Knoll Teréz fölfelé baktat. Apró léptekkel megy, nem is tudna máshogy. Pipaszár lábakon tipegő öregasszonynak néz ki, pedig valójában annyira nem is öreg. Ám úgy látszik, a vénlányság jobban aszúsít, töppeszt, mint önmagában az idő. Amúgy az egészségével nincs baja. A vénlányság egyszersmind konzervál. Hogy Knoll Teréz miért maradt vénlány, nem tudni, illetve biztosan lehet tudni, csak éppen mi nem tudjuk. A nővére, Knoll Margit (két évvel idősebb) nem maradt pártában, pedig nem szebb, nem okosabb, semmilyen tekintetben sem „jobb”, mint Teréz. Együtt nőttek föl, egy helyen is dolgoztak, szóval, olyan nagyon nincs miért különbözniük egymástól, legalábbis annyira nem, hogy az egyiknek minden jusson, a másiknak semmi. Már egy bizonyos nézőpontból.
    Másfelől mostanra majdnem ugyanott tartanak. Persze, óriási a különbség aközött, hogy valakit kizavartak a Paradicsomból, vagy eleve sem jutott el oda. Knoll Margitot brutálisan kizavarták. A férje és a fia egyszerre veszett oda, amikor ásták a kutat, és a föld rájuk omlott. Ezen minek akartak spórolni, szakembert kellett volna hívni, ilyeneket mondtak utóbb az ismerősök. Persze, nem Margitnak mondogatták, hanem Teréznek meg egymás között, elvégre tapintat is van a világon. Teréz barátnői olyanokat is suttogtak, hogy a bekövetkezett tragédia voltaképpen büntetés volt, mert aki ugye, istentelen életet él, soha el nem megy a templomba, az ne csodálkozzék, ha aztán…
    Teréz ezt badarságnak vélte, elvégre a nővéréék nem voltak éppen rossz emberek, és sok nagyobb zsivány most is vígan él és hízik a jámborak rovására. Károgó barátnőit szentfazekaknak tartotta. Saját magát sosem tartotta szentfazéknak, az ő életvitele az tárgyilagos vallásosság jegyében áll. Más kérdés, hogy a tragédia valamelyes kiheverése után (mert teljesen kiheverni az ilyent lehetetlen) Margit meglehetősen szabados életet kezdett élni. Férfilátogatók, hát persze. Rossz nyelvek – és Teréz – szerint Margit éppen a sűrűn cserélődő látogatókkal heverte ki a tragédiát, ugye, értjük. Ekkor hidegült el a két nővér között a viszony. Teréz óvakodott attól, hogy nénje szemére hányja annak szabados életmódját. Elégedetlenségét azzal vezette le, hogy apróságokért szólt, de azokért aztán folyamatosan. Ez a szék miért nem ott áll, gyűrött a függöny, a fakanalat nem kéne az evőeszköz-szárítóban tartani, mert az összegyűlt víztől szétrohad. És így tovább. Mígnem aztán Margit, aki persze jól látta, mi csípi Teréz szemét, egyszer indulatosan odavetette: hagyja már békén, ő sem írja elő, húga milyen tempóban morzsolgassa a rózsafüzért. Teréz fölszisszent, vagy inkább följajdult, mint egy megütött kisgyerek, majd szó nélkül kifordult Margit házából.

A rózsafüzér. Most is nála van. Személyi igazolvány és a rózsafüzér. Akár földi, akár égi hatósággal találkozik, tudja magát igazolni. Knoll Teréz most éppen az égi hatósághoz baktat, pontosabban a vőlegényéhez. Nem apáca, de Jézus menyasszonyának tekinti magát. A kincseket nem a földön kell gyűjteni, ahol a rozsda megtámadja, vagy a tolvajok elviszik, hanem az égben, romolhatatlanul, szól az Írás. Nénje tragédiája vezette a fölismerésre: ez mindenütt igaz. Jézus romolhatatlan vőlegény, vele nem fordulhat elő, hogy kutat ás és odavész.
    Knoll Teréz most a Romtemplomhoz igyekszik. Ebben önmagában semmi különös nincs, máskor is fölmegy, gyakran. Számára a Romtemplom zarándokhely, olyan, mint a mohamedánoknak Mekka. Csakhogy most – ha hihet az álmának – most majd színről színre találkozik a Vőlegénnyel. Régebben nem voltak ilyen álmok, csak a hite. Pályát is hite szerint választott. Éneket tanított ugyanabban az iskolában, ahol Margit magyart. Jellemző a választás, mármint Teréz szerint. Az irodalom – számos érték mellett – tele van ocsmánysággal, gyalázatossággal, mondjuk ki nyíltan, elvégre nem vagyunk prűdek: pornográfiával. A zene mégiscsak megőriz valami éteri tisztaságot. Vagy legalábbis több tisztaságot, mint az irodalom. Mert el kell ismerni, itt is akad egy s más. Szerencsére a tárgyilagos vallásosság megóvja Terézt a szemellenzősségtől. Amíg tanított, ugyanúgy leadta A csodálatos mandarint vagy A kékszakállú herceg várát, mint Bach Máté-passióját, pedig hát azért… Ugyancsak a tárgyilagos vallásosságnak hála, Teréz nem esik kétségbe mostanság gyakori álmaitól, legfeljebb nem beszél róluk.
    Amúgy meg: kivel is beszélne? A szentfazék barátnőkkel? Vagy kivel? A testvérével azóta nem beszéltek, hogy az a rózsafüzért gyalázta. Ha az utcán vagy a boltban találkoznak, köszönnek és kész. A köszönés alanyi jogon jár. Nem vagyunk faragatlan tuskók, hogy elhagyjuk a köszönést. Szóval, köszönés van, beszéd nincs.
Knoll Teréz elszántan tipeg fölfelé a Rácváros utcán. Egyfelől nem szívesen megy ott. Ha az ember zarándoklatra indul, lehetőleg kerülje az olyan utakat, melyeket autók tapodnak. Sokkal hangulatosabb, sokkal zarándokibb a Benedek utca. Szinte végig lépcső. Másfelől mégiscsak szereti a Rácváros utcát, mert szinte tapintható, ahogy a hétköznapok piszkából kiemelkedik, egyre közelebb az éghez. Amúgy meg Teréznek már sok a lépcsőzés, kifullad tőle, és a lépcső is gyakran csúszós, úgyhogy nemigen van választása.
    Szóval, a felemelkedés. A buszmegálló, a Lámpamúzeum, a patika, a Művelődési Ház szintjét nem szereti, sőt utálja. Utálja a Röfögét (ahogy a környéken a gyerekek nevezik), aki rendszeresen műanyag zsákokkal tüzel, vastag, szúrós füsttel beterítve az utcákat. Utálja a kikotrásért ásító árkokat, melyekben áll a víz. Errefelé majd minden ház vizesedik. És a házak is olyan összevissza néznek ki. Följebb már rendezettebb a táj. A Rácváros utcában is vizesednek a házak, de a más. Ott a víz a Romtemplom irányából érkezik. Voltaképpen szenteltvíz. Ez így profánul hangzik, pedig Teréz őszintén és komolyan gondolja. Az igazi, persze, a Szent Ferenc-kút. Szívesen néz bele. Mindig hosszan. Próbálja megkeresni a tükörképét, de ahhoz már nem elég jó a szeme.

Legyünk igazságosak. Margit néhány év után nem fogadott több látogatót. Egy férjet még csak lehet pótolni, de egy gyereket? Ráadásul a látogatók soha nem a pótolni szándékával jöttek. De nem is akartak ajtóstul rontani a házba, így aztán majdnem minden alkalommal végigjátszották undorító vagy csak szánalmas kis színjátékaikat magányos szívekről, szerelemről, megtalált nagy Ő-ről, boldog családi tűzhelyről. Legfeljebb aki ittasan érkezett, arról lehet elmondani, hogy nem lacafacázott.
    Hanem felhagyhatott Margit ezerszer is ledér életével, Teréznek már kialakult róla a véleménye, ami megkötött, mint a beton. Nem volt ez gyűlölet, csak majdnem. Nem volt undor sem, csak majdnem. Ami csak fokozódott, amikor elkezdődtek a kínos álmok, mert úgy érezte, ezzel Margithoz válik hasonlóvá. A kínos álmok, persze, utólag, felébredéskor kínosak. Közben nagyon is jól elvan az álmodó. Ezekben az álmokban a fiatal pap jelenik meg. Beszélgetnek, sétálnak. Időnként összeér a kezük. Semmi több. Semmi olyan nem történik, csak az egésznek a hangulata valahogy… hogy is mondjuk… egyszerre otthonos és szokatlan. Terézt valami földöntúli gyönyörűség járja át. Óvakodna a kéj szót használni, miközben biztosan tudja, érzi, ez az, ilyen, amikor az megtörténik.
    Nem is lenne ezzel különösebb gondja, de a helyzet az utóbbi három hétben rosszabbodott. Esténként hirtelen melege lesz, aztán meg borzong, mintha menne föl a láza. Újabban gyakran szédül. Az álmok meg már szinte naponta jönnek. Elég gyakran összemosódnak ők ketten: a fiatal pap meg az ő, a Teréz Vőlegénye. Végül is nincs abban semmi, a pap a Vőlegény földi helytartója, mondhatná bármelyikünk megnyugtatóan, ha Teréz bármelyikünknek is elmesélné az álmait. De ha volna kinek, sem mesélné el, nemcsak a szégyen miatt, hanem mert ugyanakkor ezek az álmok is részei a gyűjtött égi kincsnek. Aki akar, álmodjon magának hasonlót!

Knoll Teréz tehát megy föl. Most különleges esemény van, nem egyszerű zarándoklat, mert a Vőlegény álmában kinyilatkoztatta: ma este a Romtemplomnál érte jön. Az időjárás igazolni látszik a várakozást. Nagy, lelógó, lompos hófelhők borítják be a várost. Fönt, a Romtemplomnál már szinte kint vagyunk a felhőből. Nem süt a nap, ahhoz följebb kellene menni a Nyakasra, bár most az sem segítene, hiszen erősen alkonyodik. Knoll Teréz egyre följebb hág. Szinte bizsergeti a bőrét az öröm, nem a várakozás öröme, hanem a megtisztulásé, ahogy odalent hagyja a szennyet az árokkal, Röfögével és persze, Margittal.
Sem az időjárás, sem a napszak nem kedvez a turistáknak. Knoll Teréz egyedül van. Odaér a Romtemplom kerítéséhez. Torkában dobog a szíve, mint egy bakfisnak. Zihálva veszi a levegőt, ahogy a kerítés mellett a templom homályba vesző falára felnéz. Kicsit most is szédül. Mindjárt itt lesz az a valaki, akit álmában Krisztusból és a fiatal papból összeötvözött. Igen, összeötvözte, nehogy holmi keverős pancsolást képzeljünk el!
    A Vőlegény várat magára. Knoll Teréz nem türelmetlen. Leül, azaz inkább csak nehézkesen lekuporodik a fagyos földre a kerítés tövében. Most azt érzi, amit eddig csak az ágyában. Melege lesz, majd végigborzong. Arcát a temető felé fordítja, bár már csak a bejáratot látja, azt is alig. Ott fekszik a sógora és az unokaöccse. Aztán elfordítja a fejét. A Vőlegény bizonyosan nem a temető felől fog érkezni, hanem a Romtemplomból. Zúg a füle, de ezt távolról érkező gregorián éneknek hallja. Kényelmesebben elhelyezkedik. Vár.

Néhány óra múlva találják meg. Ember nem vette volna észre a sötétben, de Edgár, az éppen arra sétáltatott berni pásztor felfigyel a szagra. Szűkölve és izgatottan rohan oda. Gazdája, a fiatal nő felsikolt, amikor meglátja Knoll Terézt. Nem is ismeri föl azonnal a nénit, akit a boltban, a csemegepultnál szokott kiszolgálni.
Hajszál híján késő volt, magyarázza a mentőorvos. Majdnem teljesen kihűlt. Ha tíz perccel később találnak rá, már nem volna életben. Kórházba visszük megfigyelésre. Van valakije? A fiatal nő megígéri, hogy majd hazahozza. Mert hazaszállítás persze, nincs.
    Margit, mikor megtudja, mi történt, furcsa ijedelmet érez. A húgával évek óta nem beszél. Nem is hiányzik neki. Van más, aki hiányozzék. Igazából a férje és a fia sem a köznapi értelemben hiányzik neki. A hiányuk már betokosodott, mint sebesült katonában a kioperálhatatlan golyó. Most azonban valami mintha meglegyintené. A karórája jut eszébe, amit soha nem tartott fontosnak. Tárgy, ami őt szolgálja. Aztán amikor elromlott… Most a húgára ismer ugyanígy rá. Nem hiányzik, nem fontos, de valamiképp mégiscsak része az életének. Nem fontos…?

A kórházban, mikor magához tért, ömlött a könnye a fájdalomtól és a dühtől. Hogyne fájnának a tagjai, mikor majdnem elfagytak. És hogyne volna dühös, méghozzá tehetetlenül dühös, amikor megzavarták a találkozását a Vőlegénnyel. Ezúttal elmaradt a szokott álma. Nem gondolja, hogy a beléinjekciózott nyugtatók miatt. Inkább úgy hiszi, a Vőlegény csalódott benne, még akkor is, ha önhibáján kívül hiúsult meg a nagy találkozás.
    Knoll Teréz már otthon van. Az ágyán fekszik, sokat kell még pihennie. Egyszerre csak kopogtatnak. Nincs bezárva, kiáltja. Meglepődik, amikor Margitot látja belépni egy szatyorral. Hoztam egy kis komatálat, mondja a nővére. Csemegeuborkás üvegben húsleves. Zománcos lábosban tört krumpli petrezselyemmel. A tetején néhány szelet rántott hús. Egy üveg kompót is előkerül a szatyorból.
    Teréz beszívja a levegőt, hogy kiutasítsa Margitot. Csodálkozva tapasztalja azonban, hogy jogosnak érzett dühe nem lángol fel. Az indulatoknak nem lehet parancsolni, se pro, se kontra. Így a kiáltásra gyűjtött levegőből sóhaj lesz. Kedves vagy, köszönöm, mondja végül. Megmelegítsem, kérdi Margit. Hagyd, meg tudom csinálni. De ha valami jó könyvet áthoznál.
    Margit megígéri, hogy majd keres. Azon gondolkodik, itt most ügyesnek kell lenni. Nehogy a húga úgy érezze, anyáskodik fölötte. Vagy ami még rosszabb volna, ha azt hinné, ő, Margit diadalmasan látni akarja, amikor bajban van. Szóval, ügyesnek kell lenni, nagyon ügyesnek.
Mert mostantól kezdve megint beszélgetnek.