A harámbasa legutolsó látogatása

A harámbasa legutolsó látogatása

Élt a távoli Güzülhöyök tartományban egy sokak által rettegett, de még többek által megvetett harámbasa, aki különös szenvedélynek hódolt. Bizonyos időközönként fogta magát, és néhány savótekintetű szolgálójával, meg a nagy szolgálati Audijával távoli tájak fölfedezésére indult. Úgy intézte, hogy ezeket a tervbe vett utakat csak az utolsó pillanatban tudja meg a sajtó, ezért azokon a távoli tájakon, ahol egyébként a lakosság egyáltalán nem érezte magát távolinak semmitől, nos hogy ezeken az eldugott vagy kevésbé eldugott, ám rendszerint helyi nevezetességekkel egyáltalán nem rendelkező településeken éktelen nagy kapkodás lett úrrá. Még a legszentebb életet élő igazhitűeket sem mindennap éri az a tisztesség, hogy egy valódi harámbasa tesz náluk látogatást, ezért kutya kötelességüknek érezték, hogy megtegyenek minden tőlük telhetőt. De hát mi az a minden, kérdem én, aki ennek a szomorú történetnek a krónikása vagyok? Ha megnézem jobbról, aztán meg balról, majd pedig fölülről, s végül alulról, arra jutok, hogy a minden maga a semmi.

Hosszú az út, amíg a gondolkodó elme erre a fölismerésre eljut, de mivel az információ napjainkban már áru – jobb helyeken kilóra mérik – a harámbasa látogatásában érintett települések is megosztottak egymással minden témába vágó ismeretet. Kiderült például, hogy a harámbasa sosem a nap egy bizonyos szakában, hanem hol így, hol meg úgy érkezik. Néha éjnek évadján, amikor a lidércek kórusban huhogva adnak szerenádot a nyomasztó álmot álmodóknak, néha meg a nap legtombolóbb hevében, amikor az ember majd megveszik egy korty hideg forrásvízért. Nem ismert sem szokást sem hagyományt, jött, amikor jött, ünnepkor, hétköznapkor, munka vagy semmittevés évadján, ahogy azt úri kedve diktálta. Így aztán a fogadását illetőleg nem is alakulhatott ki állandó forgatókönyv. A polgármesterek éppen olyan tanácstalanok voltak, mint az álságos tekintetű muftik, akik ebben csak a bürokráciát érintő nyűgöt látták, és a sok imádkozástól kifényesedett tekintetüket az égre emelve, egy közömbös vállrándítással visszavonultak mecsetjük békét és megnyugvást teremtő hűvösébe.

Az sem biztos, hogy a hír megelőzte a vendég érkezését, aki nem egyszer már a kávét is megitta, és az elöljárói pamlagon kényelmesen hátradőlve, önmagát dús párnákkal megtámogatva várta a minden földi csutakolásnál nagyobb megtisztulást hozó álmot. Ám ekkor valaki halkan és nesztelenül besurrant, hogy a vendéggel szemben zavartan ücsörgő házigazda tudomására hozza azt, amit ő már régóta tudott. Többnyire helyi illetőségű személyek, pizzafutárok vagy csomagkézbesítők toppantak be ezzel a megkésett, és ebbéli vonatkozásában kifejezetten bosszantó hírrel, amit röviddel eztán már a helyi rádió is világgá kürtölt, vagy ha a településen létezett piactéri megafonszolgálat, még a soron következő ima előtt az is elrecsegte országnak-világnak a rangos vendég szerencsés megérkezését.

De a kiszemelt településnek ezt a viszonylag kellemes állapotot megelőzően még számos tennivalója akadt. Ezek nagy része, sőt teljes egésze nem kapcsolódott a harámbasához, ám az egymást követő műveletek így sem voltak jelentéktelennek mondhatók. Ha azt állítjuk, hogy a nagy ívű esemény, terjengős beszélgetésekre, mi több, suttogásokra és mendemondákra adott okot, a tévedésünk a bűn emelkedettségével tart magasságot. Az utcák nem néptelenedtek el, az emberek nem deszkázták be az ablakokat, a kereskedők pedig nem vitték hátrébb az értékes árut, tartva az esetleges zavargástól. A csendőrőrsön az unott tekintetű parancsnok is csak a szokásos eligazítást tartotta, a sintértelepen a fogva tartottak sem reménykedhettek időnap előtti amnesztiában. Ha valaki csak úgy tisztán, véletlenségből kiejtett a száján egy célzást a harámbasára, az őt hallgatók úgy néztek rá, mintha nagy tétben fogadott volna a Galatasaray ellen, amikor az egy negyedik ligás amatőr csapattal játszott. Mindezek azt a látszatot erősítették, hogy a harámbasa látogatása nem volt érdekes senkinek. De ez hatalmas tévedés.

Induljunk ki abból az ősi igazságból, amit már a hettiták is mondogattak, hogy a lényeg mindig ott van, ahol sohasem látszik. Az igazi, mély, időn és téren átívelő tudáshoz tehát csak úgy jutunk hozzá, ha mélyen hallgatunk az őt feszegető kérdésekről. Jelen vonatkozásban ez arra a tisztázatlanul maradt epizódra irányult, amit nyugodtan nevezhetünk akár mulasztásnak is. A harámbasától ugyanis soha, senki nem kérdezte meg, mi a célja ezekkel a rajtaütésekkel. Meglehet, azért alakult ilyen furcsán a vele kapcsolatos helyzet, mert a főmuftik és helyi nagyságok – nem beszélve a tőlük számbelileg népesebb helyi kicsinységekről és jelentéktelenségekről – ismerték a hettiták által felhalmozott tudást, és azt a gyakorlatban is használták. Ha jön, majd el is megy, gondolhatták a maguk őszinte, lényegre tapintó módján, és meg is volt rá az okuk, mert a harámbasa egyetlen helyen sem időzött túl sokat, és nem is hagyott maga után emberfeletti mennyiségű kifizetetlen számlát.

Ám volt egy eset, a harámbasa látogatásainak legvégén, amikor a vendégfogadó polgármester a híres jövevény érkezése után nem sokkal főbe lőtte magát. Magánügy ez is, mondhatnánk tovább gerjesztve a különös szokást övező rejtélyt, ám az ezen a ponton már kilépett önmaga keretéből és közüggyé változott. Ha a polgármester nem rendelkezik pisztollyal, vagy annak csövét nem önmaga, hanem a házába érkező személy ellen fordítja, más megvilágításba kerül minden. A gyilkossá lett házigazdát ez esetben gond nélkül letartóztatják, majd elmegyógyintézetbe szállítják, ahol rövid vizsgálat után megállapítják, hogy teljesen beszámítható. Ezután messzebbre, egy jól őrzött fegyintézetbe kerül, amelynek sem a nevét, sem a földrajzi helyzetét nem árulhatjuk el, ám aki lőtt már pisztollyal emberre, pontosan tudja, melyik létesítményről van szó. Ez a rideg és kietlen támaszpont megfelelő dísztelet szolgáltathat a hosszú és elmélyült, és ha úgy tetszik, tényfeltáró gondolkodáshoz, amire lám, a szegény polgármesternek nincs semennyi lehetősége, tekintve, hogy a célzásnál nem hibázta el önmagát.

Azt sem mondhatnánk, hogy a kettejük között lezajló beszélgetés, amely bizonyos módon és mértékben kiváltója lehetett ennek a tragikus cselekedetnek, akár a cselédek, akár a szolgák, akár a hivatali ordonáncok révén szétterjedt és általános beszédtémává változott. Pedig az ilyesmi gyorsan bekövetkezik, és mintha a természet törvényeit is felülírná, úgy szalad szerteszéjjel árkon bokron át. Erről beszélnek a borbélynál, a piacon, az internetkávéházban, a gyógyszertár előtti parkban, a piláfárus bódéjánál, egyszóval mindenütt. És ha valamiről sokan beszélnek, az olyan, mintha meg sem történt volna, mert annyira fölibé kerekedik a másfajta, közömbösebb történéseknek, ahogy a fejünkre ráborul a nagy, szédítő égbolt, amely bár hatalmas és végtelen, mégsem veszünk róla tudomást. A nagy zsolozsmázás, egymás szavába vágás között, amikor mindenki több szólamban emlegeti a polgármester különös öngyilkosságát, elveszik a válasz, a visszajelzés igénye, és egyszeriben mindenki azon kapja magát, hogy elege lett ebből az ügyből. Öt perc sem kell hozzá, és a nagy nyilvánosság megérkezik a teljes kiüresedéshez.

Adott tehát egy önmagát főbe lőtt polgármester, akinek teteme fölött ott áll a nemrég megérkezett harámbasa, és bár eddig nem foglalkoztunk vele, immár el kell mondanunk, hogy bármilyen misztikus és földöntúli vele kapcsolatos minden találgatás, ő is csak egy ember. Nem tudni viszont, hogy rémült, meglepődött, netán megrendült állapotban fogadja-e a kialakult helyzetet. Ugyancsak találgatás tárgya lehet, hogy a polgármester tőle függetlenül is főbe lőtte volna-e magát, és csak a szerencsétlen véletlen hozta úgy, hogy amikor a harámbasa széles mosollyal az arcán belépett hozzá, az eladdig ravaszon feszülő, tétovázó mutatóujjat csak egy könnyed kis görcs fricskázta meg. Amikor pedig egy ravaszt meghúznak, onnantól nincs visszaút. A golyó vagy célba talál, vagy nem, de hogy repülnie kell, arra Allah léte a legfőbb bizonyíték.

Ezt megelőzően, az univerzális tudást letakaró nagy semmi alól viszont kikunkorodik egy rakoncátlan farkinca, egy apró információ, hogy a harámbasa bárhová is ment, ott sosem csinált semmit. Valaki tudja ezt, és csak úgy megjegyzi, mondjuk, a borbélynál vagy a piláfárusnál. Azt pedig, ha valaki nem csinál semmit, maga a megtestesült rejtély, mi több: maga a szárba szökkenő téboly. Miért utazik több száz, néha meg ezernél is több kilométert azért, hogy egy semmi kis helyre érve ne csináljon semmit? Még ha fontoskodna, pöffeszkedne, vagy a magas pozíciót betöltők szokásrendjéhez igazodva csak úgy lazán észt osztogatna, rendben volna minden. Ám az, hogy a semmittevés nemes művészetét űzi, már túlmegy minden határon. Az emberekben megrögzül, és mint valami gyalázatos kórság dolgozni kezd a kíváncsiság: ha így tesz, miért jött mégis ide?

Kézenfekvő, hogy azért, mert ez az a hely, ahol a legkevésbé akadt tennivalója, következésképpen: el akar menekülni valami vagy valaki elől. A borbélynál, és a piláfárusnál folytatott, félig-meddig összeesküvésnek minősülő beszélgetés ezen a ponton már közel jár az igaz valóság leleplezéséhez, mert innét már könnyű kikövetkeztetni, hogy egy javakorabeli férfi, aki ráadásul harámbasa is, ki vagy mi elől menekülhet a legnagyobb vehemenciával.

Könnyebb volna Allah szakállának minden szőrszálát név szerint azonosítani, mint megtalálni azt a nagyokost, aki végül a fölfedezés ősi örömével kiböki: nemrég hallotta valakitől, hogy a harámbasa a felesége elől szokott volt kereket oldani. Látogatásainak gyakoriságát és a meglátogatott helyek Güzülhöyöktől mért távolságát figyelembe véve utólag megállapítható, mikor milyen súlyú összeveszésben volt része a feleségével, és hogy ez a státus meddig tartott. Mindez a semmittevést is megmagyarázza, de nyitva hagyja a polgármester öngyilkosságának rejtélyét.

Ez az a pont, amire csak egy asszony, jelen esetben a piláfárus valamiért mindig mérges felesége adhat magyarázatot. Csak ő tudhatja, hogy a hívatlan vendég és a kelletlenkedő vendéglátó között mikor mérgesedhetett el annyira a helyzet, hogy utóbbi még a saját életét is hajlandó eldobni az előbbi miatt. Az asszonyság a mindentudás magabiztosságával mondja ki: ő azt is tudja, hogy a harámbasa nemrég elvált, és a neje nemes egyszerűséggel kitette a közös ingatlanukból. Ezt jelentette be most a polgármesterüknek, hozzátéve, hogy szándékában áll a huzamosabb ideig történő itt maradás, ami alatt jelen esetben az örökkévalóság értendő. Jogos tehát a kérdés, hogy vajon létezik-e nagyobb csapás egy vígan prosperáló település számára, mint az, hogy a nyakára telepszik egy valódi harámbasa? A polgármester ezt a perspektívát látva nem is tehetett mást, mint hogy a politikai megsemmisüléssel együtt járó népszerűségvesztést megelőzve golyót röppentett önmaga nemes fejébe.

A bejelentést piláfárusnál, borbélynál, piacon, sintértelepen és még ezernyi más helyen is néma csönd fogadja, mert olyan ez, mintha szemernyivel összébb ment volna a világ. Azt pedig már soha, senki nem fogja kideríteni, hogy végül ki fogalmazza meg a minden korábbit felülíró, elsöprő és megsemmisítő igazságot: ez volt a harámbasa valaha mért legeslegutolsóbb látogatása.

 

(Kovács Yussehin fordítása)

Szóljon hozzá