Szabadságot Svájcnak! – három kisabszurd

Szabadságot Svájcnak! – három kisabszurd

Az elfeledett író tragédiája

 

Eljön az idő, amikor íróként voltaképpen már csak arra vársz, hogy elfelejtsenek. Az írói szerepek közül a leggyakoribb az elfeledett íróé, a temérdek munka jutalma végül is az, hogy szépen besorolnak az elfeledett írók közé, annak minden jellemvonásával. Családod majd büszkén emlegeti, hogy voltál közöttük, az ősök között, mint elfeledett író, a kéziratok a padláson még megtalálhatóak, sőt kinyomtatott könyvek is hevernek a fiókban, senki sem olvassa őket, csak ők, de ők is csak belenézegetnek, időnként előveszik a furcsa példányokat, majd ismét a fiók mélyére süllyesztik. Bár hallottak róla, hogy a pesti egyetemen néhány naplopó bölcsész a könyvtárban kerestette a műveidet, sőt, olyan is előfordult, hogy szakdolgozat témájául választott téged. De az ilyesmi igen-igen ritka.  Nem emlegetnek már, senkit sem érdekel, mit akartál, ha akartál egyáltalán valamit. Nem mintha ez különleges dolog lenne, a legtöbb ember nevére már a halála után egy héttel sem emlékszik senki. Fogyasztóként, dolgozóként számítottak rád, fogyasztóként, dolgozóként megbecsültek vagy legalábbis eltűrtek. Ha viszont eljárt feletted az idő, egyedül dühönghetsz a rendelők és kórházak várótermeiben, ügyet se vetnek rád. Ha megéred egyáltalán azt az időt, amikor orvostól orvosig téblábolhatsz. Az elfeledett írók ritkán érik meg ezt a kort. Valljuk be, nem vigyáztál az egészségedre, ott voltak a fölényes szerkesztők, akik eleinte utálkozva adták vissza az írásaidat, később már dühöngtek, mikor némi, meglehetősen szerény súlyra tettél szert, akkor már nem lebiggyesztett ajakkal beszéltek rólad, hanem mint súlyos alkoholistáról és nőcsábászról. Mert hát szeretted a bort és a nők sem mindig kerültek el. Mindezzel és azzal, hogy mindenről megvolt a magad véleménye, kiváltottad a magas klérum interficirum rosszallását, az egyetem papjai elítéltek, emlegették, hogy sosem tisztelted eléggé a Szent Péterek orákulumait és szónoklatait, holott a Péter és Pál apostolok köpönyegét sem csókolhattad volna meg tisztátalan szájaddal, amivel korábban egy kasszírnőcskét csókoltál. Az irodalom szent dolog, vallás, tömjén és öntömjén – dörögtek a felkent papok, akik úgy viszonyultak hozzád, mint maja kőobeliszkek az apró, faragott áldozati szoborhoz. Föléd magasodtak, kőkezükben ott volt az obszidián tőr, ami hatalmukat jelképezi. Ezek az obeliszkemberek bármikor leszúrhattak, kifolyathatták a véred, de valójában erre se volt szükség. Elég, ha ki sem mondták a neved. Bizonyos redakciókban a nevedet is tilos volt kimondani… No de hát csak nem várjuk el, hogy a szerkesztő urak mindenkivel egyenlő módon bánjanak. Hiszen a Nyugat egyik obeliszkje már korábban is előírta, hogy teszem azt, Czóbel Minka nevét nem szabad kimondani. Ma pediglen a kimondás tilalmát előíró szerkesztő egy  obeliszk, egy Napisten monolit, egy tankönyvi szentség. Neked, elfeledett írónak legfeljebb az lehet a feladatod, hogy Czóbel Minkát előásd a semmiből, és igazságot szolgáltass neki. Ő még szerencsés, mert a családján kívül mások is emlékeznek rá. Legalább ki lehet ásni, „mint avar lófejet.”

Egyébként is, az elfeledett íróról a legtöbben egybehangzóan állítják, hogy rendkívül antipatikus ember volt. Hogy miért volt antipatikus, azt inkább hagyjuk, borítsa fátyol a múlt  homályát, halottakról vagy jót vagy semmit. De hidd el nekem Ágikám, Jucikám vagy Kingácskám, nem szívesen töltöttél volna vele egy hétvégét egy elhagyatott erdei faházban. Az ilyenekkel az ember nem árul egy gyékényen. Alkoholisták vagy félalkoholisták: és persze tudjuk, hogy a villanyszerelő Feri is iszik, na meg a trafikos Béla na jó meg a bártulajdonos Géza is, ő még talán többet is, de ők legalább nem mondanak semmit. Legalább kussolnak és nem törnek babérokra. Különben is, én már azt is rühelltem, amikor az iskolában arról a rengeteg alkoholista vagy  kábítószeres költőről tanultunk, akik ráadásul mindig kiszemeltek valami luvnyát maguknak és még a luvnyák neveit is meg kellett tanulni. Minek ilyenekkel a gyerekeket kínozni?

Másként dörög a kritikus korifeus, aki szintén leteszi a nagyesküt arra, milyen ellenszenves alaknak ismert meg téged. Na persze a Péterek! Azok mindig olyan kedves fiúk voltak. Az irodalom szentség és hogy ki a szent, azt én döntöm el. Az semmiképp sem szent, aki együtt iszik a kocsmában a Ferivel, a Bélával és a Gézával. Az irodalom szent és én vagyok az egyik papja.

Na szóval, az elfeledett író ül a kocsmában és várja, hogy elfelejtsék. Magában már bánja, hogy nem a megfelelő csapatban futballozott. A szó átvitt és szoros értelmében. Hisz tudja, aki Péter apostol kispályás csapatában együtt futballozott az apostoli szentséggel, az csodálatos módon befutott író lett. Ilyen egyszerű ez. A futball: minden – nyilatkozta egyszer a posztmodern írópápa, Péter apostol egykori csapattársa. Továbbá biztos befutó, akinek valahol kocsmája van, ahova meghívhatja a nagyokat és a terebélyeseket. De a sármőrnek, aki sorra döntögeti az oszloptestű nőket, annak is odapasszolják a labdát. Te meg csak futsz a pályán, mint egy megbokrosodott bika, de hát a többieknek „meg lett mondva tisztán, magyarul”, hogy neked nem szabad labdát kapnod. Összetartó kis társaság ez. Mármint ebben.

Persze az elfeledett író sem mindig elfeledett írónak készült. Emlékszik még azokra az időkre, amikor majdnem ziccerbe került, s úgy nézett ki, eldöntheti élete meccsét, de eztán mégsem.

Sőt, több ilyen majdnem-helyzet adódott az életében, amikor majdnem… de aztán mégse. Akkortájt határozott jeleket kapott arra, hogy most aztán tényleg és visszavonhatatlanul, de aztán mégse, de aztán mégis csak ő maradt a majdnem-ember, aki majdnem megcsinálta, de hát mégsem. Valószínűleg egész hátralévő életét ebben fogja leélni, a végén talán megszánják egy díjjal, amiért szerényen kibotorkál egy botra támaszkodva, kissé görnyedt testtartással, és mielőtt átvenné az emlékplakettet, kicsit köhint egyet, mire a háta mögött ülők összekacsintanak, aha, hát nem kellett volna annyit inni, meg dohányozni, meg nőzni, akkor most nem itt tartanál, barátom, hát mi mindig mondtuk neked, hogy rossz vége lesz. Az is lett.

 

Váratlan fordulat

 

A férfi hangja kis híján elcsuklott, ahogy a váratlan bejelentést tette.

– Nézd, sokat gondolkodtam kettőnkön. Érzem, hogy valami megváltozott kettőnk között.

– Ne kímélj – roskadt le a nő egy székre. – Látom, hogy régóta készülődsz erre a bejelentésre. Mondd ki! Mondd hát ki végre!

– Jó, azt hiszem, elkerülhetetlen – feszengett a férfi. – Kimondom. Szeretlek!

– Jaj, ne! Tudtam, hogy erre készülsz! Hogy történhetett meg ez kettőnk közt?

– Nem tudom – tárta szét a karját a férfi. – Csak úgy megtörtént. Egyszerűen belédszerettem. Nem tehetek róla. Nincs lelkiismeret-furdalásom, rajtam kívül áll ez az egész.

– Nincs lelkiismeret-furdalásod? – csattant fel a nő. – Talán én biztattalak erre? Nem voltam elég független személyiség? Nem óvtam eléggé a fészkemet?

– Nem haragudhatsz rám azért, amit nem tudok uralni.

A nő egy pillanatig maga elé meredt.

– Ami azt illeti, én is hibás vagyok. Én sem vagyok közömbös irántad. Nagyon valószínű, hogy a kapcsolatunk előbb-utóbb átfordult volna együttélésbe.

– Szomorú, de így van. A változás ellen nehéz küzdeni.

A nő fejében már csak egy nyugtalanító gondolat járt: mit fog szólni ehhez a világ? Hogyan fogadják majd a barátnői, barátai és rokonai, hogy feladta a függetlenségét? Hogy fog megbirkózni a szánakozó tekintetekkel, a lesajnáló megjegyzésekkel és ajakbiggyesztésekkel? Végül legyintett magában: megbocsátják neki, mert mindig is nonkonformista volt.

 

 

Szabadságot Svájcnak!

 

Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa felé, a határokon torlódásokat okozva. A  jelek szerint szerint megelégelték az évszázadok óta tartó állandó biztonságot és egyhangú nyugalmat. Felismerték, hogy ez már a szabadságjogaikat korlátozza és elindultak a szabad világ felé.

A  hatóságok jelentős túlterheltségre panaszkodnak és nehezen bírkóznak az új helyzettel.  Tudósítónk a migráció okairól kérdezett néhány svájci állampolgárt.

– Elviselhetetlenné vált az élet számunkra Svájcban – nyilatkozta az egyik svájci menekült. – Izgalmakra vágyunk, de nem kapjuk meg. Azt hallottam, Magyarországon nem fogunk unatkozni. Úgy legyen! Nagyon vágyom már ebbe a csodálatos országba!

– Úgy tudjuk, a hivatalok alaposan megnehezítették a bejutásukat – vetette fel tudósítónk.

– Igen, és már ezt is nagyon élveztem. Mifelénk Svájban túl flottul mennek a dolgok, itt meg rögtön packázni kezdtek velünk. Nagyot vitatkoztam az egyik modortalan ügyintézővel és az egyik rendőr fenyegetően felém ütött. Nem talált el, de a szándék megvolt benne… Érzem, hogy itt másféle élet vár rám. Nem akarok Schaffhausen órákat árulni a belvárosban, tovább akarok tanulni és biztonsági őr szeretnék lenni!

– A svájci jóléti rendszer egyszerűen kiköszöbölte azokat a kockázatokat a mindennapjainkból, amelyekért érdemes élni. Ma már csak egy váratlan baleset vagy egy betegség által élhetjük át azt a tragikus katarzisélményt, ami egy kelet-európai ember hétköznapjainak sajátja. Nem az önzés, hanem az a vágy hajtott Magyarországra, hogy átéljem az emberi lét tragikumát. Nem szeretnék örökké a napos oldalon sétálni, nem vonhatják meg tőlem a menedékjogot, át szeretném élni a lét teljességét – mondta egy filozofikus hajlamú svájci menekült.

– Most már igazán érzi, hogy él? – kérdezte kollégánk.

– Már az út alatt tudatában voltam ennek. A hegyeken való átkelés során egy rossz mozdulat, egy rossz lépés könnyedén véget vethetett volna a történetnek. Szerencsére az emberséges embercsempészek sokat segítettek. Szerintem az embercsempészek érdemelnék az idei Béke Nobel-díjat, persze szimbolikusan, hiszen nem tudnék kiemelni egy embert közülük, nem is akarok. Ők mint közösség kaphatnák ezt az elismerést, mint egykor az Európai Unió.

A befogadók közül azonban nem mindenki fogadja örömmel az eseményeket. Egyesek inváziós hadseregnek titulálják a váratlanul beözönlő tömeget, mások riasztónak találják a bevándorlók szokásait és eltérő viselkedését.

– A svájciak köztudottan szorgalmasak és pontosak. Mi lesz így az egyedülálló magyar munkaerkölccsel? – fogalmazott egy helyi nő.

– A polikusok szerint hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Magyarország már sosem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt – figyelmeztetett kollégánk.

De miért mindig mi alkalmazkodjunk? Tiszteljük mások szokásait és hagyományait, cserébe elvárjuk, hogy ők is tiszteljék a mi hagyományainkat. Például, hogy tartsák be a hosszú cigaretta – és kávészüneteket, gyakrabban térjenek át a valóságos munkáról a verbális munkára és néha ők is vegyenek részt az össznépi fúrásban – fejezte ki sarkos véleményét a nő, aki mint kiderült, munkaügyi szakértőként dolgozik egy állami intézménynél.

A sebtében összeállított szociológus bizottság javaslatára csepeli és kőbányai panelekben szállásolták el a bevándorlókat, mivel a legizgalmasabb területen, a nyolcadik kerület belsejében, az Illatos úton és a Hős utcában már nem maradt hely. Így is nagyon boldogok, és megrohamozták a környékbeli gyorséttermeket munkalehetőség után kutatva. Egyelőre élvezik a helyzetet – mondják, hogy a választásaiknak itt valóban tétje van, s hogy itt mindenkivel megtörténhet minden.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.