A horizont mögött

2015-07-15
464 olvasó

Ma teljesen átlagos nap van itt Közép-Európában, a szokásos forgatókönyvekkel, és mert ezektől függ a megélhetésünk, nem nagyon foglalkozunk azzal a történelmi ténnyel, hogy ezekben az órákban zajlott le az emberiség minden bizonnyal legutolsó fölfedezése. Azt nyilván mindenki tudja, hogy a New Horizons űrszonda a mi időszámításunk szerint 2 óra 55 perckor elsuhant a Plútó mellett, és bár jelen pillanatban még nem tudni, sikerült-e nagyfelbontású felvételeket készítenie a törpebolygóról, a korábban hazaküldött fotói egyértelműen bizonyítják, hogy az ember által megismert világ határa 7,5 milliárd kilométerre tágult.

Ez pedig rengeteg okot ad a vidámságra, mert hát nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy olyan korban éltek, amikor az örökké kutató, kíváncsiskodó ember eljutott a mezsgyekaróig. Nagy magabiztossággal merem kijelenteni – ha nem így lesz, utólag nyugodtan koppintsanak az orromra –, hogy ennél nincs tovább: ameddig ember él a földön, a Plútónál messzebbről nem kap képszerűen megtekinthető jelzéseket. Mámorítóan jó érzés, hogy nem iparkodtunk meghalni, mielőtt ez az esemény bekövetkezhetett, így mindazok, akik csak egy perccel is lekéstek erről, átkerülve a normális értelemben vett nemlét bugyraiba, nemes egyszerűséggel lemaradtak valami nagyszerűről, amit a mennyországban ücsörögve is csak bánhatnak.

Az a röhej ebben az egészben, hogy mindeközben itt, a földön, a saját pitiáner nyűgeivel foglalkozó ember képtelen elvonatkozni azoktól a földhöz ragadt témáktól, amelyekkel kitartóan gyötri magát. Nincs például külön ülésnap a Parlamentben, vagy rendkívüli adásmegszakítás a tévében, bár én azzal is beérném, ha erre az egy napra a háborúban álló felek letennék a fegyvert. De ez csak egy idealista lózung: ugyan miért hagyná abba az ember önmaga pusztítását egy ilyen elvont valamiért, aminek semmilyen közvetlen hatással sincs az életére? Még akkor sem változtatnánk az életvitelünkön, ha a Plútóról küldött képeken kristálytisztán kivehetőek lennének egy idegen civilizáció építményei. A mi életünkben ez volt az egyetlen alkalom arra, hogy közel férkőzzünk ehhez a jeges világhoz, úgyhogy lehet ott bármi, mitőlünk ott is maradt.

Az emberiség tehát nincs különösebben meghatódva a New Horizons teljesítményétől, amiben az is közrejátszik, hogy annak idején a holdutazás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Akkor azt hittük, a tudomány és a technika meg fogja váltani a világot, az ember pedig záros határidőn belül le fogja győzni a természetet. Senki sem hitte, hogy az évezred végéig nem tesszük rá lábunkat a Marsra, a 2010-es évek közepére pedig nem repülünk el legalább az Alfa Centaurig, hogy annak rendje-módja szerint gyarmatosíthassuk. Ez az egész valahogy félrecsúszott. Kiderült például, hogy mindennek ára van: a kényelmes életnek éppen úgy, mint az egyre precízebb, mélyre hatóbb ismeretszerzésnek. A tudomány ma már olyan helyzetben van, mint a hókotró, amikor a friss, tapadós havat kell odébbtolnia: eleinte még vígan meg a masina, de ahogy magasodik előtte a réteg – jelen esetben az ismeretanyag –, úgy válik egyre komolyabb akadállyá minden egyes centiméter.

Szomorkás tény viszont, hogy a New Horizons most már a sötét és céltalan semmiben száguld. Lemondtunk róla, és hamarosan el is felejtjük, pedig mi már régen nem leszünk sehol, de ő még mindig támadja majd a messzeséget. Végül talán a Mindenható fogja a két ujja közé csippentve megvizsgálni, és ahogy mi a tengerből előkerülő kagylóhéjakat, megcsodálni a bonyolultságát. Lehet, hogy arra is kedvet kap miatta, hogy újrakezdje ezt az egészet velünk, élőlényekkel, emberekkel. Ebből a nézőpontból a New Horizons küldetése talán nem is annyira hiábavaló.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL