Dublin elillanó napsütése

Írországi és egyéb impressziók – 6. rész

Dublin elillanó napsütése

Shane MacGowan, a Pogues énekese – életmódjával és küllemével az angolok szemében méltán testesíti meg az ír taplót – egy neten keringő videón erős alkoholos befolyásoltság alatt ír népballadát gajdorászik egy bárban. Eleinte rá se bagózik senki, de a lárma pillanatok alatt elcsöndesül, és MacGowan légyzümmögés nótázása úgy árad szét az ivóban, ahogy a Paddy whiskey a vastag falú pohárban.

A Dublinból jól felkészült külföldi így képzeli el a város messze földön híres zenei életét: néhány fazon csak így, spontánul rázendít valamilyen gael nótára, és már jön is a varázslat. Nem baj, hogy a dalokat képtelenség megérteni, a spiritualitásban van a lényeg. Mámorral tölt el bennünket a gondolat, hogy James Joyce városában vagyunk, és a nyakunkban himbálózó fényképezőgépet leszámítva nem is lógunk ki nagyon a helyiek közül.

Ez az elképzelésünk a Dublini kocsmahangulatról, és a számos egyéb műfajba átszivárgott, azokat megtermékenyítő ír zenéről, de amikor nekilódulunk, hogy mindezt meg is keressük, már az első belvárosi pubban rádöbbenünk, hogy a szétivott, szétdrogozott agyú Shane MacGowan csak egyszer énekelt mobilvideóra.

d1

Dublin egyébként szőröstől-bőröstől megtestesíti azt a bizonyos liberális várost, amelyről Budapest vonatkozásában egy korábbi polgármestere ábrándozgatott. És hogy ez nem csak egy odabiggyesztett matrica, arról az Írországban nemrég zajlott belpolitikai események is tanúskodnak.

Az utazásom előtt egy cimborám azzal próbált heccelni, hogy vigyázzak, nehogy belegabalyodjak az ír melegházasság intézmények hálójába. Arra a felkapott és jó alaposan megszellőztetett hírre célzott, hogy a bigottan katolikus írek nemrég népszavazás útján áldásukat adták az azonos neműek közötti frigykötésre. A látszólagos ellentmondásra liberális Dublin szolgáltatja a magyarázatot: mivel itt él az írek több mint egyharmada, ez a felszabadult, sokszínű – és valljuk be igen színes közösség – döntő többséget alakíthatott ki a népszavazáshoz minden bizonnyal közömbösen viszonyuló vidékiekkel szemben.

Az ír főváros egyébként nem a természeti szépségeivel gyönyörködtet. Nincsenek körülötte magas hegyek, a tengeri kikötője pedig olyan messze esik a belvárostól, hogy látnivalóként nem is jöhet számításba. Dublin varázsát a pezsgő kocsmaélet, az ír kedélyesség és nem utolsó sorban a turisták öngerjesztő áradata okozza. Aki idelátogat és már a megcsömörlés szintjéig jutott a pubok felkeresésében, valószínűleg megnézi a Trinity College-ban kiállított ír-kelta őskódexet, a Book of Kells nevű nemzeti kincset. Óriási körülötte a felhajtás, de aki figyel, észreveszi, hogy a kiállított példány nem lehet eredeti.

Az ilyen kincseket a világon mindenütt beriasztózott páncéltermekben őrzik, mint ahogy mi is az Ómagyar Mária-siralom eredetijét, amelyet utoljára II. János Pál pápa vehetett a kezébe. A Trinity College-ban mutogatott kincs eredetisége már amiatt is kérdéses, hogy csak egy videózást tiltó teremőr vigyázza. A fáma szerint 800 körül készítették, ám ehhez képest olyan élénkek a színei, mintha csak tegnap pemzlizték volna rá arra a marhabőrre, amelynek gazdája a múlt héten még vidáman legelészett.

d6

Ha ráununk a zajos belvárosra, kellemes kikapcsolódási lehetőséget kínál a Phoenix Park, amely Dublin legnagyobb egybefüggő zöld területe. Az ösvényeket járva térdig koptathatjuk a lábunkat, miközben a krikettezőket, lovaspólózókat vagy a füvön heverészgető, itt is nagy számban jelenlévő migránsokat nézegetjük.

A pubokból kiszűrődő nótázás idáig nem hallatszódik el, és mintha az utcai zenészek is szentségtörésnek tartanák megtörni ezt a csendet. Az ő terepük a belváros, a Liffey folyócskát övező utcák szövevénye, amely rikítóan tarka hátteret képez a javarészt hatvanas-hetvenes évekből átmenekített slágerzenének. A Grafton Streeten – ez Dublin legszélesebb sétálóutcája – azért belebotlottunk egy valódi kuriózumba is: a különleges tehetségű művész tekintélyes csődületet vont maga köré gitárra, énekre és óriástülkökre alapozott neoavantgárd produkciójával.

d3

A Temple Bar által fémjelzett Fleet Streeten ez a műfaj már nem nagyon élne meg, mivel a bárlátogatók többsége a zenében ugyanazt a felhozatalt óhajtja, amellyel Norvégiától Új-Zélandig kiszolgálják. Beatles, Rolling Stones, Creedence és Johnny Cash számok keverednek az utcákon és a pubokban, tökéletesen feledtetve az imént emlegetett Shane MacGowan illúziót.

Dublin egyik fő érdekessége, és fényképezni való látványossága az utcákat színes, fantáziadús tapétaként beborító kisboltok egybefüggő láncolata. Valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán ezeket a tekintélyes kort befutott üzleteket nem tiporta el a globalizáció, pedig itt sincs hiány szupermarketekben. A szó hagyományos értelmében vett plázát, amely vákuumként szívja fel maga körül a népet, nem találtunk. A többszintes áruházak többnyire homogén kereskedelmi létesítmények, csak ritkán ötvöződnek a vendéglátás és a szórakozatás orgánumaival.

Az idő rövidsége miatt nem sikerült kinyomozni, mi ennek az oka. Lehet, hogy a brit alapokon nyugvó ír hagyománytisztelet, lehet, hogy a mifelénk megszokottól eltérő kereskedelmi szokások, lehet, hogy valami városkép-védelemmel egybefüggő törvény, vagy csak az írekre jellemző igényesség és tartás, nem tudom. Tény, hogy Dublinban már az is spirituális élmény, ha csak végigsétálunk az utcákon, és mint a múzeumban kiaggatott műalkotásokat nézegetjük az elképesztő változatosságot, ötletességet és találékonyságot felvonultató homlokzatokat.

d7

A fáma úgy tartja, hogy ha Dublin elpusztulna, az Ulysses alapján tökéletesen helyre lehetne állítani. A város ebből nem mégsem épít magának pénztermő gépet, már úgy értve, hogy nem tuningolja föl az egekig a Joyce-kultuszt – ahogy például Watervill Chaplinét –, viszont az Ulyssesre utaló főbb pontokon a járdán réztáblák jelzik az írói képzelet és a valóság kapcsolódását. Rengeteg idő kellene – talán hetekben, hónapokban kéne mérni – hogy az Ulyssest teljesen rekonstruálva, a mű időrendiségében fedezzük föl a várost, mert az mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Túl nagy a csábítás, hogy letérjünk a fikció csapásvonaláról, és a mának, a jelen valóságnak éljünk.

Különösen meleg nyárvégi napokon van így, mert ilyenkor húsz fok fölé is felemelkedik a hőmérséklet, kellemes sétafikálást biztosítva a Liffey parti deszkákon, majd pedig át a Ha’penny Bridge-on, hogy a Westmoreland Streetről a Werburgh Streetre rátérve megközelíthessük a Szent Patrick katedrálist, egész Írország legnagyobb és legnevezetesebb templomát.

Ha nem feledkezünk meg arról, hogy az írek csupán 1920-ban nyerték vissza a függetlenségüket, nincs semmi csodálkozni való azon, hogy a templom elsősorban angol történelmi emlékeket őriz. Egyebek mellett itt áll III. Vilmos király karosszéke is, amelyet az 1690-es győztesen megvívott Boyne-i csata után toltak a feneke alá. Aki pedig irodalmi vonatkozású különlegességre vágyik, lefényképezheti Jonathan Swift nyugvóhelyét. A Gulliver-történetek szerzője ugyanis életének egy szerencsésebb szakaszában éppen itt volt főesperes.

d5

A dublini csatangolás szinte kötelezően a Guinness sörgyár látogatóközpontjában ér véget, vagy ha nem is teljesen, a fekete nedű fogyasztásának hosszabb-rövidebb időszaka után itt tehetjük ki a pontot. Utána, ha van még kedvünk, fordulhatunk egyet az O’Connell Street-en, hogy lefényképezzük Dublin jelképét, a 121 méter magas Tűt (The Spire), már ha belefér a gép látószögébe, mert ha nem, ott van pár lépésnyire James Joyce szobra, kicsit távolabb pedig a Madigan. Keresve sem lehetne pompásabb helyet találni egy Írországot búcsúztató, selymesen hűvös Guinness elfogyasztására.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.