Az utóbbi időben gyanakvó lett az ember. Mielőtt mozifilmet választ, alaposan meggondolja, hogy mire ad ki másodmagával 2900 Ft-ot, mire szán az életéből 123 percet. A port.hu filmismertetője mindig így zárul: Kinek nem ajánlja a filmet? Jelen esetben: „Aki nem bírja elviselni az amerikai és a magyar lehetőségek között feszülő elkeserítő különbséget.” Gondoltam, én elviselem, mást sem teszek egész életemben. És mégsem viseltem el.

A rendező-forgatókönyvíró (Nora Ephron) két valós történetet futtat egymással párhuzamosan, ami a filmművészetben a meleg víz felfedezésével azonos. Maga a motívum sem újszerű: két nő, fél évszázadnyi eltéréssel ugyanabban valósítja meg és teljesíti ki önmagát: a főzésben. Mindketten Amerika kulináris ikonjaivá váltak, olyannyira, hogy a híresebbik (Julia Child) Szakácsbibliája a 60-as évek eleje óta minden amerikai konyhában megtalálható, televíziós műsorai legendásak.

Julia jó humorú, szeretetre méltó, zsiráfszerűen magas és harsány alakját Meryl Streep jeleníti meg, zseniálisan egyensúlyozva a hitelesség és a karikatúra között. A középkorú, unatkozó, szépasszonynak legkevésbé sem mondható nő a férje (Stanley Tucci) oldalán bejárja a fél világot, majd az 50-es évek Párizsában döbben rá arra, hogy enni és főzni szeret a legjobban, és a francia konyha titkaiba szeretné bevezetni hamburgerzabáló honfitársait.

Sokkal ismerősebb karakter a harmincéves New York-i Julie Powell (Amy Adams), aki 40 évvel a sikerkönyv megjelenése után úgy dönt, hogy 365 nap alatt megfőzi Julia 524 recepjét, és azt napi blogbejegyzéseivel a világhálóra röpteti.

Ismerősebb, mert hasonló konyhája van, mint nekünk, hasonlóan hisztizik a férjével, elégedetlen a munkájával, gasztroblogjait is egyfajta önmegvalósító menekülésként írja, azt keresi, amit a globalizált világ hasonló korú nőjei. Talán az nem tipikus, hogy neki is van férje, akinek ráadásul teli a hócipője ezzel a „soka kaja, kevés a szex” projekttel.

Végül is mindkét nő – hosszúra nyújtott kezdeti nehézségek után – elképesztő sikert arat, a tenyerükből eszi a kendermagot az amerikai média, pénz, paripa, fegyver, hírnév, dicsőség, hepiend.

Hogy miért nem viseltem el az amerikai és a magyar lehetőségek közötti elkeserítő különbséget? Épp ellenkező előjellel, mint ahogy a filmről lebeszélő értette. Majd megütött a guta, hogy mi magyarok mekkora lehetőséget szalasztottunk el megint. Engedtük, hogy mások nyúljanak le egy kézenfekvő ötletet, hiszen minekünk aztán tényleg világhíres a gasztronómiánk, ráadásul sokkal érdekesebb egyéniségei vannak a magyar szakácskönyv-irodalomnak, mint tíz Julie és Julia együtt.

Például Angéla és Alaine.
Az egyikőjük F. Nagy Angéla, akinek a könyvei több mint 2,2 millió példányban keltek el, aki Oxfordban Magyarországot képviselte egy gasztronómiai kongresszuson, és aki nem unatkozó szépasszonyként, hanem kétgyermekes írófeleségként azt látta maga körül, hogy mindenki szobrot, képet, novellát, szóval maradandót alkotott, de ha ő kimosta a pelenkát, máris telepakolják. Ha főz, rögvest megeszik. Úgy érezte, hogy semmi látszatja az egész létének. A Magyar Nemzet akkori főszerkesztője munkát adott neki, amelyre így emlékezik: „Receptekkel tűzdelt gasztrotörténeti sorozatom hatalmas sikert aratott, mert az 50-es évek elején nem volt a lapokban konyharovat”. A tavaly 80. életévét betöltött asszony, aki egyiptológusnak készült, akinek két házasságából három gyermeke született és hét unokája van, még mindig ír: dokumentum-kalandregényt, családtörténetet.

A másik nagyasszony Polcz Alaine, a Magyar Hospice megalapítója, nemzetközi hírű tudós, aki a játékdiagnosztikától a tautológiáig mindennel foglalkozott. Miután az életvezetési kérdések különösen izgatták, szakácskönyveket is írt, és ebbéli minőségében kapta talán egyik legnagyobb elismerését a széles olvasóközönségtől. A Főzzünk örömmel! előszavában éppen azon bosszankodik, hogy Amerikában az étel 27 százaléka kerül a szemétbe, mi pedig, akik szegényebbek vagyunk, elfelejtkezünk az eredeti magyar konyháról, ami sokkal egészségesebb, mint a gazdag konyha, és sokkal egyszerűbb, mint a reformkonyha. Ennek szellemében kispénzűeknek, ügyetleneknek, hagyománytisztelőknek páratlan humorral ad át olyan recepteket és tanácsokat, hogy a legbénább olvasó is konyhatündérnek képzeli magát.

Julie Powell a homár megölésének naturalisztikus jeleneteivel borzongtatja a nem tipikusan homárfogyasztó nagyérdeműt. Gondoljunk bele, mennyire elképedne a fél világ mondjuk a mi Polcz Alaine-ünk erdélyi puliszkáján, amit frissen fejt bivalytejjel ivott gyerekkorában, mert a tehéntejet büdösnek találták. De az egyszerű paradicsomsaláta humora biztosan mindenkit lenyűgözne: Felszeleteled, megeszed. Semmit nem teszel rá. (Ha nem bírod ki, kevés sót.) 

A Julie és Julia férjalakjai – mint a nőkről szóló filmekben általában – kissé elnagyoltan felvázolt figurák. A mi képzeletbeli Magyar Rómeóinkat azonban képtelenség lett volna csupán kreatív, sikeres nők férjeiként ábrázolni.

Tudniillik Nagy Angéla Örkény István felesége volt, Polcz Alaine férjét pedig Mészöly Miklósnak hívták.