Ez a ház eladó

„Eldöntöttem, hogy kidobom az ős öreg íróasztalt, de előtte több évtized hordalékát kellett kiszednem a fiókokból, polcokról, nehogy már véletlenül benne maradjon akár egy cetli is. Ezer éve készültem már erre, de persze mindig elmaradt. Régi levelek, igazolványok, oklevelek, tollhegyek, kilapított dobozok, leáztatott bélyegek, és fényképek voltak benne, mint szerintem minden rendes helyen.

S nehogy megbolygassuk már az évtizedek óta összekötözött, begumizott, szalagocskás csomagokat, hisz Lujzi néni házassági anyakönyvi kivonata meg nagyanya első báli legyezője is ott lapul megannyi kincset érő régiség mellett! Az ember lábujjhegyen közelíti meg a múltat rejtő íróasztalt.

Aztán jön majd valaki, és szívfájdalom nélkül úgy kihajít mindent, hogy csak úgy nyekken. Még az a tárgy jár jól, amelyik kiköt valami bolhapiacon, ahol görnyedt hátú, vastag szemüveges gyűjtők kutakodnak, s fillérekért vásárolnak fel életeket.

A szőnyegre ültem, és rángattam ki a borítékokat, dossziékat, albumokat, méteres körzetben beterített mindent a papír. Megfogadtam, hogy nem sírok. Kínkeservesen tápászkodtam fel, a lábamban ezernyi hangyaként zsibongott a fájdalom. A szoba úgy nézett ki, mint régi filmeken egy igazi békebeli házkutatás, vagy egy papírbolti csatatér, karácsonyi árleszállítás után. Ott egye meg a fene, majd összekaparok mindent, és egyszerűen felgyújtom valahol kint az udvar mélyén.

A múlt szemete mindig előhoz valamit, ami aztán vagy fáj, vagy úgy felbosszant, hogy legszívesebben egyenest a Tó Álma nevű kricsmiben kötnék ki. Az egy ocsmány hely, tisztességes ember oda be nem teszi a lábát – ezt tartotta róla keresztanyám, és mindig átment a túloldalra, ha néha eljött hozzám rokonlátogatóba. Persze mára már konszolidálódott a hely, csak a neve maradt a régi. A járdára tett pici asztaloknál kényeskedve lattét isznak az egyetemisták és az önjelölt költők világfájdalmas arccal szidják azokat, akik már befutottak. Évek óta nem nyitottam be, gondolom, a régi billegős asztalok helyett rikító, álmodern berendezés van, meg kimondhatatlan nevű koktélokat lehet iszogatni. Mennyire megváltozott a világ! Nézem a tükörben az arcom, féloldalra hajtom a fejem, és összefogom hátul a hajam. Mégis át kell néznem mindent, amit kiszedtem ebből a régi bútorból. Hányinger ez a sok felesleges múltbeli kacat. Egy élet. Vagy kettő. Kinyitom az ablakot, a porszag megköhögtet. Legfelülről lebillen egy kis lapocska, halványzöld, merített papír. Te jó ég! Az első névjegyem. Égei Irén ingatlanügynök – ez van rányomtatva kicsit dőlt, elegánsan megnyújtott betűkkel. Meg a cég neve, érthetetlen rövidítéssel, központi telefonszámmal, meg egy kóddal, amin engem lehetett kérni. Tisztára mint egy kémregényben. Akkoriban ez még úgy ment. Saját pénzemen nyomtattam, apám pecsétgyűrűjét adtam be a zálogházba, hogy ki tudjam fizetni.
 

Salánki Anikó különleges atmoszférájú on-line regényének építkezését mostantól itt követhetik majd nyomon.

Hagyjon üzenetet