Elkészült és csodaszép lett az első Pagány és Tsa. Szórakoztató Füzetek, A 7 mesterbölcsész című közös regényünk nyomtatott változata! A kiadvány sajnos nem kerül terjesztésre, mert nincs jogunk kereskedelmi tevékenységet folytatni (az e-bolt és a talentum részint játék, részint donáció). Ezt az impozáns kadványt ajándékként fogjuk osztogatni azoknak a barátainknak, akik a Regénytár ügyének előmozdításán fáradoznak. Nem zárt körről van szó, bárki előtt szabad a pálya!

Köztudomású, hogy a pesti járdák – kevés kivételtől eltekintve – ramaty állapotban leledzenek. Ennek mélyenszántó, ugyanakkor felszínes okai vannak: miközben a gépjárművek számára fenntartott utakat folyton javítgatják, a járdákra alig költenek valamit. Nincs ezen mit csodálkozni: az autósok a járművük után pengetett adókkal az útkarbantartást is jócskán támogatják, miközben mi, gyalogosok járdaügyekben csak élősködők vagyunk a társadalom potrohos testén.

A míves szépirodalom semmitmondásától megcsömörlött magyar olvasóember úgy vágyakozik valami pikánsabbra, ahogy a kiszáradt termőföld a májusi esőre. Akármibe mernék fogadni, hogy a sznob beállítottságú egyedek is csak a nagy nyilvánosság előtt biggyesztik le a szájukat, és csak úgy, maguk elé sóhajtozva rebegik, hogy az ilyesmi kizárólag ponyva ambalázsban ölthet testet, az igazi minőséget a posztmodern és a posztavantgárd képviseli a jelenkori magyar irodalomban.

Mióta tilos zárt térben dohányozni, annyit szívok, mint egy jóféle tengeri spongya. Minden áldott reggel, amikor a munka irányába slampogok, végig kell mennem egy olyan útszakaszon, ahol irodaházak váltogatják egymást. Régebben ez a tájék maga volt a kietlenség megtestesült mintaképe, leszámítva azt a néhány, velem hasonló sorsú szerencsétlent, aki szintén a munkába menés ösvényét taposta. Most ez az ösvény dohányzókkal van kikövezve, azaz beszegve.

Kész csoda, hogy a Vissza a jövőbe trilógiát eddig még senki sem vitte színre, pedig az időutazásos sztoriknak úgy az irodalomban, mint a filmben – és nem utolsó sorban a színházban – bőségesen terem a babér. A honi színházi berkekben csattanóra kihegyezett és zeneileg gazdagon aláfestett darabokról ismert Pintér Béla társulat most megtette ezt a hiányzó evolúciós lépést.

„Sokat hangoztatott mondás, miszerint az idő pénzbe kerül. A minap elmélkedtem erről, és azt is beleértelmeztem, amit mások talán észre sem vennének, eltekintve attól a pár száz tenyésztett matematikustól és szuperelmétől, akik ennél akár többet is kihallanának ebből a mára már hétköznapivá vált megállapításból. ” Mester Gergő jegyzetét ezen a linken olvashatják:

Köztudott, hogy Magyarországon fel lehet ajánlani az adó egy százalékát valamilyen közhasznú alapítvány vagy szervezet megsegítésére. Ezzel nincs semmi baj, kaszáljon, aki népszerű, viszont az alapelv  hagy némi kívánnivalót maga után. Nincs meg ugyanis az ellenpróba lehetősége, mert a mezei, két lábon járó adófizetőnek abszolúte semmi beleszólása nincs abba, mire költi el az állam a nagy kínnal bepengetett adóforintjait.

Komoly fejtörésokozásnak lettem ártatlan áldozata, amikor csipszért meg sörért ballagtam a boltba a minap. A szomszéd ház egyik garázsát felújítják, a kaput már ki is pusztították a helyéről, foghíjas banyaként mosolyog a süllyesztett garázsnégyes a melengető tavaszra.

Egy kanadai cég azon fáradozik, hogy kivezesse az aprópénzes fizetést a mindennapokból. Elképzelésük szerint a jövőben kisebb összegeket közvetlenül is lehet majd csereberélni, elektronikusan. Nem kell majd bankszámla, sem PIN kód vagy egyéb azonosító, ugyanúgy ömleszthetjük át egymás pendrive-jára, okostelefonjára az aprót, ahogy manapság a fotókat és a zeneszámokat.