Vannak könyvek, amelyeket szigorúan tilos nyilvános helyen olvasni. Nem a  szennyirodalom feledhetetlen remekműveire gondolok, hanem az olyan, teljes terjedelmükben irodalomnak minősülő kiadványokra, mint amilyen Stephen Leacock A rejtély titka című alkotása.

Ez a könyv nekem véletlenül került a kezembe, bár a szó legnemesebb értelmében klasszikus. Aki tehát nem olvassa el földi életében legalább egyszer, olyan súlyos műveletlenségi hézagot tudhat magáénak, amely vetekszik a Grand Canyon átmérőjével a Skywalk kilátónál. Ki ne emlékezne például a következő indításra: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.” Gyerekkoromban szanaszét röhögtük magunkat ezen a felütésen, pedig csak egyikőnk olvasta ezt a művet, de ennyi elég is volt, mert a híre utána már szájról-szájra terjedt. Sokáig azt hittem, ennek a remekműnek is Rejtő Jenő a szerzője – humorban ugyebár ő az abszolút number one –, és valószínűleg ezzel a tévképzettel szállok bele a sírba, ha a fátum nem löki elébem A rejtély titkának egy ősrégi, olcsó könyvtáras (ára 4 forint) változatát.

Mindjárt a könyv kézbevételekor több alapismerettel gazdagodtam. A legfontosabb tán az a felismerés volt, hogy ezt a frenetikus regénykezdést, amely minden idők tíz legjobb regénykezdéseinek egyike, nem az isteni Rejtő Jenő találta ki, hanem egy számomra ismeretlen, amerikai humorista, az 1869-ben született Stephen Leacock. Az angolszász kultúrát a netes szabadszájúsággal együtt fogyasztgató modern ember azt hihetné, ezzel a névvel nem is lehet komoly, elkötelezett irodalmat művelni, csak valami marhaságot. Csakhogy Leacock egyetemi tanár volt, meg a filozófia doktora, amúgy mellékesen pedig közgazdász.  Az életrajzában az áll, hogy küzdelmes gyerekkora volt, és harmincévesen iratkozott be a chicagói egyetemre, ami azért érdekes, mert kiforrott egyéniségként nem fenyegette őt az a veszély, ami az ifjú egyetemi hallgatókra bősz fenevadként leselkedik: nem lett belőle egy hullamerev, sznob alak. Saját bevallása szerint Mark Twaint tekintette az egyik mesterének, sőt, nem titkoltan tőle tanulta el a poentírozást, amit a mesternél ha nem is magasabb szinten, de kétségtelenül más dimenziókban művelt. 

Az Olcsó Könyvtár sorozatban A rejtély titka gyűjtőcímmel megjelent munkája – számomra ez volt a második meglepetés – nem regény, hanem humoreszkek (novellák?) füzére. A nyitó írás Gertrud, a nevelőnő, avagy a boldogság jutalma címet viseli, és a sok halhatatlan Leacock darab között is előkelő helyet foglal el. Nem túlzás azt állítani, hogy minden mondatában van egy a Richter skála szerinti közepes erősségű poén, bekezdésenként pedig egy akkora, amitől plafonig ugrik a nevetési szeizmográf. Ez a magyarázata annak, hogy a könyvet hatóságilag tilos nagy nyilvánosság előtt olvasni, mert ha villamoson, rendelőben, esetlen egy másik, humorilag semleges helyen belebonyolódnánk, nagyon furcsán néznének ránk, ha másfél-kétpercenként hangos röhögésben törnénk ki.

De a rejtély titkát – hogy stílszerű legyek – csak részben fedi le Leacock zsenialitása. A megmaradt részt egy legalább ekkora, sőt, hadd legyek részrehajló, tán még nála is nagyobb géniusz neve borítja be. A kötet egyik fordítója ugyanis Karinthy Frigyes. Szerkesztéstani szempontból igen eredményes húzás volt az is, hogy Karinthy fordításai a könyv elejére kerültek, mert az ő nyelvi leleményével, finoman cizellált humorával szinte újjáteremti az egyébként röhejtani szempontból a tökély felé hajló alapanyagot. Megkockáztatom azt is, hogy Karinthy fordításai jobbak, mint az eredeti, ami leginkább a kötet második felénél, Aczél János és Szinnai Tivadar fordításait olvasva derül ki. Az ő munkájukra sem lehet semmilyen panaszunk, de Karinthyhez képest olyan ez, mint beugróként indulni a Miss Universum választáson, mégpedig úgy, hogy előzőleg a hetipiacról ráncigálják ki az ember lányát, két degeszre tömött hajléktalan szatyorral a kezében.

Eddigi szokásaimtól eltérően a kötetben található novellákat most nem mutatnám be, mivel ezek a munkák, néhány kivételtől eltekintve, mind stílusparódiák, az ilyesmit pedig aligha lehet és kell magyarázni. Leacock hatalmas pofonokat osztogat ki az ő korában divatos kolportázsműfajoknak, és mert az ilyesmik nem tűnnek el a kiadványok közül olyan könnyedén, ahogy a filmes fényképezés az ezredfordulón, a detektívtörténetek, a kísértethistóriák, a korai sci-fi, a misztikus irodalom és a többi hót marhaság kigúnyolásra tett kísérletek ma is elemi erővel hatnak. De talán ennél is fontosabb, hogy egy-egy Leacock darab garantáltan kisöpri belőlünk a rosszkedvet és a depressziót. A túladagolással sem kell vigyázni, mert nem okoz káros mellékhatásokat, sem pedig szövődményeket. Leacock novellisztikája ugyanis hasonlóképpen működik, mint a pálinka: kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság.