Olvastam valahol, hogy egy pszichológus Szolzsenyicin kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját ajánlja azoknak a pácienseinek, akik depressziós panaszokkal térnek be hozzá. Ez a könyv egy szibériai kényszermunkatábor egyetlen napját beszéli el, bizonyos Ivan Gyenyiszovics nevű fogoly szemszögéből, és hátborzongatóan félelmetes krónikáját adja annak a totális kiszolgáltatottságnak, ami a sztálini idők lágereire volt jellemző. Nekem hál’ istennek, elég korán a kezembe akadt ez a remekmű – középiskolás voltam, amikor elolvastam –, így idejekorán megköszönhettem a sorsomnak azt, hogy szabadon mozoghatok a világban, és ha valamilyen mondanivalóm támad, minden különösebb macera nélkül leírhatom. Később ez az érzés megfakult, ami teljesen normális, de a kilencvenes évek elején összeraktam magamban egy cudar vesekövet, aminek következtében egy hétig fetrengtem a János Kórházban olyan fájdalmakkal, hogy néha el is ájultam tőle. Amikor ezt a kövemet végül kivették, és fájdalmak nélkül kiléphettem a János Kórház előtti zsúfolt és piszkos térre, az édenkert szépségét láttam magam előtt.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert találtam egy filmet, ami nemcsak kiegészíti, hanem teljessé is teszi ezt a depresszióellenes terápiát. Julian Schnabel Szkafander és Pillangó című mozijáról van szó, ami díjak és jelölések egész özönét tudhatja maga mögött (2008 BAFTA-díj, 2007 Cannes legjobb rendező, legjobb operatőr, 2008 Golden Globe legjobb rendező, legjobb idegen nyelvű film, és egy csomó Oscar jelölés), és ez akkor is kíváncsiságot gerjeszt, ha a cím egy kicsit viccesnek, mi több ügyetlennek tűnik. Ám egy kis internetes utánjárással kideríthető, hogy a film Jean-Dominique Bauby, a francia Elle magazin főszerkesztőjének igaz történetét dolgozza fel. Bauby negyvenhárom évesen agyvérzést kapott, és amikor magához tért, kiderült, hogy csak a bal szemét tudja mozgatni. Az állapotának javulására sem volt semmi remény, és tán sosem válik ebből a történetből mozifilm, ha a beteg szerkesztővel nem foglalkoznak olyan lelkes és elhivatott fizikoterapeuták, akik egy ötletes módszerrel kommunikálni is megtanították. A beszélgetés úgy zajlott, hogy a terapeutahölgy sorolta az ábécét, és amikor a közölni kívánt szó első betűjéhez ért, Bauby pislogott egyet. Ekkor a hölgy újra kezdte a felsorolást és a következő betűnél Bauby megint pislogott. Ezzel a keservesen lassú, de mégis működő eljárással diktálta le a film címével azonos Szkafander és pillangó című könyvét a test csapdájába szorult lélekről.

Az elején említettem, hogy a film operatőre (Janus Kaminski) 2007-ben Cannes legjobbja volt, és bár a maga mögé utasított konkurensek munkáit nem láttam, ki merem jelenteni, hogy megérdemelte a díjat. Hamarjában nem is tudnám megmondani, mikor láttam ennyire igényesen és eredetien fényképezett mozit.  A forgatókönyvíró Ronald Harwood szubjektív plános megoldásban gondolkodott, ami ugyebár az a beállítás, amikor a felvevőgép valamelyik színész nézőpontjából követi az eseményeket. Ezzel a módszerrel a nézelődőknek olyan érzésük lesz, mintha belecsöppentek volna a dolgok sűrűjébe, és ez nagyban fokozza a történések drámaiságát. Ha például valakit megütnek a vásznon, és mi ezt oldalról nézzük, az agresszió közel sem tűnik annyira izgalmasnak, mintha a támadó a mi arcunkba vágna (aki látta Prus A fáraójának filmadaptációját, és emlékszik arra a jelenetre, amikor az egyiptomi sereg megindul az ellenség felé, és a roham végén egy barbár agyonüti a hadsereg tagjaként lihegő, botladozó kamerát,  tudja, mire gondolok). Bauby helyzetében ez a fenyegetés fordított előjellel működik: azzal, hogy időnként az ő szemén keresztül látjuk a világot, olyan érzésünk támad, mintha búvárszkafanderbe zárva, mi is magatehetetlenül lebegnénk.

A történethez az is hozzátartozik, hogy a lebénult főszerkesztő alig tíz nappal élte túl a könyve megjelenését, és ez olyan befejezés, amit várni lehetett. Az is bizonyos, hogy mi, nézők, a vetítés végén hirtelenül áldani kezdjük a szerencsénket, hogy föl tudtunk állni a székből, és erőlködés nélkül is beszédbe elegyedhettünk a mellettünk lépkedővel. De ez az érzés csak egy pillanatig tart, mert rögtön utána előjön, hogy a 42 éves, jó kiállású Jean-Dominique Bauby sem érzett semmilyen tragédiára utaló előjelet. Telis-tele volt az élete halaszthatatlanul fontos feladatokkal, aztán jött egy pillanat, és kiderült, hogy ez mind megszűnhet néhány szívdobbanásnyi idő alatt. Ehhez pedig már végképp nincs hozzáfűznivalóm. Inkább nézzék meg a filmet.

ÉRTÉKELÉS:

Szkafander és pillangó (Le Scaphandre et le papillon) színes feliratos francia-amerikai életrajzi dráma, 112 perc, 2007
rendező: Julian Schnabel, író: Jean-Dominique Bauby, forgatókönyvíró: Ronald Harwood, operatőr: Janusz Kaminski
szereplők: Mathieu Amalric (Jean-Dominique Bauby), Emmanuelle Seigner (Céline), Marie-Josée Croze (Henriette Durand), Max von Sydow (Papinou), Patrick Chesnais (Dr. Lepage), Anne Consigny (Claude), Marina Hands (Joséphine)