A TIMP Kiadó Világtár című sorozatában a mai szerb irodalomról próbál képet adni a magyar olvasónak. A kínálatban egyebek mellett Milorad Grujic Istene vadrácnak, istene magyarnak (Bog Vadraca i Madzara) című regénye is feltűnik. Grujic nem tartozik a magyar nyelvterületen is futtatott szerb írók közé, ami a szerb-magyar irodalmi kapcsolatok pillanatnyi állapotát tekintve abszolúte érthető: az utóbbi húsz év történései ez előtt a valaha barátibb – de sosem kebelbaráti – viszony előtt is betették a nagykaput.
Teljesen fölösleges lenne azon évődni, hogy a magyarok és a szerbek egymás iránt érzett irodalmi közömbössége mennyire érintheti érzékenyen az 1950-ben Nagybecskereken született Milorad Grujicot, de az nem lehet vitás, hogy örülhetett a könyve magyarországi megjelentetésének. Ennél sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy mi, magyar olvasók vajon osztozunk-e ebben az érzésében, és vajon mennyivel lettünk többek azáltal, hogy a művét elolvashattuk.
A regény az 1848-49-es magyar szabadságharc idejébe visz bennünket vissza, éspedig a Délvidékre, ahol a szerbek és a magyarok ezekben az időkben (is) pazarló módon bántak egymás vérével. Mivel a Walter Scott-féle tényszerű történelmi regény ma már ingoványos talaj – a történészek a legapróbb tárgyi tévedésért is ízekre szedik az írót – Grujic sem vállalja el az események felett álló, mindent tudó és mindent látó narrátor szerepét, inkább elővesz egy kisembert, aki mintegy véletlenül sodródik bele az eseményekbe. A krónikásként kijelölt Branko Grujicnak (a névazonosság nem lehet véletlen) kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a politika kisded játékaival foglalkozzon: sorozatos lánykérési kudarcai miatt már-már kilátástalanná válik a helyzete, úgyhogy szinte kapóra jön neki a szerb-magyar összekülönbözés. Egyfajta szent kötelességtudattól átitatva, vagy mert nincs más útja, jelentkezik a Szenttamást védő szerb csapatba. Mivel ez a háború nem a merev frontvonalairól vált jellegzetessé, Branko különféle hírszerzői feladatokkal megbízva viszonylag szabadon mászkálhat Szeged és Mohol között. Közben megtörténik a hírhedt moholi vérengzés, amikor a magyarok mintaszerű etnikai tisztogatás keretében vadráctalanították az egész települést. Branko, vagyis az író, Milorad azért megjegyzi: mindezt néhány szerb dobrovoljac pusmogása váltotta ki, ők ugyanis azt tervezték, hogy Szenttamásról visszatérve elkergetik a faluból a magyarokat. A tervet véletlenül kihallgatta egy magyar juhászfiú, és elvitte a hírt az övéinek.
A megtorló akciók innentől ritmikus ismétlődéssel zajlanak: hol a szerbek csapnak rá a magyar falvakra, hol a magyarok a szerbekre. Branko nyakig merül ebbe a lidércnyomásba, és többször is csak a szerencséjének köszönheti, hogy megússza a kivégzést, de a végén valahogy minden jóra fordul. A szabadságharc elfojtása után, amikor az egyesült osztrák-orosz haderők végre lehiggasztják a magyarokat, a földúlt, kifosztott és felégetett Moholra visszaszállingóznak az életben maradt szerbek és magyarok, hogy megpróbáljanak ismét egymás mellett élni, sőt Branko újból megtalálja a haza védelme közben szem elől tévesztett kedvesét, az idealizált Milka Csernokacsát.
A regény akár jó is lehetne, de sajnos nem az. Legnagyobb hibája talán nem is a tendenciózussága – ne felejtsük: egy véres eseményekbe bonyolódott szerb dobrovoljac vall a magyarokról –, hanem hogy ez a szöveg, amelyet az író szándéka szerint egy amatőr elbeszélő hoz a tudomásunkra, tényleg olyan, mint egy íráskészség nélkül papírra skribált emlékezés. Helyenként lapos, másutt bántóan elnagyolt, és bár egy olyan ember tollából, akinek nincs semmi köze az íráshoz – értsd: Branko – ez a lehető legteljesebb mértékben hiteles, regényként nem állja meg a helyét. Nagyon hasonlít azokra a harctéri naplókra, amelyek megszerkesztve, átdolgozva látnak napvilágot, ám ezekről tudjuk, hogy a megélt élmény hitelessége hatja át őket, és nem keressük bennük azt a katarzist, amelyet a szépirodalom nyújthat. A fiktív memoárirodalom ebből a nézőpontból érdekes kísérletnek tűnik, ugyanakkor a legkönnyebben járható út, amelyet egy történelmi témával kacérkodó író kiválaszthat. Az elnagyoltság és a mesterkéltség is lehet szándékos, és talán a fordítás sem a legjobban jött ki ebből az ügyből, de az Istene vadrácnak, istene magyarnak sokkal inkább tűnik egy erős vázlatnak, mint kidolgozott, végleges műnek. Bántó az is, hogy a könyv hemzseg a durva helyesírási hibáktól, és bár ez nem a regény bűne, kétségtelenül megerősíti a vázlatszerűség látszatát.
A regényt 2001-ben NIN-díjra jelölték Szerbiában, ami az ottani legrangosabb irodalmi elismerések egyike. Abban az évben Zoran Ciric Hobo című munkája volt a befutó.
