Divatos dolog lett a szeretet fogalmának mindenek feletti hirdetése. Kötelező szeretni az amúgy is annak nevezett szeretteinket, de meg kell szerettetni önmagunkat is. A média, az igehirtedő „szakkönyvek” garmada, és jó pénzért árult, pszichológusok vezette tréningek határozott nyomulással tanítják a tudatlanok hadának a tutit. Bárki halandóról bebizonyítható, hogy bizony e téren le van maradva. Ha az ember kicsit is bizonytalan magában, hamar meginog, kételkedni kezd, hibát keres magában is, másokban is. Mert ki ne szeretne szeretni? Ki ne vágyakozna a viszontszeretetre? Hiszen muszáj szeretni, akármi mód is.

Egyik kedvenc szeretetregényem Emile Ajar Előttem az élet című remekműve. Köztudott, hogy az Emil Ajar írói álnév, egy a sok közül, melyen Romain Gary alkotott. Ezzel a trükkel 1975-ben másodszor is megkapta a legnagyobb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat, melyet francia íróknak ítélhetnek oda, és egy írónak csak egyszer adható. A Romain Gary szintén álnév, hiszen a szerző Roman Kacew néven született Litvániában, de ezzel az anomáliával most ne foglalkozzunk.

A regény cselekménye egyszerű. Momo, az árva arab kisfiú, aki a történetet meséli, és a zsidó származású, koncentrációs tábort is megjárt Rosa mama, a megöregedett prosti különleges kapcsolatát tárja elénk. Párizsban járunk, tán a hatvanas években, egy javarészt bevándorlók lakta gettóban, ahol különböző nációk élnek egymás mellett békességben, a társadalom perifériáján. A szegénység, a másság, és a szexipar (hogy mai szóval summázzam a jelenséget) errefelé teljesen természetes. A kurvák és stricik világa ez, ahol ”nem könnyű gyereket nevelni”. Mégis van, aki megpróbálja. Persze nem tisztán szeretetből, hisz Rosa mama ebből él.
 
Momo, aki véletlen jön rá, hogy nem is tíz, hanem már tizennégy éves, Rosa mama illegális „kurvagyerek-bömböldéjének” legidősebb, „végleges jogcímen tartózkodó” lakója. Rosa mama a környék „balesetgyerekeinek” istápolója, némi apanázs fejében gondozza a kurvák törvénytelen gyerekeit, elrejtve őket a gyámhatóság elől. A kicsik időről időre cserélődnek, nevelőszülőkhöz kerülnek, vagy az anyjuk gondozza őket tovább. Csak Momo marad, érte soha nem jön senki. „Eleinte nem tudtam, hogy nincsen anyám, sőt még azt se, hogy kellene, hogy legyen.” – mondja Momo, aki természetesnek veszi a világot, melyben felnő, hisz nem ismer mást. A családot és az otthont Rosa mama jelenti számára, egy lepusztult bérház hatodik emeletén, ahol javarészt arabok, négerek és zsidók élnek. 

„Rosa mama nehezen hajlott a súlya miatt. Nem volt dereka, és nála a fenék egyfolytában a válláig tartott. Amikor ment, az olyan volt, mint egy költözködés.” – állapítja meg a tényeket Momo, aki egyre jobban fél, és erre minden oka meg is van. Hatalmat szeretne, rendőr vagy strici lenni, aki az öreg és beteg kurvákat védelmezné, mert látja, azokkal nem törődik senki. Barátokat képzel maga köré, álomvilágot épít, ahol kicsit elbújhat a valóság elől. Hisz egyre nyilvánvalóbb, Rosa mama nagyon beteg, visszafordíthatatlanul elindult az öregkori szellemi leépülés útján, már képtelen a rábízott gyerekeket ellátni, és ezt tiszta pillanataiban tudja is magáról. Momo és Rosa mama végül ketten maradnak, egymásra, és javarészt a szomszédok jóindulatára szorulva. „Rosa mama látta, hogy az emberek egyre kedvesebbek hozzá, és ez sose jó jel.” A szűk közösség azonban összefog, és megpróbálja Rosa mama utolsó napjait szebbé tenni.  

Ajar súlyos erkölcsi és társadalmi kérdéseket feszeget. A magányos öregek helyzete, a kurvák gyerekeinek gyámság alá vonása, az előítéletek, az eutanázia, a kisebbségi politika, a drog, a nyomor és a kilátástalanság mégis olyan mellékszálak, melyek csupán a lényeg bemutatásának eszközei. Mert a Rosa mama és Momo közti szeretet mindezeket felülírja. Nem szavakkal, hanem cselekedetekkel. Beszélhetünk-e ott előítéletekről, ahol zsidó nő nevel muzulmán hitben arab gyereket, és a legnagyobb bajban Lola asszony, a szenegáli transzvesztita bokszoló a fő támaszuk? Ahol Momo ugyan jártas a zsidó imádságokban, kitűnően beszéli Rosa mama nyelvét, ám Hamil úrral, az idős muzulmán szőnyegárussal folytatott beszélgetései során elsajátítja a Korán tanait is? Sőt, a francia irodalomból is ízelítőt kap, hisz Hamil úr kedvence Victor Hugo Nyomorultak című könyve, és a magányos öregúr örömmel beszélget az érdeklődő Momoval. Ezek a beszélgetések óhatatlanul Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai című regényét juttatják eszünkbe, ami bizonyos motívumaiban hasonló történet, csak abban egy idős arab fűszeres és szintén Momonak becézett zsidó fiú barátságáról olvashatunk.
„Egy nagy gonddal mégiscsak kevesebb”, mondta Rosa mama, mikor visszatette az ágya alá az ott őrizgetett Hitler portrét, és mindjárt jobban érezte magát. Mert lám, a legrosszabb is véget ért egyszer, és Rosa mama bízik benne, hogy ha eljön az idő, emberhez méltón távozhat ebből az embertelen világból. Addig is Rosa mama szereti a rábízott kicsiket, és úgy nevel, ahogy tud, minden gyerekének megpróbál identitást adni, ha ő ezt nem is így nevezi. Könnyebb a Ramadam betartatása, ha egyébként is üres a spájz, és nem akkora gond a néger kisfiú négerek közé szoktatása, a nagy bérházban. Rosa mama általában nem tesz különbséget a gyerekek közt, de Momót mindegyiknél jobban, sajátjaként szereti.

A regény a realizmus és a naturalizmus vékony mezsgyéjén egyensúlyozva mutatja a valóságot, hőseink életterét. A kurva, a strici, a segg, a buzimaca, a szar, és a kurvagyerek szavak Momo alapszókincsének részei, ő a stricit „skricinek” tudja, és számtalan hasonló hangzású, de különböző értelmű szót kever, és használ rosszul, mert így hallotta, így jegyezte meg. Megérne egy külön elemzést a regény „gyerekszáj” nyelvezete. Francia nyelvtudás hiányában is érezhető: a magyar fordítás zseniális (Bognár Róbert stilisztikai bravúrjai felülmúlhatatlanok). A finom szójátékok, az iróniával és humorral átszőtt sodró cselekmény feszes gyeplővel fogja az olvasó figyelmét. Az irónia és az olykor vulgáris humor a kilátástalanul nehéz élethelyzetek bemutatásának eszköze.

A bevezetőben említett szeretetmítosznak a mai (ál)tudományok szerint több olyan nyelve is van, amit nem árt alaposan elsajátítanunk. A kedves szó, a tartalmasan együtt töltött idő, az ajándékozás, a figyelmességből elvégzett szolgálatok, a simogatás és ölelés, mind-mind a szeretet nyelvei. Nagyon valószínű, hogy Momo és Rosa mama sosem hallott ezekről, mégis ragyogóan alkalmazta. Hisz egyebük sem volt a világon, egymásba kapaszkodtak, amíg csak lehetett. Rosa mama állapotának súlyosbodása után sem engedi Momo kórházba vinni az egyre zavartabb elméjű asszonyt, hogy ott öntudatlanságban, kiszolgáltatottan tartsák életben. Még halálában is őrzi Rosa mamát, kitartóan virraszt mellette abban a rejtélyes pincében, melyben kettejük életének titkai sűrűsödtek össze.

Miután a történet végéhez értem, még sokáig a gondolataim közt kavargott a regény utolsó két szava: „muszáj szeretni”. Számomra erről szólt ez a regény. Ha valaki még nem olvasta, feltétlenül olvassa el! Aki már nagyon régen olvasta, olvassa el újra! Meg fog lepődni.

ÉRTÉKELÉS: