Huszonhatodik fejezet

Amelyben végre fény derül mindenre, beleértve a menekültválság néven támadt világméretű krízis kiváltó okait és azt is, hogy valójában mi volt Róza néni célja ezzel a talán kissé túl rejtélyesre is sikeredett históriával. A történet mindenki megnyugvására itt, ezen a ponton lezárul, de valami azért még mindig maradt a tarsolyunkban.
A világ tetejére kalauzoljuk most el, kedves olvasó. No nem a Csomolungma magas csúcsára, amelyet Klein Dávid ostromol kitartóan: egy fizikai értelemben nem annyira, más szempontokból viszont sokkal magasabb pontra.

Egy New Yorki-i felhőkarcoló tetőapartmanjában kifogástalan öltözetű, őszes halántékú úr futott át épp néhány fontos üzleti levelet az ébenfa asztalra fektetett laptopon, amikor alázatos titkára jelentette, hogy Mr. McKagan megérkezett. A férfi intett, hogy fogadja őt.

– Mr. Koslowsky – üdvözölte őt tisztelettel teljes főhajtással az ajtón belépő fiatalember.

– Jöjjön, fiatal barátom – invitálta őt Koslowsky mosolyogva. – Foglaljon helyet! Parancsol egy italt?

– Ír whiskeyt, köszönöm. Egy kis vízzel, ha kérhetem.

– Hát persze – bólintott az öreg, és intett a titkárnak, aki a rejtett bárszekrényhez lépett, és töltött mindkét férfi számára, hogy aztán diszkréten távozzon.

Koslowsky és vendége kényelmesen elhelyezkedett egy-egy hatalmas bőrfotelben.

– Azt már nyilván sejti, hogy a referenciamunkája kifogástalan – kezdte Koslowsky, és szinte meg sem várta, hogy McKagan bólintson. – Tudja, barátom, mi kizárólag a Harvard végzősei közül válogatunk, de nem olvasom el valamennyi szakdolgozatot. A titkárom legfeljebb kettőt ajánlhat, de így is úgy érzem, hogy túl sok időt fecsérlek olvasgatásra. Viszont amikor a magáéba belepillantottam, hát… Feltételezem, a témavezetője is sokra értékelte.

– Őszintén szólva, Mr. Koslowsky, alig találtam rá témavezetőt. Hárman is elutasítottak. Az utolsó, ha jól emlékszem, perverz, megalomániás elmebetegnek nevezett, és ki akart rúgatni az egyetemről.

– És ma már kutyapiszkot lapátol New Jerseyben egy sintértelepen – mosolyodott el Koslowsky.

– Hogyan?

– Nos Mr. McKagan, gondolhatja, hogy mindezekről természetesen már értesültünk, csak kíváncsi voltam, ön hogyan élte meg mindezt. Egyébként mindhármukat likvidáltuk, nem méltóak arra, hogy a Harvardon tanítsanak. De visszatérve a szakdolgozatára: amint belepillantottam, tudtam, hogy az ötlet működik, és nem szabad sajnálnom a pénzt a finanszírozásra.

– Nagyon köszönöm, Mr. Koslowsky.

– Nem tartozik köszönettel, hiszen végtére is egy rakás pénzt keresett nekünk, és ez csak a kezdet. Természetesen ön mától a cég munkatársa korlátlan bankszámla-hozzáféréssel, és persze az igazgatótanács tagja. Pihenjen egyet, és egy hónap múlva várjuk. Hová tervez elutazni?

– A jó öreg Kubába.

– Nagy ravasz maga, barátom. Lefogadom, hogy valami üzletre készül. Kuba az amerikai üzletemberek számára most a lehetőségek földje.

– Elismerem, van néhány tervem.

– Azért szánjon időt a pihenésre! Szükség lesz az erejére, ha visszajön.

– Biztosíthatom, hogy a maximumot fogom nyújtani.

– Efelől nincs kétségem. De kérem, mielőtt elválnánk, meséljen nekem egy kicsit erről az egészről! Ez volt eddig a legjobb világméretű összeesküvés, amelyet az én tudtommal szerveztek. Mi volt az alapötlet?

– Nos, én valójában csupán azt a jó öreg bölcseletet vettem elő, amely szerint zavarosban könnyű halászni. Amikor láttam, hogy az ukrán válás miatt kivetett embargó hogy legyengíti az oroszokat, arra gondoltam, hogy meg lehet menteni a kétségtelenül válságba jutott amerikai gazdaságot. Ez a szíriai háború kapóra jött. Egy gyermekkori barátom szülei, akiknek Texasban vannak olajérdekeltségeik, régi jó kapcsolatot ápolnak a szaúdi királysággal. Jól jött nekik, hogy tehetnek egy szívességet, aminek majd megkérik az árát, és nem volt nehéz Rijádot meggyőzni, hogy kezdjen el iszlamista szervezeteket pénzelni. Azt, persze, a szaúdiak is jól tudták, kétséges, hogy a végén rátehetik-e a kezüket a szíriai olajra, de a zűrzavar jól jött nekik is. A háború elől menekülő tömeg lépéselőnybe hozta őket az európai országokkal folytatott tárgyalásokon.

– Az iszlamista terror az ön ötlete volt?

– Nem, ez – hogy úgy mondjam – lehetőségként ott volt a rendszerben. Az emberkereskedő hálózatok felépítése viszont az én kezdeményezésemre történt.

– És ezzel máris keresett nekünk egy halom pénzt. Kiváló ötlet volt, hogy nem csak autókat, fegyvereket és felszerelést adtunk el az emberkereskedőknek, de százalékot is szedtünk tőlük. Ehhez külön gratulálok.

– Nagyon köszönöm. És mit szólt ahhoz, hogy a szervkereskedelmet is rákapcsoltunk a rendszerre?

– Zseniális, barátom! A világszerte izgalomba hozott menekültek pénzzé teszik mindenüket, majd befizetik azoknak az emberkereskedőknek, akik visszafizetik a jó részét nekünk. A szerencsétlenebbje fillérekért adja el nekünk a veséjét, néha a retináját is, ebből emberkereskedőket fizetnek, akik visszafizetnek nekünk, miközben mi a szerveket százszoros áron adjuk el a nyugati világban. Amikor a tervnek ezt a részét olvastam, örömömben felbontottam egy ötvenéves armagnaci brandyt.

– Kiváló választás, uram!

– Maga egy géniusz, fiatal barátom. Amíg Európa el van foglalva a terrorcselekményekkel, a határvédelemmel és a tagországok kritikájával, addig mi simán lenyomjuk a torukon a szabadkereskedelmi egyezményt, amivel gyakorlatilag már meg is vettük az öreg kontinenst. És ezzel kétszeresen megerősödünk Kínával szemben: a jobb gazdaságunknak köszönhetően nem kell nekik még több állampapírt eladnunk, ráadásul Peking foghatja a fejét az európai befektetései miatt. Nagyon jó ötlet volt a civil szervezeteket pénzelni, növeli a zűrzavart.

– Köszönöm uram, bár ez valójában régi gyakorlat.

– Csak ne szerénykedjék! Véleményem szerint Nobel-díjat érdemelne azért, ahogy a törököket beleszervezte az ügybe.

– Könnyű dolgom volt, Mr. Koslowsky. Erdogan elnök úr azonnal meglátta a lehetőséget az ügyben. Tulajdonképpen még tanultam is tőle. Irdatlan pénzeket kért az uniótól, hogy a menekülteket ne engedje ki a török határon, de azt szabta feltételül, hogy a török állampolgárok megkapják a vízummentes beutazás lehetőségét Európába. Ez mostanáig nem sikerült neki, de ha majd mégis, kétszeresen nyer majd az üzleten: semmi akadálya nem lesz annak, hogy drága pénzért állami szinten hamisítsanak török papírokat a menekülteknek. Természetesen amennyiben ez összejön, százalékot fizet nekünk, hiszen mégis nekünk köszönheti ezt a virágzó üzletet.

– Azt mondja még meg, kérem, hogy jutott eszébe a Vatikánt is bevonni?

Oldalak: 1 2

Hagyjon üzenetet