Dr. Küblböck nem tud jönni

Dr. Küblböck nem tud jönni

Olyan szörnyű tragédiát hozott a Tolnai házaspár számára 1984 nyara, amit még évekkel később is emlegettek a lakótelepen. Pedig az év olyan jó indult. A harmincas pár, amely két iskolás korú gyermek mellett vállalkozott arra, hogy a biztonságos egy helyben toporgást a siker reményében a kalandra cseréli, végül is elérte, amit szeretett volna. Két évvel korábban döntöttek úgy, hogy nem költöznek be a megörökölt zuglói házba, maradnak a lakótelepen, a kapott ingatlan árát inkább vállalkozásba fektetik. András már régóta érezte, hogy szabadulna a munkahelyéről, abból a műanyagipari üzemből, amelynek lomha, elsősorban politikai szólamokat követő vezetősége semmilyen újításra, ötletre nem volt vevő. A vállalat így lemaradt a többi hasonló mögött, sikereket nem értek el, az ambiciózus dolgozók tehát nem reménykedhettek abban, hogy rövid időn belül több pénzt láthatnak a fizetési borítékjukban. Andrást szétvetette a düh és a keserűség, úgy érezte az örökség a legjobbkor jött. Nem volt nehéz rábeszélnie Julit a váltásra. Ő csak néhány éve tért vissza a saját gyerekei mellől a katedrára, és bár eredetileg arra számított, hogy újult erővel veti bele magát a szeretett tanításba, már nem találta igazán a helyét az iskola világában.

András ötlete józannak és megvalósíthatónak tűnt, hát belevágtak. András beszerezte a megfelelő engedélyeket, majd gépeket vásárolt, és ott, a lakótelepen, egy nagyobb bérelt pincehelyiségben rendezte be fröccsöntő műhelyét. Kezdetben ajándéktárgyakat, gyermekjátékokat gyártottak, amelyek iránt megvolt a kereslet, de a szekér akkor lódult meg igazán, amikor sikerült megfelelő referenciákat teremteni ipari megrendelők számára is. A vállalkozás kinőtte magát, önálló telepre költözött, és miközben András a gyártást és a fejlesztést igazgatta, Juli szervezett, bonyolított, és közben még arra is jutott ideje, hogy pénzügyi, valamint a szállítmányozás irányításához szükséges tanulmányokat folytasson.

1984 nyarára már jelentős megtakarításokkal is rendelkeztek, felmerült a gondolat, hogy időszerű volna mégis elhagyni a lakótelepet. Amikor ez szóba került, András azt vette észre, hogy felesége halogatja a döntést, kerüli a válaszadást. Gyakorlatias ember volt ezért egyszerűen rákérdezett a vacsoránál.

– Előbb szeretném, ha valamit megcsinálnánk. Ki tudja, lesz-e még rá alkalom? – felelte Juli.

– Jó, de mi az? – türelmetlenkedett András.

A fogsoruk. Bár rendszeresen jártak fogászati ellenőrzésre, fontosnak tartották az egészségmegőrzés ezen területét, de Juli most egy elsősorban szépészeti jellegű beavatkozásra gondolt: új, fehéren vakító, beépített fogsort akart. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent: noha a maszekolás a fogorvosok körében ekkor már elterjedt volt, de ez a technika Magyarországon még egészen újnak számított, azokhoz az implantátumokhoz, amelykehez a nyugati orvosok könnyedén, a hazaiak nem jutottak hozzá. A kezelés tehát komoly szervezést kívánt, fel kellett kutatni egy megfelelő osztrák orvost, időpontot foglaltatni, szállást keríteni az ott eltöltendő napokra, és mindenekelőtt megszerezni azt a bizonyos kék útlevelet, amely lehetővé teszi, hogy az ember turistaként háromévente nyugatra utazzék. Arról nem beszélve, hogy mibe kerül mindez!

A fogorvosi beavatkozás előre láthatólag jelentősen apasztotta volna a megtakarításokat, és nyilvánvaló volt, hogy a költözésről jó időre le kell mondaniuk, András mégis csupán egyet aludt a beszélgetésre, a reggelinél határozottan és megnyugtatóan közölte feleségével, hogy rendben, benne van a dologban. Szerették egymást, András örült, ha kedveskedhetett valamivel Julinak, a költözés nem volt sürgős, és bízott a vállalkozás további sikerében, amely remélhetőleg hamar kitermeli az elköltött pénzt.

Eleinte arra gondoltak, hogy felhajtanak egy burgenlandi magyar orvost. Julinak középfokú vizsgája volt németből, András pedig az üzlet miatt felszedte magára, ami kell, de valamiért egy magyar gyökerű doktor bizalomgerjesztőbbnek tűnt. Később mégis a Linzben rendelő dr. Küblböckre esett a választás, András egyik hazai üzlettársa is oda vitte a feleségét, és elégedettek voltak azzal, amit kaptak a pénzükért. Juli felhívta a rendelőt, és másfél hónappal későbbre kapott is időpontot. Természetesen az útlevélkérelmek ekkor már rég folyamatban voltak, mint ahogy az üzleti partnereken keresztül András már hozzájutott ahhoz a schilling mennyiséghez, amelyet majd különböző ruharedőkbe, tárgyakba rejtve kell átcsempészniük a határon, mert, bizony, a három évre számított fejenként ötven dollárnyi keret egy ilyen ügyletre egészen biztosan nem lehetett elegendő.

Hosszas tanakodás után úgy döntöttek, vonattal utaznak. Kényelmesebb lett volna az 1500-as Ladával, amelyet András két évvel korábban vehetett végre át a Merkurtól, de mindketten úgy vélekedtek, a gépjárműveket alaposabban vizsgálják át a határon, egy nyolcszemélyes vasúti fülkében több esély van a valuta elrejtésére és arra, hogy észrevétlenek maradjanak a vámosok számára. A terv bevált, természetesen a csomagjukat meg kellett mutatniuk, de a nejlonzacskóba tekert, és a talpboltozat alá, meg a bugyiba ragasztott pénzt nem találták meg. A szállással nem volt gond, a már említett üzlettárs ajánlott egy panziót, amelyben Budapestről nem mertek szobát foglaltatni, de szerencséjükre helyben sikerült. A szezonkezdés ellenére még volt két szabad szobájuk, a házaspár tehát nyugodt körülmények között várhatta a másnap kezdődő kezelést.

Küblböck doktor szívélyes volt, gyorsan és pontosan dolgozott. András esete egyszerűbb volt, ott hidat és néhány koronát rakott fel az alatt a három nap alatt, amit a magyar pár a rendelőjében töltött, de Juli esetében a beavatkozás egészen bonyolultnak bizonyult: a méretek levétele és az implantátumok megrendelése után elkezdte kihúzni az összes fogat, hogy a harmadik nap végére elvégezhesse a beültetést. Juli rendkívül elégedett volt, olyan fogsorral büszkélkedhetett, akár egy filmcsillag. Az orvos fájdalomcsillapítókat írt fel, figyelmeztetett, hogy egy ilyen műveletsor után előfordulhatnak kellemetlen utóhatások, de jobb esetben ezek hamarosan enyhülnek. Biztosította klienseit, hogy komplikációk esetén soron kívül áll rendelkezésükre. Jóslata beigazolódott, Juli másnap, amelyet még Linzben töltöttek, lüktető fájdalmat érzett, de a kiváltott gyógyszerek segítettek, így megnyugodott. Kiszabott idejük letelt, vonatra szálltak Budapest felé.

Hétvégére érkeztek haza, és természetes volt, hogy a továbbra is csak tablettákkal féken tartható fájdalom ellenére bemutatót tartsanak a családban. Juli szüleinél gyűltek össze, ahol a családtagok egyenként szemlélték meg a tökéletesre sikerült fogsort. Estére hazaérve mindketten határozottan úgy vélték, megérte az utazás, megérte a befektetett pénz és idő. Hétfőn azonban Juli minden eddiginél elviselhetetlenebb fájdalomra ébredt, amelyet csak dupla adat gyógyszerrel tudott enyhíteni, noha a pirula használati útmutatója szigorúan tiltotta az ilyen adagolást.

– Most mi lesz? – kérdezte Andrást. Mindketten tudták, hogy Linzbe csak három év múlva mehetnének újra.

– Kerítek egy orvost – mondta szűkszavúan a férj, és rá is ült a telefonra.

Az első doktor, akit ugyancsak egy üzlettárs ajánlott, átvette a kagylót az asszisztensétől, hosszan, csendben hallgatta András elbeszélését a történtekről, majd röviden, már-már kioktatóan, sőt érezhetően egy kis gúnnyal a hangjában azt mondta:

– Ezzel tessenek oda visszamenni, ahol csinálták, rendben?

A házaspár leforrázva ült a nappaliban. Tisztában voltak saját korukkal és kultúrájukkal, ismerték azt a kárörömöt, amellyel a mindig tohonya, lépni képtelen emberek lesték egy vállalkozó kedvű honfitársuk bukását, ismerték az irigységet, amely a lustákban támadt a szorgalmasok gyarapodásának láttán, tudtak a gáncsoskodásról, az ármánykodásról, de ezzel a fajta cinizmussal még soha nem találkoztak. András még a délelőtt folyamán fel tudott hajtani egy másik telefonszámot, a barátságos hangú orvos biztosította, hogy délután várja őket budai rendelőjében. A házaspár úgy érezte, Juli most jó kezekbe kerül, de lelkesedésük alább hagyott, amikor a vizsgálatot követően az orvos azt mondta:

– A szervezet nem fogadta be az implantátumot, gyakorlatilag az egész állkapocs be van gyulladva. – Aztán sóhajtott egyet. – Sajnos soha nem foglalkoztam még ilyennel. De ha gondolják, tudok adni erősebb fájdalomcsillapítót, amíg nem találnak egy kollégát…

Andrásék megköszönték a felajánlást. Juli otthon már zokogott: nem csak a fájdalomtól, a reménytelenségtől is, férje hiába próbálta vigasztalni. A gyerekeket átvitte a nagyszülőkhöz, egyikük sem akarta, hogy lássák, ami történik, meg nem is lett volna most erejük odafigyelni rájuk. Este kilenckor megcsörrent a telefon. A délutáni orvos volt az, elnézést kért, hogy ilyen későn zavar, aztán elmondta, konzultált egy soproni kollégával, aki olyan szerencsés, hogy eltölthetett néhány évet ösztöndíjasként Ausztriában, talán ő tud segíteni. Ő sem tudott. Bár már másnap fogadta őket, és bólintott, igen, foglalkozott ilyen esetekkel, de a helyi műszerezettsége, mondta, nem teszi lehetővé, hogy eltávolítsa az implantátumokat. Erős injekciót adott, amely a gyulladást volt hivatott enyhíteni, de figyelmeztetett, mivel a probléma fent áll, a fájdalom hamarosan visszatér. Azt javasolta, a házaspár próbáljon mindenképpen minisztériumi engedélyt kérni arra, hogy visszatérhessenek Linzbe.

Erről azonban szó sem lehetett. Hiszen ha a minisztérium számára leírják az egész történetet., azonnal nyilvánvalóvá vált volna, hogy valutabűncselekményt követtek el, ami súlyos börtönbüntetést eredményezett volna. Végső kétségbeesésében András telefonon megpróbálta rávenni dr. Küblböcköt, hogy ugorjon át Sopronba, és a legutóbb megismert orvos rendelőjében tegyen kísérletet kezelni a problémát. Dr. Küblböck teljesen irreálisnak tartotta az ötletet, mint mondta, bonyolult szájsebészeti beavatkozásról van szó, amelyhez az ő rendelőjének műszerezettségére van szükség, egyébként sem hagyhatja ott a már befoglalt klienseit, de ha mégis át tudnak jönni Linzbe, mint már korábban is ígérte, soron kívül fogadja a házaspárt.

Lefekvéskor Andrásból is kitört a sírás. Elgyötörtek voltak, de hosszan nem tudtak elaludni, Juli a fájdalom miatt, András pedig azért, mert tehetetlen dühvel és rettegéssel töltötte el felesége nyöszörgése. Nem vette észre, mikor terítette le mégis a fáradtság. Légmozgásra ébredt, valami szelíden végigsimított az arcán. Felült, rögtön észrevette, hogy az erkélyajtó nyitva van.

– Ne! – kiáltotta, de későn.

Mentőt hívott, de nem volt képes Juli után pillantani a hat emelet mélységbe.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.