Harmadik fejezet

Amiben megtalálom a titokdobozt, a gyermekkor egy darabját.
Négy nap múlva megjött a szőnyeg, szépen feltekerve, amikor borravalót akartam adni a sofőrnek, csak intett, hogy Lajkó már rendezte. A torontálin ragyogtak a színek – Rozika biztos kitisztította, ő gyönyörűen takarított –, a rozsdabarna-kék-sárga csodálatos harmóniában olvadt össze. Hiányzott nekem ez a szőnyeg. Most beborítja a szobát, az íróasztal alá nagy nehezen beszuszakoltam, kicsit redős, de hagyom. Olyan puha-meleg lett tőle a komor helyiség, mert a bútorok sötétek, és nincsenek képek. Egy van, az otthoni templomot ábrázolja, akvarel. Néha ránézek, le kéne venni, elrakni valahova mélyre, de a helye akkor is megmaradna.

Már napok óta ide-oda pakolom az asztal tartalmát, bontogatom a borítékokat, belelapozok az albumokba. Nyitva az ablak, hadd szálljon ki a por. A névjegyet beletettem a tárcámba. Sose lesz üres minden fiók, lehetetlen innen mindent kiszedni, amit több nemzedék hordott össze, és most egyedül én döntsek? Úgy érzem magam, mint egy kivégzőosztag legbénább tagja. Kivettem egy hét szabadságot, még a tavalyi is bent van. Az ingatlanok most kénytelenek nélkülem elkelni, vagy majd várnak. Sznob kis titkárnőm naponta küldi a jelentést, kik kerestek, mi újság. El se olvasom, baromira nem tud érdekelni, törlöm rögtön. Jó dolog a technika!

Aztán megtaláltam. A doboz évek, sőt évtizedek óta lapult a legalsó fiók mélyén, a többi kacat mögött, eldugva, kis lakattal lezárva. Kulcs persze a fasorban se, kénytelen voltam egy kést behozni, és lepattintani. Nem volt nehéz, olyan kis játék lakat volt, mint az emlékkönyveken, jelzésszerű, figyelmeztetésképpen, hogy ne nyúlkáljanak bele. Már majdnem el is felejtkeztem a dobozról, pedig régen egyszerűen imádtam, és addig könyörögtem nagyapámnak, amíg nekem nem adta. Emlékeztem a pillanatra, amikor a kezembe nyomta, és csak annyit dünnyögött, hogy becsüljem meg. Én meg szorítottam magamhoz, erősen, mintha vissza akarta volna venni, pedig tudtam, hogy sose szegi meg a szavát.  A doboz, vagy inkább ládika intarziás volt, R.J monogrammal a jobb sarkában. Egy rab csinálta, mérnöki precizitással és művészi ihlettel. Szomorúfűz alatt egy üres pad állt, alatta macska feküdt, az égen négy madár szállt, valahova messzire, túl a szemhatáron. Műremek volt. Sose kérdeztem, kit rejt a két betű. Már nagyon régen nincs is kitől megkérdezni, de ha lehetne, most se tenném. Néha jobb, ha nem tudjuk a választ.

A dobozban fontos apróságok voltak, képeslapok, elszakadt nyaklánc, bezöldült ezüstnek tűnő gyűrű, pici karóra, hajfürtöm, akkor még szőke, mint a méz vagy a búzakalász, ha költői szeretnék lenni. Meg messziről bűzlő szerelmes levelek rózsaszín borítékokban, persze lehet, hogy csak a nefelejcses kölnisüveg szagát őrizték. S fényképek, amiket valami miatt elrejtettem. Egy megsárgult papírlapra az volt ráírva, hogy „Titok, aki elolvassa, törjön el a keze!” – mindez keszekusza gyerekírással. Még jó, hogy nem megvakulást ígértem a titkaim után kutatóknak. Hát hiába, már akkor is túl lágyszívű voltam. Mindenki volt gyerek az elején, ez az egy biztos. Óvatosan leemeltem az átokpapírt, alatta a legfelső képen négyen voltunk, a négy elválaszthatatlan barátnő.

A jobb szélen én, hosszú hajam derékig ért, hunyorogtam a napfényben. Mellettem Viki, ő volt a legszebb nemcsak köztünk, de az egész osztályban, sőt az egész iskolában is. Aztán Jutka, morcosan és sötéten nézett a fényképezőre. A másik oldalon Rózsi, ő mosolygott, ábrándosan. Egy macska feküdt előttünk, olyan közönséges házi, cirmos, kicsit felborzolta a szőrét.  A kép hátulján apám szálkás betűivel ott állt a dátum: szeptember 2. Akkor mentünk másodikba. Emlékszem, az iskola lebetonozott udvarán körben álltunk, egyik kezem Jutkáéba, a másik Vikiét fogta. Róza magasabb volt nálunk, ő hárommal mögöttünk állt, és ahogy forogtunk, úgy énekeltük, hogy „Cirmos cica, haj …”. Róza direkt hamis fejhangon, mert neki mindig egy kicsit rosszalkodni kellett, hogy Kató néni rákiabáljon, vagy a sarokba állítsa, volt, amikor a fenekére is csapott.  Nem nagyon, csak jobbító szándékkal.

Eltelt pár év, már felsősök voltunk, mikor rendőrök jöttek, a pókhasú Szabados zászlós meg egy ismeretlen sovány, pattanásos arcú. Két nő is volt velük. Környezet óra volt, a petúniánál nyitottuk ki a könyvet. 36 gyerek járt az osztályba, egyszerre álltunk fel és köszöntünk jó napottal.  A magasabbik nő idegesen rángatta ronda halványlila kardigánját, magas szárú barna félcipőjén sárcsimbókok lógtak. Az alacsony kövérkés meg mosolygott, sodrott fehér nyakláncát babrálta. Rózsiért jöttek, mi meg riadtan néztünk, hogy mi a jó fenét csinálhatott már megint. Viki halkan tátogva odasúgta, hogy „majd”. Alig akart csengő lenni, szinte meg se vártuk, vágtattunk ki az iskola hátsó sarkába. Viki mindig többet tudott nálunk, olyan felnőttesen élt, hallgatózott, kutatott, és szemrebbenés nélkül kérdezett.

Egyszer azt mondta, hogy „Egy igazi nő nejlonharisnyában születik”, és ábrándosan elnézett a fejünk felett. Mi meg elnevettük magunkat, erre megsértődött, egy hétig kerülte a bandát, aztán rendbe jöttek a dolgok.

– De mi lehet Rózsival? Lopott? – kérdezte riadtan Jutka, ő nagyon félős volt, özvegy anyja sose mosolygott, de ha elmentünk eléjük játszani, mindig kaptunk almát.

Viki játszotta a titokzatost, aztán halkan azt suttogta:

– Az öreg Rezső – így csúfolták az apjukat – megrontotta a lányokat. Na, most már tudjátok.

– Mit tudunk? – kérdeztem dühösen.

A Rezsőfi lányokat mindenki ismerte, hatan voltak, Róza a legkisebb.  Rezsőfi néni házaknál takarított, meszelést is vállalt, nálunk kéthetente ő mosta az ágyneműt, teknőben. Fütyült közben, s olyan vastag karja volt, mint másnak a combja. Vörös rózsa volt tetoválva a karjára, sose láttam más nőn tetoválást, akkor még nem volt divat.

– Megrontotta? – háborodtam fel. – Ilyen szó nincs is. Elrontotta, olyan van, de lányokat nem lehet elrontani. Viki elnézően legyintett, aztán csúnya szavakat mondott, hogy mit tett az apjuk a lányokkal.

– Egy kisvárosban addig titok a titok, amíg három ember tudja, de kettő már halott – mondta Viki. Ezt a bölcs mondást a mostohaapjától hallotta, aki katonatiszt volt. Snájdig katonatiszt – sutyorogták a tiszti lakótelep asszonyai, és elpirulva kacarásztak.

Dermedten hallgattuk, Jutka keze tiszta víz volt, úgy szorította az enyémet, hogy fájt.

Az utolsó óra ének volt. Azt a bugyuta dalt kellett énekelni, hogy „Cirmos cica, haj. Hova lett a vaj? Ott látom a bajuszodon. Most lesz neked jaj.”

Délután a templom kerti játszótér egyetlen nyikorgó hintáján ott ült Rózsi, vörös volt a szeme, és nyekergette azt a buta dalt a macskáról. Nem szóltunk. Rezsőfi néni a parókiát meszelte, lúgmarta kezét az ég felé rázta, és úgy káromkodott, mint egy kocsis.

A bírósági tárgyalás híre nagy botrányt kavart, arról beszélt az egész város. Én riadtan ültem otthon a konyhaasztalnál, a fénykép ott volt az irodalom könyvben – mind a négyünknek megvolt –, azt néztem. Elől a macska, púpos háttal, és úgy tűnt, szikrázik a szeme. „Most lesz neked baj” –gondoltam, aztán apámra néztem, aki népi ülnök volt a bíróságon, fogalmam se volt róla, ez mit jelent. Óvatosan rákérdeztem, mi történik most Rezsőfiékkel.

– Nem tudom – felelte komolyan, aztán kiment az udvarra rágyújtani, a lakásban nem volt dohányzás. Anyu kettős könyvelt valami tsz-nek, összeráncolt homlokkal ellenőrizte a bevétel-kiadás oldalt, hogy klappol-e.  Naná, anyámnál mindig minden a helyén volt, pontosan és tökéletesen stimmeltek a dolgok. Mondjuk, én már akkor kilógtam a szépen megkomponált képből, csak még nem tudtam róla.  Nagyanyám áhítattal hallgatta a Szabó családot a néprádióban, a bátyám még szilenciumon volt a gimnáziumban. Esett, és nagyon hosszúnak tűnt az este.

A tárgyalás csütörtöki napon volt, csak a két nagylány vett részt rajta, sírtak. Rezsőfi néni a négy kisebbikkel bezárkózott a szoba-konyhás lakásba.

Rezsőfi bácsi dacosan állt a bíró úr előtt, és végül, amikor beszélhetett, ezt mondta:

– Tisztelt bíró úr! Ha maga csinál egy kis széket, mondjuk egy sámlit, ráülhet?

A bíró feszengeni kezdett, talán csapdát sejtett a kérdés mögött, elvörösödött, köhécselt, de azért válaszolt.

– Kis széket? Én? Tételezzük fel, hogy igen, nos, hát persze hogy ráülhetek.

– Na –pödörte meg bajuszát a vádlott –, akkor én miért ne használhatnám a lányaimat? Én csináltam azokat egytől egyig.

A tárgyalót kiürítették, az öreget elítélték, állítólag egyik lánya meglátogatta a börtönben. Rózsi soha nem beszélt róla, mi meg nem kérdeztük. Elballagtunk. Rózsi varrónő lett, csendes, pirulós szép nagylány. Egy katona kezdett neki udvarolni, aki leszerelés után rögtön feleségül vette és elvitte magával. Vájárként dolgozott, jól keresett, szép lakásba költöztek. Kislányuk született. Hazavitték. Másnap Rózsi megszoptatta, tisztába tette, rózsaszín horgolt réklibe öltöztette, és betette a kiságyba. Talán dúdolt is neki, hogy „Ha én cica volnék. Száz egeret fognék. De én cica nem vagyok. Egeret se foghatok.” Aztán kinyitotta az ablakot, és kiugrott a hetedikről. Ennyi volt.

Mi hárman ott ültünk abban a távoli bányászvároska temetőjében egy padon, a szomorúfűz alatt. Fogtuk egymás kezét, hunyorogtunk a napsütésben. Én ültem szélen, mellem Viki, aztán Jutka. A másik szélen már nem ült senki.  Amikor odasündörgött hozzánk egy kóbor macska, olyan cirmos, megszólalt a lélekharang is.  Viki ránézett a cicára, majd ránk, és azt mondta:

– Most lett neked jaj.

Felálltunk, és amikor elindultunk, a macska kicsit lemaradva jött utánunk.

Néztem a képet, kicsit már sárgult, az arcokat csak én vehettem ki tisztán. Nem dúdoltam el azt a bugyuta kis nótát, énekhangom sincs, ha még nem mondtam volna.

Jó volt gyereknek lenni, akkor még volt barátnőm. Három is. Életre-halálra.

Meg derékig érő szőke hajam, természetes szőke.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

3 Comments

  1. Remek családregény van kibontakozóban, ami szerintem „odabenn” már rég készen van. Nagy feladat, felelősség:
    „amit több nemzedék hordott össze, és most egyedül én döntsek” – írja a szerző, s az eddigieket ismervén bátran állíthatom, hogy meglesz!
    PE

  2. Többen azért írnak inkább véleményt a fészre felvarázsolt 3.fejezethez /is/, mert oda könnyebb.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Második fejezet

Next Story

Negyedik fejezet

Latest from Ez a ház eladó

Hatodik fejezet

Amikor a rémálmok valóra válnak, de muszáj őket előkaparni   Egyre nagyobb a káosz a szobában,

Ötödik fejezet

Zajlik az élet   Tartottam a kezemben a levélköteget, kibontottam a szalagot, szétterítettem a szőnyegen. Na,

Negyedik fejezet

Kóstoló a nagybetűs életből. A századik e-mailt meg sms-t törlöm anélkül, hogy egy percet is vesztegetnék

Második fejezet

Kezd körvonalazódni, hogy az életben sok minden nem tökéletes Aki  valaha is azzal dicsekedett, hogy bár

Első fejezet

Amelyből kiderül, hogyan is lettem ingatlanügynök. Eldöntöttem, hogy kidobom az ős öreg íróasztalt, de előtte több évtized