A Kaméleonról előképzés nélkül csak annyit lehetett tudni, hogy egy kisstílű szélhámosról van benne szó, aki nem egy távoli, ismeretlen országban fejti ki a tevékenységét, hanem itt, a szép, ám ellentmondásos Budapesten.

 

A film rendezője Goda Krisztina, aki a feltörekvő magyar rendezőnemzedék egyik legígéretesebb képviselője (az ő nevéhez fűződnek egyebek mellett a Szabadság, szerelem és a Csak szex és más semmi című produkciók), és ez szinte már garancia arra, hogy az utóbbi évtizedek bárgyú és sablonos magyar filmjeitől jelentősen különböző mozit fogunk látni. Goda Krisztina eddigi munkásságát széltében és hosszában is elemezte már a kritika, így merő okoskodásnak tűnik bármivel is kiegészíteni. Nekem privátilag az a sejtésem, hogy eddigi filmjei nem az újszerű képi beállításokkal meg a szanaszét röpködő filmes metaforákkal emelkedtek az átlag fölé. Bármilyen furcsa ezt kimondani, tény, hogy Goda Krisztina nem vizuális típusú rendező. Nála a fény meg az árnyék nem annyira a művészi közlendő kifejező eszköze, mint amennyire világítástechnikai kérdés. A Goda filmek egyfajta furcsa, kompromisszumkereső módon mindig a közönség kegyei után tapogatóznak. Olyanok ezek a filmek, mintha valamelyik tévécsatorna adott volna rájuk megbízást, éspedig nem túl nagy költségvetéssel, ami akár egyfajta – tudatos, vagy tudat alatti – védekezési mechanizmus is lehet, hiszen a magyar mozifilmek döntő többsége gyorsan lekerül a vászonról, és tévén keresztül próbálja elérni a nagyközönséget.

 

A Kaméleon is egy ilyen könnyed beállításokkal, egyszerűen fényképezett film: Gábor (Nagy Ervin) visszaemlékezik azokra a régi, szép időkre, amikor egymás után verte át a boldogság után vágyakozó, egy kissé ostoba és csúnya nőket. Még nevetgélni is lehetett a zuhogó esőben faképnél hagyott menyasszonyon, meg azokon a szélhámos technikákon, amelyek azért mégsem annyira ötletesek, hogy helyet követeljenek maguknak a memóriánkban. Gábor eléggé szánalmas figura, pedig mindent megpróbál, hogy ne legyen az. Tibivel ( Trill Zsolt), ex-intézetes cimborájával közösen építgetik a jövőt, de tudják, hogy ezek a pár százezreket hozó akciók nem jelentenek megoldást semmire. Igazi nagy dobás kell, vagyis egy olyan nő, akiről milliókat lehet leakasztani. A lehetőséget Hanna (Hámori Gabriella) villantja meg előttük. A nő apja dúsgazdag vállalkozó, de gonosz: nem hajlandó rongyos tízmilliót leperkálni azért, hogy Hanna térdét megműtsék, és újból táncolni tudjon. Hanna ugyanis kiváló képességű balerina volt, amíg gépkocsijával neki nem ment egy fának.

 

Az akció beindul: Gábor vadul környékezni kezdi Hannát, amire a legjobb esélyt az adja, hogy behazudja a lánynak: jó barátja Dr. Marton (Kulka János) a nemzetközi hírű ortopéd specialista. Hanna bekapja a horgot, Gábor pedig nekilát meghódítani Marton doktort. Pechjére, vagy szerencséjére a doki homoszexuális beállítottságokkal rendelkezik, a megkörnyékezésének tehát a melegvonal kiépítése a legbiztosabb módja.

 

Gábor egyre vadabb mutatványokra kényszerül: a kórházban véletlenül megismeri Márkot (Csányi Sándor), a jó nevű, ám kissé bunkó sorozatszínészt. A haditerv ettől fogva Márk anyagi javaira (kocsijára, lakására) épül. Az egyszerre több húrt is pengető Gábor körül vészesen szorul a hurok, de nem hajlandó leállni, mert karnyújtásnyira érzi a sikert. Csakhogy: pro primo: a lányról kiderül, hogy egy vasa sincs, pro szekundo: Gábor ennek ellenére – vagy éppen ezért – belészerelmesedik.

 

Közben elcsattan az a melegcsók Gábor és Marton doktor között, ami miatt Magyarország prűdebb fele a film plakátjának letépkedésébe kezdett. Pedig a végkifejlet olyan, amilyennek lennie kell: Gábor lebukik, és a tetejébe azt is megtudja, hogy Hanna kezdettől fogva tudta, miben mesterkedik. A műtétjéhez szükséges tíz millió egyenlő azzal az összeggel, ami Tibi és Gábor közös bankbetétjén leledzik. A baj csak az, hogy a lebuktatott Gábor pontosan ekkora összeggel zsarolják meg, amit ő – utánam a vízözön alapon – ki is fizet.

 

Ebből a sztorivonalból még akár egy jó film is kikerekedhetett volna – a színészeken nem múlott semmi, pláne Kulkán, aki vérhitelesen játszotta el a meleg doktor urat - , de a produkció szinte hemzseg a kliséktől, és a végén a hatalmas, gyilkos poén pedig kimódoltan erőltetett (már ha egyáltalán létezik ilyen esztétikai kategória). A Kaméleon ennek ellenére a nézhető magyar filmek közé tartozik, s bár nem hagy tartós nyomot az emberben, egy ideig el lehet vitatkozni azon, miért ilyen, amilyen.