A gyilkos és a hó

A gyilkos és a hó

Messze fönt, az örökké hósapkás hegyek között, van egy börtön, ahová a legsúlyosabb bűnök elkövetőit száműzik. Mondhatnánk, olyan ez, mint egy erődítés, magas, sima betonfalakkal, a tetejükön meg kócos szögesdrót frizurával, ám ez a romantikus börtönmesék elcsent illusztrációja lenne. Ez a hely olyan, mint valami luxushotel. Az ablakok tágasak és nincs rajtuk rács, azt ajtók meg fotocellával nyílnak és rajtuk sincs rács. Az őrök is inkább hasonlítanak szállodai londinerekre, mint hagyományos értelemben vett smasszerekre, de kint, az épületkomplexum előtt azért ott látható a katonai támaszpontokra jellemző Check Point. Ezt meghaladni már szinte lehetetlenség, akinek pedig mégis sikerül, százhetven kilométer gyalogút vár rá, és mert a keskeny aszfaltsávról lehetetlen letérni, csak egy telefon kell ahhoz, hogy a megerőltető túra végén a rendőrök tárt karokkal fogadják a szökevényt.

Nem is lógott meg innen soha, senki, pedig a nagy kényelem és a 21. századi vívmányok – internet, videojátékok, 4K-s tévékészülékek – ellenére ez a hely maga a pokol. Meg lehet zavarodni a nagy csöndben, békességben. Azok az elvetemült gazemberek, akik korábbi életükben az urbánus élet sodorvonalát követték, és hozzá voltak szokva a közlekedés meg az ezerféle műszaki berendezés lármájához, itt sorra megőrülnek, és maguk elé révedő nyomoroncokká válnak.

Azt mondják, aki megtudja, hogy ide zsuppolják, inkább iszik apróra tört zsilettpengét vagy lenyeli a fogkeféjét keresztben, mert azt az életformát, amit a hósapkás hegyek között rákényszerítenek – hogy egy All Inclusive hotelben bírjon ki éveket, vagy akár évtizedeket –, nem lehet ép ésszel elviselni.

Egyetlen kivétel akadt ebben a szánalmas társaságban, az a figura, akit a társai nemes egyszerűséggel A gyilkosnak neveztek. Nem mintha egyedüli képviselője lett volna ennek a műfajnak, hanem mert gyilkosabb volt minden más, hogy úgy mondjuk: átlagos gyilkosnál. Nem ebben az országban látta meg a napvilágot, hanem messze, keleten, és ott is képezte ki magát autodidakta módon arra a hivatásra, amely iránt elkötelezte magát. Ölt, rabolt és fosztogatott, abban a hitben élve, hogy amit tesz, az semmivel sem alantasabb, mint mondjuk: sarut foltozni vagy tevét csutakolni, és hogy ha jár is ezért büntetés, abban neki sosem lehet része. Teljesen szokványos és dőre volt ez az okoskodás, mert ahogy az lenni szokott, szintén zenész, azaz gyilkos társai egymás után kerültek rendőrkézre, majd pedig bitófára azokon a poros, sehová sem vezető utakon, amelyeken nyakát behúzva poroszkál a kivégzettek látványától megszeppent lakosság.

A gyilkos egy napon észrevette, hogy a rendőrök már hallótávolságon belül vannak – egy kocsmában ült, és kihallgatta, hogy a kármentő másik oldalán az egyenruhások éppen az ő elfogásának mikéntjét taglalják –, ezért menekülőre fogta. Sok országon átküzdve magát végül eljutott ebbe a dúsgazdag európai államba, ahol a magas hegyek órákig képesek visszhangozni a közéjük préselődő kiáltást. A gyilkos itt már óvatosabban ölt, de kegyetlenebbül. Áldozatait a rá jellemző, és védjegyének mondható módon megbecstelenítette, megcsonkította és még olyasmiket is művelt velük, amit szavakkal lehetetlenség kifejezni. Habár az itteni rendőrség csak papneveldének tűnt ahhoz a fegyveres testülethez képest, amely a szülőföldjéről elüldözte, mégis becserkészték, és el is fogták őt, az akkor már első számú közellenséget.

A gyilkos addigra már bele is fáradt az öldöklésbe, ám ebben a szakmában nem létezik nyugdíj, és az is igaz, hogy ha valaki egész életében csak fojtogatott meg belezett, nem mehet el például autó összeszerelőnek egy sportkocsikat gyártó üzembe. Nem mellékes viszont, hogy ez a civilizált ország, ahová betelepült, nem ismerte a halálbüntetés fogalmát. Börtönei azokhoz a dohos, patkányürülékes lepratelepekhez képest, amelyekben A gyilkos szülőföldjén elkapott bűnösök oszladoztak, nem csak képletesen, hanem valóságosan is csúcskategóriás hoteleknek számítottak. És akkor még egyetlen szót sem szóltunk az élelmezésről, pedig A gyilkosnak ez volt a gyengéje. Világ életében utálta a kecskehús variációiból gyártott fogásokat, és imádta ennek az országnak a konyháját. Majd elalélt a gyönyörtől, ha friss, illatos fondü került az asztalára, nem beszélve a helyi jellegű fejes salátáról meg a melléjük szervírozott sajtokról. Emmental, Gruyére, Vacherin – olyanok voltak neki, mint a három grácia. Legszívesebben mind a hármat feleségül vette volna, ha ez lehetséges, és nem ütközik jogi meg etikai akadályokba. Könny szökött a szemébe a Raclettétől, meg a röstlitől, és még sorolhatnánk.

A számítása a lehető legmesszebbmenőkig beigazolódott: letartóztatták, elítélték, és mint különösen veszélyes bűnözőt, abba a megközelíthetetlen, rettegett börtönbe csukták, amelytől minden önérzetes rab karján fölállt a szőr. A szülőhazája ugyan kérte a kiadatását, de mert ott fellógatták volna, ez a nemes és kulturált ország a beadványt elutasította. Így került A gyilkos abba az All Inclusive hotelbe, ahol egyes egyedül ő volt mentes a depressziótól és mondhatni ő élvezte maradéktalanul az állami nyugdíj eme különleges és nagyvonalú formáját.

A lelki nyugalom és a megbékélés egyfajta átszellemült állapotot teremtett körülötte, amelyet még magasabb spirituális szintre emelt az a körülmény, hogy ott, fent a hegyek között az év kilenc hónapjában zord hideg volt, és a hegyekről sosem olvadt le a hó. A gyilkos imádta a havat. Azokra a fiatal bárányokra emlékeztette, amelyeken kölyök korában a vérkiontás tudományát gyakorolta. Nosztalgiázva nézegette a szinte atyáskodóan fölébe hajló ormokat, a téli hónapokban pedig – amelyek szeptembertől májusig kitartottak – nagy, boldog sétákat tett a börtön behavazott udvarán. Különösen az tetszett neki, ha méteres, vagy ennél is több hó esett, mert akkor olyan sikátorokat és járatokat taposhatott az épületek között, mint amilyenek szülővárosának rommá lőtt, lebombázott és aláaknázott utcái voltak. Ezek a hóból képződött labirintusok még tovább emelték amúgy is magasan szárnyaló jókedvét.

Azon a végzetes napon, amikor minden a visszájára fordult, már a negyedik telet töltötte ebben az illuzórikusan bezárt világban, ám a korábbiakhoz képest ebben az évben rekordmennyiségű hó esett. Az állandó lavinaveszély miatt még az a csekély szökési lehetőség is elszállt, ami addig megmaradt, így az őrök sem strázsáltak már a Check Pointnál, hanem a börtön halljában kártyáztak ötfrankos alapon. Az őrizetesek nagy része átaludta a napot, éjjel pedig, amikor a holdfény kékbe borította a tájat, fakó kísértetekként álltak az ablak előtt, és tágra meredt szemmel bámultak ki a semmibe.

Csupán a gyilkost kerített hatalmába egyfajta gyerekes izgalom. Örömtől repesve figyelte, ahogy a csúcsíves tetőkön egyre vastagabbra hízik a hóréteg, aminek következtében az egész börtönkomplexum olyan lett, mint a habpuszedli. Egyre nőtt, magasodott ez a háztetőkön lévő süveg, ami a helyismerettel rendelkezőket annyira riasztotta, hogy az ereszek, házfalak közelébe sem merészkedtek. Az udvarra sem járt ki senki, csak A gyilkos. Miközben labirintusának járatait mélyítette, szinte erotikus élvezettel hagyta, hogy a hópihék végigcirógassák a sok kegyetlenségtől megkérgesült ábrázatát. Sosem állt hozzá közel az érzelgősség, vagy a vallásosság, de most, mintha a Jóisten lépett volna vele kapcsolatba: ideszállította neki ezt a rengeteg fehérséget, hogy megfürödve megtisztuljon benne, és köztiszteletben álló bölcsként emelkedjen minden földi hívságok fölé.

Amikor erre a fölismerésre eljutott, vett egy nagy levegőt és teli tüdőből elüvöltötte magát. A külső, avatatlan fül számára egy ez artikulálatlan állathang lehetett, mert A gyilkos szinte nem is tudott beszélni, de a Jóisten úgy látszik, megértette a neki szánt üzenetet, mert a hang hatására megoldotta azt a láthatatlan béklyót, ami a több tonnányi havat a meredek háztetőn megtartotta, és a súlyos, bár könnyűnek látszó görgeteg pörölyként zúdult az alant sétálgatóra.

A gyilkos megfagyott, de még ebben az állapotában is mosolygó tetemét csak tavasszal, az olvadás után fedezték föl az illetékesek. Most spirituszba helyezve ékesíti a létesítmény auláját.

 

(Szvétics Hubenár fordítása)

3 Megjegyzés ehhez a témához: "A gyilkos és a hó"

  1. Névtelen   2019-02-16 at 10:49

    Lüezim Shipendi remek író.

    Válasz
  2. MS   2019-02-07 at 11:04

    🙂

    Válasz
  3. démosz   2019-02-07 at 09:57

    Ez a hang csaknem teljesen hiányzik a mai magyar prózairodalomból, pedig jelentős hagyományokkal rendelkezünk. Gondolok itt Heltaira vagy Karinthyra. Gyanítom, hogy az álnév mögött Majoros rejtőzik. 🙂

    Válasz

Szóljon hozzá