Második fejezet

Kezd körvonalazódni, hogy az életben sok minden nem tökéletes
Aki  valaha is azzal dicsekedett, hogy bár nem volt könnyű az útja amit bejárt, de melléje szegődött a szerencse, meg a kitartás és a pozitív életérzés fontosságáról kezdett papolni, na azokat kiiktattam az életemből sec perc alatt. Sose voltam valami nagy közösségi ember, inkább antiszociálisnak mondanám magam, ha őszinte akarnék lenni, de csak a hülyék őszinték ilyen mélységig.

Amúgy is igen hamar beleverte Bödön az orromat a trutyiba ahhoz, hogy attól kezdve senkiben ne bízzak meg. Kegyetlen ám a világ – fújtatott az öreg, de arra csak kicsit később jöttem rá, hogy ő meg fő helyen van ezen a listán, mert ritka egy törtető vadbarom volt, egy álságos patkány. És akkor még finom vagyok és úrinő. Alapból az.

Egyszer olvastam valami szólást arról, hogy cipésznek nincs jó cipője, mert a magáéval nem ér rá foglalkozni. Így vagyok én azzal a régi házzal, abban az eldugott kis vidéki városban. Meg se próbáltam eladni. Nesze neked ingatlanosok gyöngye! Húsz évig haza se dugtam az orrom, de kölcsönösen nem hiányoztunk egymásnak. Múltkor eladtam valami embertelen nagy összegért egy ismert emberke villáját, akit aztán a tévében láttam viszont, a család összetartó erejéről beszélt kenetteljesen. Mondjuk akkor is ott voltam, amikor az egyik elvált felesége jól képen nyomta, és visítva követelte tőle az elmaradt gyerektartást.

Nálunk a családban majd mindenkinek megvolt a „Pro Urbe” díj, amit ugye azok kaptak, akik valami kiemelkedőt műveltek a városért, meg megszavazták nekik.

Apám a vízszabályozás elismert szaktekintélye volt, éjszakákon át pausz papíron méricskélte, rajzolgatta a hajszálvékony vonalakat, hogy az össze-vissza folydogáló patakok meg csatornák meg ilyesmik ne okozzanak nagy galibát. Azt hiszem lényegtelen, de azért megemlítem, hogy sose tanultam meg tisztességesen úszni. Anyám meg a könyvelési bravúrjaival egyenesben tartotta a városka pénzügyeit anélkül, hogy valami suskus lett volna a háttérben. Még öreg nagyapám is hozzá tudott tenni valamit, cikkek tucatjaival bombázta a méhészeti szaklapokat, és jártak hozzá messzi vidékről, hogy megtekintsék a méhészetét. Allergiás voltam a csípésükre, és nem voltam hajlandó mézet tenni a teámba, legyen az bármilyen egészséges is. Szerintem én lázadónak születtem, de ez elég soká derült ki, akkor meg már minek. Mondjuk én is megérdemeltem volna egy fene nagy kitüntetést, mert az, hogy még érettségi előtt leléptem, akkora fegyvertény volt, amivel nagyban hozzá járultam a település nyugodt életformájához.

Most eljött az ideje, hogy végre haza menjek. Már nincs kikhez, csak a ház maradt. Az örökség.

A bátyám lemondott róla szíves örömest, meg se kérdezte, hogy én ugyan mit akarok.

Összeszorult a torkom, úgy éreztem, mindjárt megfulladok, vagy megáll a szívem. Pánik ez, kedves, egy jól kifejlett pánik – bólogatott annak idején az öreg orvos, akihez volt merszem elmenni, és elmondtam neki, hogy éjjelente arra ébredek, nem jön be a levegő. Van, hogy órákig fekszem mozdulatlanul, nézem az ajtót, a kilincset, hallgatom, ahogy zubog a vér a fülemben, megmoccanni se merek, aztán lassan hajnal lesz. Kisgyerekként is féltem minden orvostól, anyám sokszor elmesélte, hogy egy torokvizsgálatnál négyen alig tudtak lefogni. Ha komoly baja lesz ennek a lánynak, hát nem is tudom, tán belepusztul – jósolta keresztanyám, akinek sose volt rólam egy jó szava se, pedig hordtam a nevét. Irénke! – mondta bátyám raccsolást utánozva, és a végén pukkanó hangot adott ki. Ilyenkor végig kergettem a folyosón, és ritkaság volt, ha nem törtünk el valamit. Nagyanyám a sarokba állított, engem, mindig csak engem. Volt, amikor a bátyám bűnbánó arccal besurrant a szobába, és a kezembe nyomott egy savanyú uborkát, kilopta a kamrából. Imádtam a savanyúságot.

Édesség nem nagyon volt, amikor valami rejtélyes csomagból előkerült egy tábla csoki, anyám üdvözült arccal kockákra vágta, és vacsora után mindenki kapott egy darabot. Apám elutasítóan intett, hogy nem kér, és kiment dohányozni, pedig nagyon fújt a szél. Gyanakodva néztem a fura színű és állagú valamit, kell a kórságnak, mondtam pökhendien. Ahogy visszanéztem, anyám arca vörös volt, de türtőztette magát, nem pattant fel, vissza se hívott. Odatolta a részemet a testvérem elé, aki gyorsan felfalta, édesszájú volt, vitathatatlan. Meg okos. A családi legendárium szerint saját maga tanult meg olvasni. Addig gyötörte nagyapát, akinek az újságolvasás volt a szenvedélye, amíg az ábécé minden betűjét meg nem mutatta. Aztán nagy meglepetésre egy reggel behozta az újságot, és a konyhaasztalnál hangosan és szépen artikulálva elkezdte olvasni a vezércikket, valami nagy link dumát a politikai helyzetről. Nem is ez a lényeg, hanem alig volt még öt éves, és meg ott nyekeregtem a kiságyban, és fogalmam se volt róla, hogy micsoda hőstettet hajtott végre a bátyám. Öt év van köztünk, sokáig reménykedtem, hogy valahogy be lehet hozni ezt az öt évet, de nem lehetett. Anyámnak épp elég lett volna egy gyerek is, megszenvedett vele, ezt sokszor és szívesen elmondta, részletezve.  A bátyám ilyenkor fülig elvörösödött, mintha ő tehetett volna róla, hogy három napig nem akart erre a világra jönni, a szék lábát rugdalta, és elnézett a vendégek feje fölött.  A keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amikor vége lett a mesélésnek, engedélyt kért, hogy visszavonulhasson.

– Mint egy kis gróf! – törölgette meg a szemét a tsz-elnök felesége, rózsás mintás ruhája megfeszült a mellén, belőlem meg kipukkadt a röhögés, úgyhogy kotródhattam is el rögtön az asztaltól.

– Nincs uzsonna! – mondta határozottan anyám, és az asztalnál ülők bólogattak, hogy igen, kicsi korban kell megfegyelmezni a rosszul viselkedő gyereket.  Kakaó volt tejszínhabbal meg kalács, itt-ott mazsolával. Mintha legyek lettek volna belesütve, rá se tudtam nézni. A tejes dolgoktól megfájdult a hasam, úgyhogy nagy veszteség nem ért. Nagyapám leszedett a kamra felső polcáról egy üveg káposztával töltött erős paprikát, és kiültünk vele az udvar hátuljába, az utolsó csummáig megettük. Csorgott a könnyem, a lé kaparta a torkom, folyt az izzadtság a szemembe, szóval isteni volt. Nagyapámból cigiszag áradt, meg a borotválkozás utáni pitralon szaga. Sodorta a cigarettát, ezt tanultam meg tőle először. Évekkel később ültem az ágya mellett, készítettem a cigarettákat, raktam egymás mellé a sötétbarnára pácolt éjjeli szekrényre, már halomban állt, a tetejéről legurult néhány szál. Apám belépett az ajtón, rátette kezét az enyémre, és csendesen annyit mondott:

– Már nem kell több – és lezárta nagyapám szemét. De ez még soká lesz, erre nem akarok emlékezni, most csak arra gondolok, hogy harsogott fogunk alatt a paprika, összemosolyogtunk, a vendégek már a kapuban búcsúzkodtak, anyám hangos nevetése az udvar végére elhallatszott.

Amikor végre erőt vettem magamon, és több mint háromszáz kilométert levezetve megálltam a ház előtt, szinte hallottam anyám kacagását. Néha gyógyíthatatlanul romantikus tudok lenni.

A kapu kicsit megkopott, kicsit megvetemedett, de simán ki tudtam nyitni. Persze rendben volt minden, ha megfizetik, mindig találni megbízható embert, ehhez meg értettem. Megfelelő embert találni a megfelelő helyre. Magánéletre nem vonatkozik, az más tészta. Tudták, hogy jövök, frissen volt szellőztetve, a redőnyöket simán fölhúztam, ahogy kitártam az ablakot, az almafa virágának illata bekúszott a nagyszobába, s összekeveredett a molyirtó szagával. Nem nyitottam ki a szekrényeket, és nem néztem a falon lévő családi képekre se. Sose tettem ki családi fotókat se a falra, se az asztalra, sőt magamnál se tartottam egy szálat se. Azt is próbáltam elkerülni, hogy valami fotóra rákerüljek.

Az íróasztal helyén nagy üresség tátongott, azt az egy darabot hozattam fel vagy tíz éve, nem akartam, hogy valaki belenézzen, még véletlenül se. A torontáli szőnyegre rátettem egy papírlapot, nyomatékul ráhelyezve egy nehéz hamutálat. A folyosón végig mentem, de a konyhába már nem léptem be.

Kientem az udvarra, a frissen levágott fű nedves szagát éreztem, meg valami édeskés virágét.

A kút mellett egy macska ült, akkurátusan tisztogatta magát. Olyan kis cirmos macska, amiből vidéken tizenkettő egy tucat. Elnéztem, ahogy a szőrén megcsillant a napfény. Szép kis jószág volt. Átmentem a harmadik házba, ott laknak Lajkóék, akik gondját viselik a háznak, rendben tartják a kertet.  Fizetik az alapszámlákat, meg nyitják a kaput-ajtót a kéményseprőnek, meg a villany-és gázleolvasónak, szóval intézik a dolgokat. Húsz éve már. Én meg évente kifizetek mindent, megtoldva a fáradságukért járó díjazással. Ők jól járnak, rólam nem is beszélve. Nem maradtam, a kávét se fogadtam el, sose iszok ilyen fekete löttyöt, csak megzavarja a szívemet, meg a szagát is utálom. Mondtam, hogy menjenek át, tegyék helyre, amihez hozzá nyúltam, és küldjék fel a nagy szőnyeget mihelyt tudnak fuvart szerezni, mindegy, mennyiért. A borítékot Rozikának adtam, nekem az a természetes, hogy a nők foglalkoznak a pénzügyekkel. Lajkó meg se lepődött, csak bólintott, hogy érti. Amúgy ő volt az első udvarlóm, de erre már senki se emlékszik.

Ahogy elindultam, visszanézve láttam őket, ahogy egymás kezét fogva állnak a kerítés előtt, lábuk előtt ott feküdt a macska.

Rozika hajába kicsit belekócolt a szél.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

2 Comments

  1. Izgatottan várom a folytatást!Tetszik az írásod lendületessége,a finom humor,s az az érzés,hogy ez akár velem is történhetett volna!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Első fejezet

Next Story

Harmadik fejezet

Latest from Ez a ház eladó

Hatodik fejezet

Amikor a rémálmok valóra válnak, de muszáj őket előkaparni   Egyre nagyobb a káosz a szobában,

Ötödik fejezet

Zajlik az élet   Tartottam a kezemben a levélköteget, kibontottam a szalagot, szétterítettem a szőnyegen. Na,

Negyedik fejezet

Kóstoló a nagybetűs életből. A századik e-mailt meg sms-t törlöm anélkül, hogy egy percet is vesztegetnék

Harmadik fejezet

Amiben megtalálom a titokdobozt, a gyermekkor egy darabját. Négy nap múlva megjött a szőnyeg, szépen feltekerve,

Első fejezet

Amelyből kiderül, hogyan is lettem ingatlanügynök. Eldöntöttem, hogy kidobom az ős öreg íróasztalt, de előtte több évtized