Esetem a bayeux-i kárpittal

Esetem a bayeux-i kárpittal

Minden fiúgyerek életében van egy korszak, amikor csatákban méri a világtörténelmet. Úgy olvassa a róluk szóló beszámolókat, mint a legizgalmasabb detektívtörténeteket, mert a csaták az idő madzagjára fűzve követik egymást, és mindegyikhez van valamilyen illusztráció. A Kádesi csatában szekeret hajtó II Ramsest domborművön, az Isszoszi csatában jeleskedő Nagy Sándor Pompeii egyik padlómozaikján, az 1066-os Hastingsi ütközetet pedig filmszerű szőttesen örökítették meg.

Az ötödikes történelemkönyvünkben volt egy illusztráció erről az eseményről. A kép különlegességét az adta, hogy a jelenetet vászonra hímezték, ami erőteljes képregény jelleget adott neki. Azért lopta be magát a szívünkbe, mert abban az életszakaszunkban mi is így rajzoltunk: csataképeink egyfajta átmenetet képeztek a pálcika emberek és az egyiptomi hieroglif ábrázolás között, viszont nem nélkülözték a mozgalmasságot. A bayeux-i kárpit – mert ennek egy részletét bámultuk oly önfeledten – mindazt megtestesítette, ami belőlünk, gyerekekből a csataábrázolás ürügyén előkívánkozott.

Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a kép erőteljes nyomot hagyott bennünk, és mert a magyarázó szöveg szerint csupán egy részletét mutatta meg a monumentális egésznek, hosszú időn keresztül arról ábrándoztunk, bárcsak a valóságban is láthatnánk a mesterművet.

Nem tudom, régi osztálytársam közül megmaradt-e valakiben ez az érzés, mert énbennem bizony megmaradt. Így amikor nemrég egy társas út keretében lehetőségem nyílt a bayeux-i kárpit megtekintésére, egy majd’ fél évszázados álmom vált valóra. De mivel ez az írás nem törekszik homéroszi magasságokba – ti. nem nagyeposz, csak egy beszámoló –, az érzéseim cizelláltabb bemutatását mellőzném, és magával az úttal, azon belül pedig a kárpit megtekintésének kissé sokkszerű élményével foglalkoznék.

A kárpitnak otthont adó múzeum szinte észrevétlenül bújik meg a zegzugos bayeux-i utcák egyikében. Ha a tábla nem hívná fel rá a figyelmet, észre sem vennénk.

Bayeux-ba a mi vidékünkről nem egyszerű eljutni. Kocsival hosszú, vesződséges az út, busszal pedig még inkább az. Elvileg a repülés is számításba jöhet, ám ehhez be kell menni Párizsba, ami manapság olyan, mint átkelni az Amazonas ősrengetegén. Mi busszal utaztunk, éspedig Ausztria és Németország keresztülszelése után azon a lapos, szinte bácskai simaságú fennsíkon, ahol a vezetés annyira unalmas, mint amennyire veszélyes. A francia hatóságok kénytelenek színes ábrákat helyezni az út mellé, hogy ébren tarthassák a hosszú, egyenes szakaszokon elalvással küszködő chauffeur-öket.

Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek prekoncepciói vannak azokról az országokról és tájegységekről, amelyeket még nem látott. Franciaországnak ezt a részét is sokkal változatosabbnak hittem, már csak azért is, mert rengeteg fontos eseménynek adott otthon. Rögtön a határ után elhagytuk Verdunt, ahol az első világháború idején irtózatos mészárlás zajlott, majd sorra következtek a közép- és újkori francia történelem sarkalatos helyszínei. Lépten-nyomon szembetaláltuk magunkat azokkal a barna táblákkal, amelyek valamilyen nevezetes helyszínre terelték rá a figyelmet. Ezen a szakaszon történt például XVI. Lajos és Marie Antoinette elfogása, ám ez csak egy a sok száz érdekesség közül.

Ma is működő vízimalom csábítja magához a pillantást az óvárosban, alig néhány utcányira a katedrálistól.

Bayeuxról a mai netes világban könnyen kideríthető, hogy egy bájos kisváros a normandiai Calvados megyében, közel a partraszállás helyszínéhez. A közelség jelen esetben annyira szó szerint értendő, hogy a nevezetes Omaha beach-tól alig 6-8 kilométerre fekszik, vagyis, amikor az amerikaiak Longues-sur-Mernél fölkapaszkodtak a meredek partoldalon, és meglátták az előttük kibontakozó síkságot, apró, de jól látható tüskeként ott volt előttük a 13. században épített gótikus katedrális tornya. Kapott is eleget a háborúban, pedig nem is volt olyan stratégiai fontosságú, mint a kicsit délkeletebbre fekvő Caen, amit szó szerint porrá bombáztak. A bayeux-i katedrális csodálatos ablakai csupán azért maradtak sértetlenek, mert a helyiek a háború kezdetén mindent leszerelték és egy távoli sóbánya mélyén biztonságba helyezték. Bölcs gondolat volt.

A kárpit története is legalább ennyire viharos, de ez jószerével meg sem látszik rajta. Talán az is közrejátszik ebben, hogy üvegfal mögött őrzik, egy diszkréten besötétített teremben, amely a kárpit hossza miatt (70 méter) elég tekintélyes méretű. Annak ellenére, hogy a világ egyik kiemelt jelentőségű kulturális emlékéről van szó, nem olyan szigorú az őrzése, mint például a dublini Trinity College-ban látható ősi kelta ereklye, a Book of Kells esetében, azt ugyanis vérszomjas teremőrök vigyázzák. Aki csak megkísérli lefotózni, rögtön börtönnel, karóba húzással és egyéb kellemetlenséggel fenyegetik meg, pedig a Book of  Kells-ről ordít, hogy csak egy másolat.

A kiállítóteremben természetesen tilos a fotózás, de nem bírtam megállni, hogy a hónom alól ne kattintsak rá erre a jelenetre (ezért lett homályos), amelyen Vilmos látható mobilozás közben, ékesen bizonyítva ezzel az időutazás lehetségességét.

Az 1080-as években készült kárpit viszont eredeti. Részint mert egy hetven méter hosszú hímzett eposzt kellően antikolva reprodukálni heroikus vállalkozás lenne, részint, mert az üvegfal mögött elég biztonságban van az inszinuációktól. Úgy haladunk előtte, mintha egy lassított filmet néznénk. Akit behatóbban érdekel a téma, a neten megtalálja a szőttes teljes körű elemzését, amit áttanulmányozva bizonyára okosabb lesz nálam, mert én csak hagytam, hogy magával ragadjon az érzés. Így is libabőröztető volt végigkövetni a hímzett emberkék kalandjait, kezdve az idilli barátkozástól – Vilmos és Harold rokonok voltak, és amíg az angol trón birtoklása föl nem merült, kölcsönösen tisztelték egymást –, a hétköznapi élet apró rezdülésein át egészen a helyzet eldurvulásáig.

Furcsa, de ez a krónika, ami a maga idejében olyan multimédiás csúcsteljesítménynek számított, mint ma egy számítógéppel agyontuningolt hollywoodi blockbuster, tele van humoros jelenetekkel. A képi narrációja pedig egyenesen pazar, mert mindazon túl hogy szinte belesodródunk a politikai helyzet kulminálódásába, láthatjuk azt a bonyolult logisztikai készülődést is, ami a csatához vezetett. De a kárpit körülbelül egyharmada – talán 20-25 méter – magát a csatát mutatja be, mégpedig azzal a tömény, naturális borzalommal, amit egy ilyen középkori öldöklés megtestesített. Levágott végtagok, fejre állt, kibelezett lovak, keresztüldöfött testek tobzódnak abban a káoszban, amit ezer év ábrázolásbeli finomodása sem tett a mai ember számára elviselhetőbbé. Mire a terem kijáratához érünk, szinte már forog velünk a világ, mintha magunk is ott lennénk a csatamezőn.

A bayeux-i katedrális melletti utcában egy bezárt mozi teremt metaforikus kapcsolatot a régi és új multimédiás ábrázolásmód között.

Talán a mű készítője is ugyanezt érezhette, vagy csak egyszerűen besokallt, mert a kárpit egyszerűen csak véget ér, és dacára annak, hogy az előzmények milyen aprólékosan vannak megjelenítve, a következményekről – Vilmos trónra kerüléséről – egy árva cérnaszál nem sok, annyi sem látható. Ez a kárpit egyetlen hibája, amit hátrányként felróhatnánk, ha filmkritikát írnánk róla, de ez már csak kötözködés lenne. Tény, hogy Bayeux-ba emiatt a látnivaló miatt özönlenek a turisták, és ahogy a világon mindenütt, itt is vásárolhatnak a hely szellemét, látványvilágát megörökítő szuveníreket. Én is vettem egy szép fekete pólót, amelynek mellén a kárpit egyik jelenete látható. Ízléses, mutatós ruhadarab, nagyon meg vagyok vele elégedve, pláne, hogy otthon megnéztem, hol gyártják: a tarkórészre varrt cetlin megnyugtató módon az állt: Made in Vietnam.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.