Találkozás a végtelenben

Találkozás a végtelenben

Andrea a telefont nézte. A mai napon a magánnyomozótól érkezett e-mailben ott van az, amit évek óta kutatott, most még sincs bátorsága felemelni a kézibeszélőt és a számot beütni.

Mély levegőt vett, majd a kézibeszélőt felemelte, egymás után nyomkodta a gombokat. Kicsöngött. A harmadik csöngés után egy vidám férfi hang szólt bele.

– Halló!?

– Jó napot! – kezdte félénk hangon – Szabó Andrea vagyok.

– Igen? – kérdezte türelmetlenül a férfi.

– Ön Nagy Zoltán?

– Igen. Segíthetek?

– Elnézést, hogy zavarok és bocsánat a zavarásért, de azt hiszem mi testvérek vagyunk. – Most már megnyugodott. Kimondta, nincs visszaút. Bármi is történik ezután, már nincs mitől félnie.

– Tessék? Maga szórakozik velem? – háborodott fel a férfi.

– Nem. Kérem, hallgasson meg! – könyörgött. Nagyot nyelt. – Ha jól tudom, akkor önt örökbe fogadták a szülei még csecsemő korában, ahogy engem is.

Csend. Egyedül a férfi szuszogása hallható. Hogy nem tette le, az már reménykeltő. Végül kicsit karcos hangon szólalt meg, mint amikor a torok hirtelen száraz lesz a váratlan helyzetektől.

– Igen, ez így igaz. De ez még nem jelenti, hogy testvérek lennénk.

– Három éve kezdtem el kutatni, kik a szüleim. Sajnos már csak a Halotti anyakönyvet találtam meg. A szomszédjuk viszont elmondta, hogy a szüleim szegények voltak. Amikor anyu terhes lett, akkor ikreket várt. Nem tudták vállalni a gyerekeket, ezért a szülést követően azonnal örökbe adtak, az intézet pedig pár napos csecsemőként, más-más családhoz adta a két testvért. Én egy ikerpár lány tagja vagyok. A magánnyomozó, akit megbíztam a testvérem felkutatásával, az Ön nevét és elérhetőségét küldte el ma reggel.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el Andrea száját, amikor végre elmondhatta az egész kálváriáját. Zoltán megköszörülte a torkát.

– Ez biztos?

– Igen. A nyomozó beszkennelt mindent. Születési anyakönyvi kivonat, örökbefogadási papírok, minden.

– Akkor te vagy a testvérem? – kérdezte elfúló hangon.

– Igen, Zoli. Én.

– Andrea, ugye?

– Igen.

– Hol laktál?

– Kőbányán.

– Ne hülyéskedj. Én is. Melyik utcában?

– A Dombtető 14-ben.

– Na ne! Én a Kővágó 18-ban. – Hangja egyre izgatottabb. – Hanyadik emeleten?

– Hatodik – felelte vidáman Andrea.

– Te most szórakozol? Én is.

– Melyik iskola? – vette át a kérdezést a lány

– A Harmat utcai, Edit néni az osztályfőnök.

Harsány röhögés a telefonban. Andrea nem bírta abbahagyni, majd nyugalmat erőltetve magára, megszólalt.

– Én pedig Gabi nénihez. Utána melyik suli?

– László gimi a Kőrösin.

– Detto.

– Egyetem? – kérdezte Zoltán, halk kuncogások kíséretében.

– Corvinus.

– Szintén. Ezt nem hiszem el! Egymás mellett élünk úgy, hogy fogalmunk sem volt a másikról. Egymás életét soha nem kereszteztük, mégis nap, mint nap egymás közelében vagyunk.

– Mint két párhuzamos egyenes – nevet most már felszabadultan Andrea.

– Igen. Van kedved találkozni?

– Persze. A Végtelen megfelel?

– A Végtelen jó hely. Este ott – búcsúzott el Zoli soha nem látott testvérétől.

 

Szóljon hozzá