Nemrégiben egy barátom - nagyon találóan - az idők végezetéig sziklát görgető, mitikus alakhoz, Sziszüphosz-hoz hasonlított, valami okon. Hasonlatával ráirányította figyelmem Camus híres esszéjére, Sziszüphosz mítoszára, amitől viszont egyenes út vezetett a még középiskolás koromban olvasott remekmű, A pestis felé. Csak le kellett emelnem a polcról, és máris újraolvashattam a regényt.
Hérakleitosz óta tudjuk, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, tehát ugyanazt a művet sem olvashatjuk kétszer, mert folyamatosan változunk magunk is, a körülményeink is, bizonyos életszakasz egészen más értelmet adhat ugyanannak az írásnak. És így, jóval az iskolán túl, számomra már nem is az a legfontosabb, hogy a szerző mit akart mondani, hanem az, hogy én mit olvasok ki a műből, hogyan értelmezem. Persze azt is tudjuk, hogy ahány olvasó, annyi jelentés, annyi értelmezés. És állíthatja-e bárki, hogy a sajátja a tuti?
Ami a tény, hogy Camus e regényében a pestissel szimbolizálja a nácizmus borzalmát, a remény és kétségbeesés szorításában élő emberek vergődését. Főhőse pedig a Sziszüphosz mítosz irodalmi megtestesülése, a küzdő, és a sors ellen lázadó ember, aki a győzelemért száll harcba nap mint nap. Parttalan munkafolyam, fájó tehetetlenség, hiábavalóság, kétségbeesett magány, ezek a jellemzői. Talán mégis a főhős legnagyobb lázadása a sors ellen, hogy az értelmét nem keresve, vállalja a kilátástalan küzdelmet.
A regény cselekménye egy kitalált, de mély alapossággal leírt járvány majd egy év alatt történő lefolyása, az összezavart emberek viszonyulása a megmagyarázhatatlan rettenethez, és egymáshoz. A mű tulajdonképpen egy krónika, a pestis krónikája. Öt fejezetre tagozódik, a járvány különböző fokozatainak megfelelően.
Oranban, egy csendes algériai kisvárosban vagyunk. A rövid bevezetőben megfigyeljük, hogyan dolgoznak, hogyan szeretnek, hogyan halnak meg ott az emberek. Ez a város, ekkor még, egészen hétköznapi látványt nyújt. Krónikásunk, Bernard Rieux doktor sorra látogatja betegeit, és szintén beteg feleségét készíti egy utazásra, a gyógyulást ígérő távoli szanatóriumba. Az orvos felfigyel egy felettébb furcsa jelenségre: mindenfelé döglött patkányok hevernek, eleinte pár tetem, majd napról napra több. Megismerjük a regény főbb alakjait, a Párizsból érkező Raymond Rambert újságírót, a készülő regénye első mondatán túljutni nem tudó Joseph Grand városházi hivatalnokot, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t, a pár hete érkezett idegent, ki a doktor mellett, az események másik fő krónikása lesz.
A patkányinvázió egyre aggasztóbbá válik, és bár van benne valami fenyegető, senki sem tulajdonít nagyobb jelentőséget neki, főképp, hogy pár nap után meg is szűnik. Napok múltán azonban a doktor házmestere megbetegszik, és hatalmas kínok közepette, hirtelen meghal. Ezzel a pillanattal új időszámítás kezdődik a városban. Néhány napon belül több, hasonló tünetű haláleset következik be, majd egyre több és több, míg az orvosok végül kénytelenek kimondani a hihetetlent, a megdöbbentőt: a rég kiirtottnak hitt pestis ütötte fel a fejét. A csapások általában készületlenül érik az embereket, noha folyamatosan jelen vannak az életben, ez a járvány is készületlenül ér mindenkit. Ellenszer nincs.
A várost vesztegzár alá helyezik, lakói foglyokká lesznek, a távollévőknek nem ajánlják a hazatérést. A szükségállapot miatt egyedül maradt emberek kiszolgáltatottá válnak a gyengeségnek, és az értelmetlen leigázottságnak. Senki sem várhat külső segítséget, a jóindulat, a kivétel, és az engedély szavak értelmüket vesztik. De ekkor még mindenki azt hiszi, hogy a baj csak átmeneti, ám az idő múlásával az emberek rádöbbennek, hogy bármelyikük áldozattá válhat, így a pestis mindenki közös ügyévé lesz.
Ezzel a felismeréssel indul a második fejezet. Az emberek sokféleképpen reagálnak a kényszerű csapdában. Különböző stációkat élnek meg a bizonytalanság érzésétől egészen a rettegésig, a teljes kiszolgáltatottságig. Ki beletörődik a helyzetbe, mint a magát nehezen kifejező, félénk Grand; ki lázad és felveszi a harcot, mint Rieux és Tarrou; ki menekülni próbál a gondosan őrzött falakon át, mint a szerelmétől elszakított Rambert; ki pedig ügyeskedésre, haszonszerzésre rendezkedik be, mint Cottard. Csakúgy, mint bárhol és bármikor, ha csapás ér egy közösséget.
Idővel a jajszavak természetessé válnak, az emberek belefáradnak a haszontalan szánalomba. Rieux doktor köré meghunyászkodni nem akaró kis csapat szerveződik, kik az áldozatok mellé állnak, és erejükhöz, lehetőségeikhez mérten segítik a rászorultakat. Rambert mindent elkövet, hogy kijusson a vesztegzár alá vett városból, de belátja, hiába az erőfeszítése, végül Rieux mellé áll ő is, csatlakozva az önkéntes segítők táborához.
A rövidke harmadik fejezetben, nyár végére, a pestis már mindent elborít, a ragály tetőzik. Az egyéni sorsok eltűnnek, csak egyetlen kollektív történet, a pestis létezik már. Az áldozatok száma messze meghaladja a temető és a temetkezési helyek lehetőségeit, a kegyelet mellékessé, a temetés személytelenné válik, a halottak tömegét immár villamossal szállítják a krematórium felé. Az egymástól elszakított emberek emlékezete lassan a képzeletükkel együtt huny ki, a múlt és a jövő fogalma eltűnik, csak a kétségbeesett, fásult jelen létezik már. „A kétségbeesés megszokása rosszabb, mint maga a kétségbeesés”- írja Camus. A pestis, Rieux doktor remény nélküli küzdelmében, egy véget nem érő vereséget jelent.
A negyedik részben, mikor a pestis állandósul, megjelenik a fáradtság, és a közöny. Az orvosok már rég nem gyógyítanak, csak diagnosztizálnak, adminisztrálnak és elrendelik az elkülönítést. Mégis, e jövőtlenül vergődő, halott városban, egy csendes éjszakán eljön a barátság órája a megfáradt Rieux és Tarrou számára. Emberek tudnak maradni az embertelenségben. Vállvetve, a közös ügyért. És elmúlik a Karácsony is, ami inkább a Pokol, mint az Evangélium ünnepe, ebben a szeretet nélküli világban. Roppant érzelmi viharok dúlnak szereplőink lelkében. Rambert, aki időközben megtehetné, hogy kiszökjön a városból, mégis marad, mert már idevalónak érzi magát, és nem tudja cserbenhagyni társait. Paneloux atya, ki eleinte a vallás javára akarja felhasználni a járványt, egy ártatlan kisgyermek, a bíró kisfia hosszadalmasan gyötrelmes haláltusáját végignézve eljut szinte „az eretnekség határára”, meghal, és nem derül ki, hogy a hitében való megrendülése, vagy a pestis vitte-e el. És ekkor halvány reménysugárként, a pestissel fertőzött Grand hirtelen meggyógyul, előjönnek újra a patkányok, és úgy tűnik, a járvány meghátrál.
Az ötödik rész elején felcsillan a remény. A hónapok alatt kikísérletezett szérum hatni kezd, noha az áldozatok száma még jelentős, egyre többen gyógyulnak meg. És a közösségi tragédia visszaszorulásával előtérbe kerülnek az egyéni tragédiák. Rieux vesztesége is óriási. Felesége a távoli szanatóriumban, magányosan hal meg, és az utolsók közt barátja Tarrou is a pestis áldozata lesz, mielőtt még barátságuk kiteljesedhetett volna. És egyszer csak eljön az idő, mikor a járvány elmúlik, az élet újra indul a megnyitott városkapukon, és megérkezik az első vonat is az állomásra. Vajon mi változott majd egy év alatt? Folytatódhat-e minden onnan, ahol a járvány előtt abbamaradt? A béke jött el, vagy csak a fegyverszünet? Rieux pontosan tisztában van vele, hogy ez a krónika nem a végleges győzelem krónikája. A veszély mindig lesben áll, és türelmesen vár, hogy bármikor újra lecsaphasson valahol a gyanútlan emberekre.
Camus regénye azok közé az írások közé tartozik, melyek utolsó sorait elolvasva, az ember összecsukja a könyvet, vesz egy nagy levegőt, és az összes vélt és valós nyomorát szem előtt tartva, elgondolkodik saját helyzetén. Mert Sziszüphosz módjára mindnyájan görgetünk egy követ magunk előtt, és hisszük, hogy görgetnünk kell, nem léphetünk mellőle csak úgy tovább. Pedig olykor milyen jó is lenne otthagyni azt a követ valahol, és belefogni valami egészen másba. Mert miért is ne lehetne igaz, hogy Sziszüphosz rossz isteneket választott mikor elfogadta a büntetését? Miért éppen azt a követ görgeti, és miért éppen az idők végezetéig? Igazi abszurd hős. Hogy is tehetne mást, mikor neki eleve ez rendeltetett.
És itt töprenghetünk el az értelmetlen világban értelmet kereső ember szerepén, akár a sajátunkén is.
ÉRTÉKELÉS: 
