.

Mindannyian elborzadtunk és beleéltük magunkat ebbe a rettenetes valóságba, amelynek záradéka az lett, hogy Seppinek kutya baja nem lett, tekintve hogy a betonra ugrott, amit lóheréből öntöttünk, kísérleti jelleggel. Ha ezt vesszük, még örülhettünk is volna, hogy ez a találmányunk legalább működik, de mélyen megérintett bennünket az, hogy Seppi akár okkal vetette magát a mélybe. Ez volt az, ami mindnyájunkat megrettentett.

Mert ok nélkül azért mégiscsak más.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Samuel Óharalson

1980, Helsingőr – a jelenkori dán abszurd próza egyik üdvöskéje. Írásait többnyire álnéven publikálja, mert azok provokatív jellege nem fér össze a hivatalos irodalom kívánalmaival. Rövid, szürreális írásaiban mindent és mindenkit kifiguráz, de legfőképpen az olvasót, aki – mint vallja – tehetetlen az irodalom packázásaival szemben.

2 Comments

  1. Szerintem az irodalom jövője valahol itt leledzik: túl a posztmodernen, olyan módon abszurd és groteszk, mint egy részeg matróz a nyakkendős fogadáson. De nyomelemekben realista is. És rövid.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL