Az emberiség történelmének legnagyobb pillanata minden kétséget kizáróan az lesz, amikor idegen civilizáció érkezik a Földre. Nem sunnyogva és bizonytalankodva, ahogy a Roswellnél 1947-ben pórul járt ufonauták tették, és nem is teheneknek álcázva magukat, hogy a mit sem sejtő földi népekkel bizarr szexuális kísérleteket végezhessenek, hanem teljes fizikai és biológiai valóságukban megmutatkozva, mondjuk, egy hipermarket agyonzsúfolt parkolójában, nehogy a dologban érintett kormánynak eszébe jusson letagadni őket.

Mi még nem tartunk ott, hogy más civilizációkat megtisztelhessünk a látogatásunkkal, ezért teljes terjedelmünkben ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a ki tudja, miféle lényegnek, akik, ha már idáig el tudnak csámborogni, biztosan fejlettebb szinten lesznek minálunk, tehát ha kedvük tartja, akár el is tiporhatnak bennünket. Az emberi faj egy igen specifikus találmánya, a keskeny celluloidszalagon pörgetett képek mutatványa ezt az eshetőséget már szinte teljes egészében kibányázta, úgyhogy annak a rendezőnek, aki nézői figyelemre, esetleg az emberi faj másik nagy találmányának, a zsebben vagy brieftaschniban tárolható tarka papírdarabkáknak az özönére számít, rafináltabb eshetőségeket kell felmutatnia.

A dél-afrikai születésű Neill Blomkamp is ezt a második utat választotta, mert első egész estét betöltő mozijában, a District 9-ben, a hozzánk érkező űrlények nem vad és féktelen hódítók – bár a technológiájuk ezt lehetővé tenné számukra –, hanem egy szerencsétlen, számkivetett horda, akikkel az emberiség nem tud mit kezdeni. Tetézi a bajt, hogy a jövevények éppen az apartheid utáni, de még korántsem konszolidált Johannesburg környékén állapodnak meg, ahol az érkezésük után szinte azonnal kialakul egy deszkabódékból és hulladékból ácsolt bizarr átmeneti tábor, és ebből 28 évvel később grandiózus szemét- és nyomortelep válik. Mivel a jövevények a mi szépségideánkhoz képest ocsmány külsővel rendelkeznek – olyanok, mint a két lábon járó, óriásira nőtt garnélarákok – a két népesség között egyre nő a kulturális feszültség.

Neill Blomkamp biztosan tudta, hogy ezt a bonyolult felvezetést nem adhatja elő történetként, ezért narratív szövegként mondja el, és közben úgy forgat, ahogy a tévétársaságok tudósítanak a rázósabb helyekről: a kamera szüntelenül ugrál és mozog, amitől olyan érzésünk kerekedik, mintha hintáztatnának bennünket. Lehet, hogy ez az egész a művészi hatás szempontjából nagyon eredeti, de cirka negyed óra után már annyira fárasztó, hogy az ember feladja, és átmegy felületes, laza szemlélőbe. Ezzel a kézi kamerás technikával csak villanásokig láthatjuk a szemétben kurkászó garnélarákokat, tehát nincs időnk azon mélázni, miért és mennyire undorítóak, de ha jól emlékszem, az Alient sem láttuk hosszú kimerevített képeken a Nyolcadik utas a halálban, úgyhogy ezt a mozgalmasságot nem lehet hibaként felróni a District 9 számlájára.

A garnélarákoknak egyébként sok mulatságos vonásuk is van, például majd megvesznek a macskaeledelért, és imádják a natúr kerékgumit. De mert nyomortelepük a szó hagyományos értelmében vett gettó is, fölbukkannak köztük a humanoid faj speciális kizsákmányolásra szakosodott szerencsevadászai. Nem tudni, miért – tán egy régebbi sérelme miatt – Neill Blomkamp a nigériakat nyomta be a garnélarékok közé, ami nagyon is valóságos tiltakozást szült az érintett ország részéről, mondván, hogy az a húzás, amely szerint a nigériai nők szexuális szolgáltatásokat is hajlandóak nyújtani ezeknek az ocsmány férgeknek, szebb és boldogabb időkben egyenlő volt a casus bellivel.

Ezen a ponton már sejteni lehet, hogy a District 9 csak egy sci-fi szatíra, és ezt tovább erősíti, hogy az idegen ügyekért felelős MNU iroda hivatalnoka, Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley) is karikatúrája a legújabb kori csinovnyikoknak. Amikor végül döntés születik, hogy az idegeneket messzebb kell telepíteni az emberekről, Wikusra bízzák ennek a mocskos feladatnak a végrehajtását. Az egyik razzia során Wikus talál egy tubust, amelyből fekete folyadék spriccel az arcába. Eleinte úgy tűnik, a dolognak nem lesz semmilyen következménye, de aztán kiderül, hogy a folyadék fura folyamatot indított el a hivatalnok szervezetében: Wikus lassan, ám megállíthatatlanul átváltozik garnélarákká.

Tucatjával lehetne hozni azokat a példákat, amikor az írók és a rendezők ezt a metamorfózisos technikát vették ki a sifonérból, de itt nem csak arról van szó, hogy a dolog elszenvedője emberfeletti képességekkel bíró szörnyeteggé változik, hanem arról, hogy a mutáció miatt használni tudja az idegenek genetikai kód alapján működő szuperfegyvereit. Wikus teste emiatt hihetetlenül érdekessé válik a fegyverbizniszben érdekelt emberiség számára, olyannyira, hogy a szétporciózásától sem riadnak vissza. Ahogy az lenni szokott, nem marad más választása, mint átállni az ellenség táborába. Az újonnan létrejövő szövetség azért egy kicsit sántikál, mert kiderül, hogy a garnélarákok korántsem egységesek, mindössze ketten vannak, akik a már emlegetett sötét folyadékkal üzembe kívánják helyezni az egész társaságot ideszállító űrhajót, hogy megpattanhassanak. Némi harc és öldöklés árán a megpattanás sikerül is, Wikus pedig – immár teljesen garnélarákká alakulva – ott marad a nyomortelepen. Legbelül azért  továbbra is ember marad, de csak a nosztalgiázás szintjén, mert arról szó sem lehet, hogy gusztustalan ízeltlábúként odaállítson a felesége elé.

A fölvonultatott klisék ellenére a District 9 ízlésficam nélkül is megnézhető, bár csak azoknak ajánlható, akik a műfaj gyengébb darabjaitól sem kapnak idegrángást. Kifejezett előnyére szolgál a lebegtetve hagyott befejezés, ami előlegezte a folytatást, ám ez csak hiú ábránd lehetett a stáb részéről, hiszen az alapdarabból hiányzik az ehhez szükséges eposzteremtő erő. A színészi játék zéró, de a movie vizuális téren egész csomó díj jelölést tudhat maga mögött, legfőként a fentebb már kifogásolt nyughatatlan kamerakezelés újszerűsége miatt.  Csak sci-fi rajongóknak ajánlom, a többieknek használat előtt felrázandó.

ÉRTÉKELÉS:

District 9 , színes, feliratos, amerikai sci-fi, 112 perc, 2009
Rendező: Neill Blomkamp, Szereplők: Sharlto Copley (Wikus Van De Merwe), Jason Cope (Grey Bradnam), Nathalie Boltt (Sarah Livingstone), Sylvaine Strike (Dr. Katrina McKenzie), William Allen Young (Dirk Michaels)
John Summer (Les Feldman), Elizabeth Mkandawie, Greg Melvill-Smith