Egy lépéssel az őrület után

Egy lépéssel az őrület után

I.

 

Fém csikordul fémen. A tátika – az ajtón lévő kémlelő- és etetőnyílás – rostélya elmozdul, aztán:

– Pernyés! Pernyés, hall engem?

A férfihang harsány, erőszakos, bejárja, belengi, uralma alá hajtja a szobát – lehetetlen nem meghallani. Tudom – valahogy rémlik –, hogy nem célszerű ellenszegülni neki. Engedelmesen bólintok hát, és motyogok valamit, amit akár igenlésnek is vehet.

– Álljon a zárka közepére, hogy jól lássuk!

A bemélyedés, ahová befészkeltem magam, eddig otthonosnak tűnt: az egyik sarkot helyettesítette ebben a furán kialakított, minden határozott élt, ki- és beszögellést nélkülöző szobában, melynek még a falai sem voltak szokványosak: minden négyzetcentiméterüket puha, ruganyos anyag borította. Most azonban el kell hagynom, és ez csalódottsággal tölt el. A helyiség közepe felé indulok, ám közben – kellemetlen meglepetés! – kiderül számomra, hogy képtelen vagyok határozott mozdulatokra. Lépteim bizonytalanok, tétovák és lassúak, lábaim mintha nem bírnák el testem váratlanul megnövekedett, haszontalan tömegét.

Belém vág, hogy itt fogok összeesni, az odakint várakozók pedig szemtanúi lesznek a bukásomnak. Ettől elszégyellem magam, és haragudni kezdek a kintiekre. Nem, ez nem pontos: gyűlölöm őket, tisztán és világosan érzem, mint talán még soha.

Soha? Miért, hogy volt korábban… ezelőtt?, ötlik fel bennem.

Sem a gondolataimnak, sem kezeimnek-lábaimnak nem találok kapaszkodót, úgyhogy üggyel-bajjal a helyiség közepére navigálom magam, majd terpeszbe állok, és vállmagasságba emelem a karjaimat. Valahogy helyénvalónak tűnik, hogy ezt tegyem.

– Látom, nem ürült ki minden abból a diónyi agyából! – örömködik odakint a hang, majd a leereszkedő, kaján tónust rideg és parancsoló váltja fel: – Forduljon meg!

Nem tudom, meg akarok-e fordulni. Hogy látni akarom-e, amint kinyílik az ajtó, és a hang gazdája, meg még ketten-hárman, vagy akárhányan benyomulnak ide. Azt viszont tudom, hogy nem szeretném, hogy bejöjjenek. Hogy rám zúduljon, elgázoljon, eltiporjon a külvilág, s mindaz, ami vele együtt rám rohan. Éppen ezért az lenne a legjobb, ha most szépen…

– Megfordulni! – reccsen újra a hang, olyan erővel, hogy mielőtt meggondolhatnám, már meg is tettem, amire utasított.  Az ajtó erre felpattan, és – éppen úgy, ahogy vártam – három nagydarab alak jelenik meg a nyílásban. Cölöpszerű lábaikon fehér nadrág, vaskos derekukon széles öv, erőteljes felsőtestükön fehér póló. Arcukon mintha maszkot viselnének – a részvétlenség, s a kötelességszerűen teljesíthető erőszak álarcát.

– Eddig minden rendben – szólal meg a legelöl álló. A hangja kevésbé nyers és lekezelő, mint az iménti, tehát nem ő utasítgatott az ajtón túlról. – Szeretnénk, ha így is maradna, de ez elsősorban magán múlik. Érti?

Nem, nem igazán értem, de nincs időm megtárgyalni magammal a dolgot, mert a beszélő kimérten, jelentőségteljesnek szánt hangon folytatja:

– Maga szerint is minden rendben, ugye? És így is marad, ugye?

Mit felelhetnék? Hogy bár nem tudom megmondani, micsoda, de valami kurvára nincs rendben, különben nem sorakoznának fel velem szemben, mint a zsákmányállat közelségét érző vadászebek, és nem akarnának rávenni, hogy magam mondjam ki a hazugságot?

– Az együttműködését kérjük, semmi többet – jegyzi meg erre a legelöl álló alak. – Mit gondol, számíthatunk rá?

Ostoba egy kérdés, ostoba egy helyzet!

– Persze! – mondom esetlenül, talán még bólintok is hozzá, hogy fokozzam a képtelenséget.

– Remek! – bólint erre a legelöl álló, mire mindhárman megindulnak felém. Aki eddig tartotta velem a kapcsolatot, kétlépésnyire megtorpan előttem – éppen olyan távolságra, hogy ha kinyújtom a karomat, ne érhessem el –; kísérői viszont nemhogy a közelembe jönnek, de meg is érintenek. Egyikük elölről, a másik hátulról motoz meg – gyorsan és alaposan, egyetlen testtájamat sem mellőzve, ellenben teljességgel rám bízva, mihez kezdek az érintéseik nyomán feltörő szégyennel és dühvel.

– Semmi! – jelentik aztán egy-egy szóval, mire a vezetőjük kurtán bólint.

– A jelek szerint csakugyan kész az együttműködésre! – állapítja meg békülékenyen, s a kísérőire pillant. – Uraim…

Ezzel sarkon fordul, és megindul az ajtó felé. Magamtól is követném, de a hátam mögött álló pribék nem hagyja, hogy önként cselekedjek: határozottan megtaszít, míg a másik felzárkózik mellém, a sajátjaival diktálva lépteim ütemét.

Kényszeredett menetünk egykettőre maga mögött hagyja a szobát, és egy éles jobb fordulat után megindul egy folyosón. A kísérő, akik eddig oldalról biztosított, most a hátam mögé húzódik, a maga oldalán ugyanakkora távolságot tart tőlem, mint a másik a sajátján. A felvezető harmadikkal kiegészülve úgy festenek, mint a célszemélyt – vagyis engem, ki mást? – körülfogó, azzal együtt mozgó ék alakzat.

A padlón jobb napokat látott, fekete és fehér járólapok, úgy lehelyezve, hogy sakktáblamintát adjanak ki, a falakon mellmagasságig hámlófélben lévő, okkersárga olajfestés, a mennyezeten világítótestek függeszkednek, mintha csak az életükért tennék – hisz ha lezuhannak onnan, halálra zúzzák magukat a kőlapokon! Így kétségbeesve csimpaszkodnak, bízva, hogy kitart az erejük, s rémületükben maguk alá csurgatva zavarossárga, poshadtmeleg fényüket.

Sejtelmem sincs, hová tartunk, annyi azonban világos, hogy szobám békéjének feldúlása csak a bevezetés volt, ráhangolás az előttem álló eseményre, amely ott fog megtörténni, ahová kísérnek.

Akarom én ezt?

Megtorpannék, kérdeznék, de mielőtt bármelyiket is megtehetném, a jobb felől mögöttem haladó kísérőm – mintha csak megérezte volna, mire készülök – megmarkolja a vállamat, és megjegyzi:

– Nyugalom. Nem lesz baj.

Most szólalt meg először, amióta a másik kettővel eljött értem, de eddig az ő hangját találom a legkellemesebbnek – a másik kettőnél valamivel kevesebb érzéketlenség szorult bele. Ekkor a magam számára is váratlan fejlemény történik: kurtán felkacagok.

– Mi az? – kérdezi erre.

– Semmi – felelem –, csak eszembe jutott, hogy úgy vonulunk itt, ahogy azt Johnny Cash megénekelte a 25 Minutes to Go című dalban.

– Johnny Cash? – A kísérőmnek derengeni kezd valami. – Aki a One-t, meg a Hurt-öt is énekli?

– Igen, de egyik sem a saját dala: a One eredetileg az U2-é volt, a Hurt meg a Nine Inch Nails nevű együttes frontemberéé, Trent Reznoré.

– Nahát. Nem is tudtam.

– A 25 Minutes to Go – folytatom anélkül, hogy megfordulnék, ám szavaimat a hátam mögé címezve egy halálraítélt utolsó óráinak eseményeit sűríti huszonöt rövid versszakba(1). Mindegyik közli, hogy a főszereplőnek mennyi ideje van még, mielőtt végig kell haladnia a halálsoron addig a teremig, ahol végrehajtják a kivégzését. Az első végén még huszonöt perce van hátra, a másodikén már csak huszonnégy… végül három, kettő és egy… E következetes visszaszámlálás fájdalmas élességgel mutat rá az idő tűnékeny voltára, és persze arra, mennyire értékesek az utolsó másodpercek is. Az utolsó sor már csak egy artikulálatlan, keserű üvöltés: and here I go-o-o-o-o-o-o-o-o-o! Igazából emiatt jutott eszembe az egész!

Néhány másodpercig csend van, csak a lépteink koppannak a kövön, csak a sakktábla mezői futnak egykedvűen a lábaink alatt. Aztán beszélgetőtársam megszólal:

– Nem a kivégzésére visszük! Hogy gondolhat ilyet? – teszi hozzá, árnyalatnyi rosszallással.

Éppen rávágnám, hogy egyáltalán nem tudom, mit kéne gondolnom, amikor a bal kéz felől haladó fehérruhás felcsattan:

– Nem csevegünk a fogvatartottal!

Ezt a hangot ismerem – túlságosan erős megvetés és lekezelés árad belőle, hogy eltéveszthessem: ez utasítgatott olyan fensőbbségesen az ajtón túlról. De a felismerés bizonyosságát elnyomja egy újabb bizonytalansága: Minek nevezett az előbb?

– Hé, várjanak! Hogyhogy…? – próbálkoznék, de izgatottságomban megtorpanok, és meg is fordulnék, mire azon nyomban kapok egy ütést a nyakamra. Fehér villanás csap fel a szemeim előtt, kioltva a folyosó képét, és sorjázni kezdenek az utasítások:

– Nem beszél, nem forgolódik, nem áll meg!

Mire kitisztul a látásom, jónéhány lépést megtettünk már. A sakktábla önérzetében bántva mered rám a talpaim alól, mintha csak emlékeztetne rá, hogy ha magamtól nem tudom, hogy az adott helyzetben mi volna a helyes lépéskombináció, hát ő igazán nem árulhatja el nekem.

Elszántságot gyűjtök, és – felkészülve rá, hogy újabb fenyítést kapok érte – már épp azon vagyok, hogy megkérdezem, mégis, mi a francért nevezett az előbb fogvatartottnak, és mi ez az egész erőltetett, humortalan bohózat körülöttem, amikor a menet vezetője felemeli a kezét, és – anélkül, hogy feléjük fordulna – odaveti a kísérőimnek:

– Ne mással foglalkozzanak!

Mire azok, ha lehet, még szorosabban körülfognak, s én megérzem, mi tölti ki a bensőjüket: balsejtelemmel elegyes, feszült várakozás, amely kicsap a pórusaikon, és rám is fröccsen belőle. Arra számítanak, hogy valami váratlan, s számukra ugyancsak kellemetlen történik… de miért éppen itt és most?, ötlik fel bennem.

Amennyire a tempó lassítása és alakzat megbontása nélkül tehetem, körülnézek. A folyosó képe jobb kéz felől változatlan – a hámló okkersárgával fedett fal úgy néz el mellettem, mintha egyszerre untatná és feszélyezné az érdeklődésem –, ám jobb kéz felől egy ajtó bontja meg az egybefüggő felületet. Nem vaskos és masszív fémalkalmatosság, szemmagasságban rostéllyal elzárható kémlelőnyílással, kilincs helyett mindössze egyetlen, a külső oldalon elhelyezett vasgömbbel – vagyis nem olyan, mint ami a szobámat rejti, és számos hozzá hasonló szobát, amelyek előtt elhaladtunk idefele jövet. Nem, ez közönséges faajtó, lenyomható kilinccsel – ez volna kísérőim nyugtalanságának, készültségi szint-emelkedésének okozója?

Kedvem támad kinyújtani a kezem, és benyitni, hogy lássam, mi van mögötte, de tudom, hogy kivitelezhetetlen volna. Be kell érnem annyival, hogy amikor eléje érünk, a tilalom ellenére elfordítom a fejem, és sebtében szemügyre veszem. Azon túl, hogy szabálytalan kézírással – s ki tudja, milyen eszközzel – két számot karcoltak-mélyítettek belé, nem tudok egyebet megállapítani róla: már magunk mögött is hagyjuk, s a fehérruhások feszültsége felenged.

Csakugyan két nullát láttam? Vagy más, nehezebben kivehető számjegyek voltak?, tűnődöm, de mielőtt választ kaphatnék, újabb forduló következik, s a folyosót váratlanul elönti a természetes fény. A bal oldalon előtűnő, széles üvegfalon át érkezik, míg a szemközti oldalon, jobb kéz felé újabb ajtó mutatja magát – fekete műbőrrel párnázott, tekintélyt sugárzó bejárat.

Megérkeztünk! Ez kellemesnek éppen nem nevezhető, röpke sétánk célpontja!, döbbenek rá, s hirtelen akkora nyugtalanság fog el, amekkorát talán még a kísérőimnek sem kellett leküzdeniük az imént.

 

 

 

(1)           A 25 Minutes to Go c. szám – dalszöveggel együtt – elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=-XAMrbcAMXs

 

Szóljon hozzá