Az angol hard boiled krimit magyarul kemény kriminek vagy – egy korabeli könyvsorozat borítója és a film noir kifejezés után – fekete kriminek is nevezik, és általában Raymond Chandler az, akit elsőként megneveznek jeles képviselői közül.

Sokáig nem értettem a Chandler körüli mítoszt, noha kedveltem könyveit és állandó hősét, a magánnyomozó Philip Marlowe-t. Különösen azokkal az odavetett megjegyzésekkel nem tudtam mit kezdeni, miszerint a Chandler-regény több mint krimi, vagy hogy Chandler a század egyik fontos amerikai írója.

Chandler – és főhőse – terepe a XX. század közepi Kalifornia: Los Angeles csalókán sokarcú, Hollywood képmutató, üresfejűen öntelt és Las Vegasnak a fertőig aljasodó világa. Ha figyelembe vesszük, hogy a XX. századi amerikai kultúra origója Hollywood, az amerikai nemzet identitását leginkább meghatározó művészeti ág az ott készülő mozifilm, érthetőbbé válik a Chandler-kultusz. Az amerikai (szép)irodalom már ekkor is és napjainkban is ellenkultúra jellegű, Salingertől Pynchonön át McCarthyig. Ebbe a sorba illeszkedik az a Chandler is, aki történeteiben az amerikai kirakatvilág mögötti sötétséget, romlottság leplezi le (annak dacára is – vagy éppen azért? –, mert ő maga is dolgozott, immár sikeres krimiszerzőként, a hollywoodi filmiparban, forgatókönyvíróként).

Miközben, persze, bűnügyi történeteket ír. A kemény krimi hagyományos kellékeivel: elszánt, keményöklű, marcona, ugyanakkor igazságszerető magánnyomozó száll szembe a sötét alvilág fondorlatos és kegyetlen alakjaival, hogy a mindenünnen előtüremkedő erőszakot, kapzsiságot legyőzze végül a kemény hekus álarca mögött rejlő eltökélt jóság. A megbízás mindig gyanús kicsit, és Marlowe jellemzően vonakodik elfogadni. A jelentéktelennek tűnő ügy hamarosan hullákat vet lábai elé – legtöbbször ő maga akad rájuk, s ez többnyire bonyodalmakat okoz a magánhekus és a hivatalos bűnüldöző szervek között. Olykor még gyanúsítottá is válik. A hagyományos értelemben nyomoznia szinte nem is kell: nemegyszer gyakran házhoz jönnek neki a „nyomok”, s nincs más dolga, mint a hamis információk tömkelegéből kihámozni az igaziakat. Többnyire persze ő maga látogatja meg az ügy egyik-másik helyszínét, ahol aztán rendszerint valami különös történik épp ekkor, esetleg az ő megjelenése folytán. És elég gyakori – a kemény krimi más szerzőinél, például Ross MacDonaldnál is –, hogy vagy megbízója, vagy annak valamely családtagja a gyilkos.

Sorolhatnánk tovább a kliséket, de ezek aligha szolgálhatnak érvül Chandler különlegessége mellett. A szerző eredetiségére is találhatunk példákat. Marlowe figurája – bár nem előzmény nélküli, gondoljunk Dashiell Hammett Sam Spade-jére – remekül eltalált, karakteres. A sokat emlegetett chandleri humor jórészt Marlowe habitusából ered. Chandler dialógusai valóban film után kiáltanak – mint ahogy meg is filmesítették regényeit, némelyiket többször is (inkább kevesebb mint több sikerrel). Dramaturgiai érzéke kiváló: ha az összes könyvét tekintve önismétlően is, de egy művön belül remekül építi fel a cselekményt, figyelve a lassítások-gyorsítások ritmikájára, s külön érzéke van a váratlan fordulatokhoz.

Ám hogy a legfontosabb szempont: nyelvezete alapján miért emlegetik együtt a szépírókkal az amerikai irodalomban, azt csak az Európa új Chandler-sorozatának egyik újrafordítása értette meg velem. A korábban Magas ablak címen megjelenő Az emeleti ablak nyújtott a Chandler-könyvek közül először olyan elementáris nyelvi élményt, amilyent valódi irodalmi művektől vár az ember (olvasó fia).

Ez pedig a fordító, Tandori Dezső érdeme. (Nota bene: a korábbi Chandler-fordítások sem feltűnően rosszak, Lengyel Péter pedig egyenesen jól fordította Chandlert.) De Tandori az első, aki megteremti magyarul Chandler nyelvét – és ezáltal világát. Ez az eredeti, különc fordítás olyan erős hatású, hogy még a tandoris túlzások sem rontják az összélményt. (Az egyik ilyen a ’Jó, mi?’ vagy ’Igazam van, nem?’ típusú mondatokban a kérdőszócska helyettesítése a „hogy”-gyal. Hozzá lehet szokni, noha ez nincs magyarul.)

Házi használatra „foghegy-stilisztikának” neveztem el a Chandler–Tandoriét. Az elharapott, az intellektuális deficit vagy érzelmi állapot folytán töredékes mondatok, mondatcserepek villódzása legalább oly találóan jellemzi a szereplők világát, mint a film noir esőbe-félhomályba burkolt képi világa. S Tandori azt is nagyon jól tudja, hogy 2009-ben sem csinálhat a chandleri argóból mait. (Ebben tévedett az Elkésétél, Terry újrafordítója, Sóvágó Katalin. Az Örök búcsúban, például, dezsőnek nevezi a dollárt. Ez illik korunk infantilis argójához, de ha a chandleri ’40–50-es éveket is figyelembe vesszük, szerencsésebb Tandori megoldása, a „ruppó”.)

 Mellesleg, Az emeleti ablak fordulatos, izgalmas könyv. Egy krimi cselekményét vázolni illetlenség volna – helyette hadd emeljem ki a regény utolsó előtti szavát: Capablanca. Nos, Chandler nem a kubai világbajnok kristálytiszta logikájával építi a cselekményt, hanem sokkal inkább Lasker őrülten szertelen vagy Aljohin váratlan-taktikus játékmódja szerint.  De azok is világbajnoki címet értek…

ÉRTÉKELÉS: