„Minden írónak szüksége van egy befejezetlen kéziratra, amelyen állandóan dolgozik és javítgatja, mert az írás intimitás, bűnös kéjelgés, ezért ezt a kéziratot félreteszem az elkövetkező évek paráználkodására.” – mondta az író egy zaklatottan különös, a nyomtatás előtti éjszakán látott álma után, valamikor a nyolcvanas évek közepén, majd azonmód visszavonta a nyomdából a kéziratát és eltette a fiókjába. Húsz évig őrizte, mire elérkezettnek látta az időt, hogy ismét elővegye a kéziratot. Az eltelt idő egyes emlékeket feledtetett, míg másokhoz újabb hozzáfűzni valója támadt Kovačnak, aki jelen idős narrátorként végig jelen van a történetek mesélésekor. „Nem emlékezhetsz úgy, hogy közben ne tűnjön elő egy másik esemény, amit még néhány követni fog.” – írja. A regényt utolsó „én” könyvének szánja.

Az egyik legnépszerűbb horvát napilap, a Jutarnji List a hazai szerzők legolvasottabb könyveinek 10-es toplistáján szerepelteti a szerb születésű Mirko Kovačot. Város a tükörben című életrajzi családregénye a múlt évben jelent meg magyarul, Orcsik Roland fordításában, aki pompás utószóval egészítette ki a művet. Kovač élesen ellenezte a délszláv háborút, emiatt megfenyegették, kitüntetéseit visszavonták, mire 1991-ben kényszerűen elhagyta Belgrádot, az Isztriai-félszigeten, Rovinjban telepedett le, azóta is ott él, műveit pedig átírta horvát nyelvre. A regény önéletrajzi elemeinek igazságtartalmáról így fogalmazott: „A legtalálóbb terminus talán az lenne, hogy lelki életrajz, amelynek igaz alapokon kell nyugodnia. Maga az írás az, amely a valóságot fikcióvá alakítja, és a valós eseményeknek esztétikai értéket kölcsönöz. Ahogyan barátom, Danilo Kiš szépen megfogalmazta: Nincs kedvem kitalálgatni.”

Korábban Mirko Kovačról csak annyit tudtam, hogy elismert kortárs író, de még egy művét sem olvastam. Gondolom, vagyunk így ezzel páran. A könyváruházban egyszerűen megakadt a szemem a tetszetős kiadványon, a tenger végtelen kékje előtt álló fekete bárány képe felkeltette az érdeklődésem. Bár a könyvborítók nem feltétlenül a cselekmény kivonatai, elolvasva a regényt úgy érzem, sikerült az alkotójának összesűríteni egy képben a lényeget.

A regény, szerkezetét és hangulatát tekintve Ivo Andrič, Híd a Drinán című művére emlékeztet. Itt sem annyira a cselekmény a fontos, hanem a cselekmény keltette érzések, évtizedeket összekapcsoló hangulatok, a családon belüli indulatok, a kirekesztettség, a szélsőségek közti egyensúly keresése az élhető életért. A családi beavatások színhelyéül szolgáló liget, az ezüst cigarettatárca nemzedékről nemzedékre való öröklődése, a világgá ment nagybácsi, a kőfaragó Selim, vagy a holtában csodává vált apáca történetét olvasva, a misztikum és a valóság keveredése közben pontosan érezzük, igen, ez itt a Balkán. 

Az alapvetően lineáris szerkezetű írás olykor elkalandozik a múltban, és előrevetül a jelenbe, melyben az író újraformálja regényét. Családregény, visszaemlékezés, vagy apró epizódokból álló történetmorzsák felsorakoztatása? Az én olvasatomban ez a mű egy aparegény. Amit nem kaphatunk meg, amiben hiányt szenvedünk, arra mindig jobban vágyunk, mint ami elérhető közelségben van. Egyféle folytonos sóvárgás az apa után, amire majd minden gondolatával visszatér, utal az író. A cselekmény egy szerteágazó, kusza kapcsolatrendszerű nagycsalád történeteivel indul, kiragadva egyes lényegesebbnek tartott epizódot a szereplők életéből, főleg az apáéból. Nagyszülők, szülők, gyerekek élethelyzeteinek töredékes bemutatása során jutunk el az apáig, és értjük meg, hová, milyen környezetbe is született bele az író, kik és milyen események formálták gyermeki énjét. Egy hercegovinai kis faluban, Trebinjétől pár kilométerre, a második világháborút követő években cseperedő fiú tízéves önmaga szemével láttat és érzékeltet, és közben éltes íróként folytonosan kommentál az olvasónak a jelenben, ami viszont számomra olykor zavaró volt.

A mű egyfajta ostorozása és megérteni vágyása a szeretett és olykor mégis gyűlölt apának, aki tisztában van léha életének következményeivel, mégsem tud más lenni, mint ami. Szereti a nála húsz évvel fiatalabb feleségét, mégsem tudja megbecsülni, folyton úton van, nyughatatlanul habzsolja az életet, öntörvényű, ám olykor meghunyászkodó, mert ismeri korlátait, és tudja nem alaptalan a „félelem azoktól a nőktől, akik jobbak és erősebbek nálunk”. Mert a felesége az, aki neveli a gyerekeket, viszi az üzletet, ápolja, ha beteg, rendezi az adósságait, és aki nélkül nem tudna hová hazatérni. Ez a túlságosan is megértő asszony, a „szentként tisztelt” anya, az író gyermeki életének is a legbiztosabb pontja. Mégsem ő a központi szereplő. Petrusa dédmama kísértetmeséi, Jelica nagymama misztikus történetű, ódon tükre ugyan nagy hatással van a fiúra, de a reális világot anyja jelenti számára. És a tanítónő az iskolában, akivel egészen különös a kapcsolata, szerintem kissé beteges is, bár az író szeretettel és tisztelettel említi.

Jelentős szerepet kap a történetek színhelyéül szolgáló városok közül egy, az életükre legnagyobb hatással lévő, a kereskedő apát átokként vonzó Raguza, a sokat szidott és mégis áhított Dubrovnik, a város a tükörben. A város, ahol levethetők a hagyományokhoz kötött, kötelezettségekkel terhelt mindennapok göncei, mely rejtett zugaival és nyüzsgő életével egyszerre van elérhetetlenül távol a hegyeken túl, és elérhető közelségben a vasút révén. Amikor egy napon odautazik a fiú, mert mindenképp meg kell találnia csavargó apját valami folytán, titokzatos, vagy csak annak képzelt események sodrásában találja magát. A tanítónőtől kapott pénzből magányosan megebédel egy előkelő étteremben, melynek a későbbiekben egyszerűen nyoma vész, mintha soha nem létezett volna. De vajon létezett valaha is? Ennek a kóborlással és tétova kereséssel múló napnak a hangulata mosódik át az egész történetfolyamon.

Jelica nagymama tükre, melyről Tomo nagyapa rengeteg misztikus történetet mesél a fiúnak, egy a számos tükör metaforák sorában. „A tükrök élőlények, akárcsak a víz, ugyanúgy hullámzanak és válnak zavarossá, mint a folyó.” A sok történet közül egy bűvölte el a fiút igazán, mikor bizonyos időszakban, egy bizonyos helyről nézve, egyetlen pillanatra, a tükörben morajló hangok kíséretében látni lehet Dubrovnik körvonalait, hisz a tükör emlékszik mindarra, ami valaha benne tükröződött, „a tükör a rabul ejtett tükörképek hatalmas gyűjteménye”.

Nyüzsgő pályaudvar, és a vonat, mely rendre elviszi az üzletelő apát, bizonytalan várakozásra kényszerítve a családot, egy újabb metafora, emlékeztetve az olvasót, hogy „mindannyiunknak van egy belső pályaudvarunk” ahol „az erkölcsnek saját törvénye van”. Valós földrajzi, és ingoványos talajú erkölcsi állomások sora az élet, folytonos menekülés, keresés, és versenyfutás az idővel. „Ki rohan? Az idő, vagy mi magunk?” Az íróé a faladat, hogy összetömörítse ezt az időt. És Kovač jól tömörít. Noha csak majd tíz évet ölel át ifjúkori életéből, ennél jóval többet láttat. Kicsit kapkodva, olykor kicsit elkalandozva és elnagyolva, de mindenképp hitelesen.

Izgalmas úton vezet végig ez a regény, érdekes sorsok, különös élethelyzetek bemutatásával. Külön egységekként jelennek meg a különböző személyekhez kapcsolódó történetek, történetcsokrok, melyekben rendre felsejlik egy hiányolt apa képe. Apró mozaikdarabkák illeszkednek sorban, végül egy nagy egészet formálva. A könyv olvasása után a tükörbe nézve tán magunk is megláthatjuk a csodát, amit csakis a saját tükrünk mutathat meg számunkra. „Előbb-utóbb mindannyiunknak össze kell majd szednünk saját pillanatainkat, felidézni, hol szórtuk szét őket.” Ez a könyv kellő inspirációt adhat emlékeink összeszedegetéséhez. Végezetül, mielőtt belesüppednénk a melankóliába, íme egy tanács az apától: „Először találj egy zugot és jó búvóhelyet, aztán pisálj!” És ha jobban belegondolunk, ebben nagy igazság rejlik…

Nem lehet, és nem is kell mindig, mindenre pontosan emlékezni. Legyünk magunkkal nagyvonalúak! Olykor azért ellenőrizzük, hogy szilárd talajon nyugszanak-e az emlékeink, vagy rég mesévé változtak már, tán nyom nélkül tűntek el örökre, mert „Az életünk az, amire emlékszünk, nem pedig az, amit átéltünk.”

ÉRTÉKELÉS: