Mindig meglepődöm, amikor milliomos hulláját látom: mint bárki más, én is hajlamos volnék azt hinni, hogy ők nem olyan nyomorultul pusztulnak, mint a többi ember. Edward Clayton holtteste úgy terült el dolgozószobája szőnyegén, mint egy elejtett torta. Kezében még ott füstölgött utolsó, félig szívott szivarjának csonkja.
    A két unokaöcs, az Underwood ikrek, akik a milliomos apáskodásának köszönhetően megoszthatták vele fényűző házát, nem árulták el érzelmeiket. Neil, a botcsinálta dzsesszénekes az ablaknál állt és bourbont szürcsölt, Freddy, aki a nagybácsi finanszírozásában veszteséges társasági lapot működtetett, szenvtelenül cigarettázott a nagy bőrfotelben.
    − A komornyik talált rá – magyarázta Freddy. – Óhajt vele beszélni?
    − Nem szükséges – legyintettem.
    − Fura – mélázott el Freddy −, nem tudok róla, hogy az üzleti ügyeiben fennakadás lett volna. Ha tudom, én szellőztetem meg elsőnek.
    − Ezt megerősíthetem – vágott közbe epésen Neil.
    − Ugyan, Neil! – szólta le Freddy a testvérét. – Ennyire zokon vetted? Meg kell értened, nem blamálhattam magam azzal, hogy nem írom meg: tehetségtelen vagy. Még részrehajlással vádolták volna az újságomat, és akkor oda a hitelem.
    − Átkozott szennylapok!
    − Ugyan! Tudomásul kell venned, hogy te soha nem fogsz a Carnegie Hall-ban fellépni. Ed bácsi is így vélekedett. Egyszerűen csinálj mást!
    − Nem érdekel sem a te véleményed, sem Ed bácsié – húzta fel az orrát Neil. – És a pénze akkor sem kellene, ha még élne. Boldogulok magam is.
    Freddy legyintett, majd felém fordult:
    − Mi a véleménye, Mr Fellow?
    − Egészen biztos vagyok benne, hogy a gyilkosságot ön követte el, Mr Neil Underwood − fordultam a másik fiatalember felé.
Honnan tudta Fellow, hogy Neil a gyilkos?